Gondolatok egy kislány halálára

Hogyan is kezdjek bele a témába? Mondani szeretnék valamit, de erre nincsenek szavak…

“Témába”…. szégyellem magam, hiszen életről és halálról van szó. Diagnózisról és imákról, kórházban töltött hetekről, átsírt nappalokról és éjjelekről, kétségbeesésről és reménykedésről, összegyűjtött és gyógyulásra költött tízmilliókról, az Istennel való veszekedésről, alkudozásról, könyörgésről – aztán távozásról, halálról…

Erről kellene mondanom valamit, de erre nincsenek szavak.

Meghalt egy kislány. Egy nyolcéves, tündéri, drága kislány, akinél ártatlanabb teremtést nehéz elképzelni.

Mondanom kellene valamit, de úgy érzem, mintha egy súlyos, több tonnás sziklát kellene arrébb raknom: keresem a fogást, keresem azt a pontot, ahol a nagy súly mozdítható, abban a reményben, hogy ha elmozdul, akkor többé nem torlaszul óriási, félelmetes, még az Isten gondviselését is megkérdőjelező, sötét hegyként előttem.

Miért nem gyógyította meg Isten Reginát? Meghallgatta egyáltalán az imáinkat? Volt értelme imádkozni? Miért hagyta, hogy családja ekkora fájdalmat tapasztaljon meg? Mi érdekli Istent? Hogyan vájhatta bele magát a rossz, a gonosz ilyen mélyen a világunkba?

A kérdések csak ömlenek és ömlenek. Talán az az érzés és az a gondolat magyarázza őket, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hogy nem lett volna szabad megtörténnie annak, hogy egy nyolcéves kislány hónapokon keresztül vívja harcát az agydaganattal, és e hosszas harc után egy ponton már nem bírja tovább.

Családjának, az őt ismerőknek most abban kellene megnyugodnia, hogy Regina számára a testi halál megváltás volt –, de nekem ez magyarázatként, megnyugtatásként kevés, még ha önmagában igaz is.

Kiben nem merült még fel a kérdés, hogy mennyire akarom én ezt az életet, ha ilyesmi megtörténhet? Mi történik velünk, úgy, hogy velünk az Isten?

Amikor idejutunk, kérdéseink óriási kihívást intéznek felénk. Mi a mi válaszunk? Mit válaszolunk önmagunknak? Mit válaszolunk Istennek? Isten vajon mit válaszol nekünk?

Nem tudunk kiegyezni, nem tudunk kibékülni sem a halál, sem a betegség gondolatával – legmélyebb bensőnkből érkező ellenkezést vált ki belőlünk mindkettő. Félelem, düh, menekülés, tiltakozás, tehetetlenség – a halál kapcsán még a keresztény ember is így érez, és ez nem véletlen. Nem véletlen, mert

sem a betegség, sem a halál nem szerepelt Isten eredeti tervében

– ezt a lelkünk nagyon pontosan érzi is, hiszen Isten lehelte azt belénk.

Isten nem teremt pusztulást, kínt, szenvedést. Isten nem teremt rákot.

János első levele tisztába is teszi ezt a kérdést: “…az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.”

És mégis, a világ tele van “ezekkel”. Nem itt-ott elvétve ütik fel a fejüket, hanem lépten-nyomon.

Mikor látjuk már be, hogy erre egész egyszerűen nincsen más magyarázat, mint az, hogy világunkat mélyen átszőtte a bűn, és annak eredménye, a romlás, a szétesés?

Mikor látjuk már be, hogy minden baj egyetlen eredeti okra vezethető vissza, mely megjelenése óta is pusztít, rombol, nyomorba dönt?

“A kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz” – mondja Jakab apostol, nem sok kétséget hagyva.

Mikor ismerjük el már végre, hogy

a bűnnek, az Istentől való elszakadásnak következménye van, és ez a következmény pontosan az, amit a világban látunk?

Mikor ismerjük fel már végre, hogy a bűn tényleg romlást, pusztulást hoz? És nem csak nagy dolgokra – gyilkosságra, hazudozásra, erőszakoskodásra, paráznaságra, vagy a napi százezernél több abortuszra – kell gondolni! A bűnnek van még ezer más arca – és ha tükörbe nézünk, egyiket-másikat még a végén magunkon is megpillanthatjuk: énközpontúság, csúfolódás, rosszindulat, manipuláció, hitetlenség, félszívűség, titkolózás, versengés, felesleges vitatkozás, lenézés, közöny, bizalmatlanság, érzéketlenség, előítéletesség, anyagiasság, hálátlanság, csalás, gúny, pletyka, felszínesség, személyválogatás…

Ez az, ami felőrli, felemészti, romlásba dönti az Isten által eredetileg kigondolt és megteremtett világot. Azt okozza, amit látunk, tapasztalunk…

Hogyan kerülhetett a rák Regina szervezetébe? Nincsen más magyarázat, nem lehet más magyarázat erre: a rossz, a gonosz bejutott a világba, szétterjedt, és pusztít ott, ahol tud. Természetesen vannak ennek tudományos magyarázatai is, például a stressz, a genetika – azzal azonban nem foglalkozik a tudomány, hogyan jött létre, indult el a rossz, a betegség, a világot feldúló gonosz.
Azt nem tudjuk, egy-egy betegség mikor, kinél üti fel a fejét, és ki az, aki ettől megmenekül. De mindannyiunkra hat, ami a világban van. Mindenki, a hívő ember is viseli e világ valóságát. Ez nem igazságos vagy igazságtalan, ez csak van. Vagy akár mondhatjuk, hogy ránk nézve igazságtalannak tűnik, de akkor is így van. Persze, csak halkan jegyzem meg, ha valamelyikünk úgy gondolná, ő egyáltalán nem érintett sem az egyéni, sem a kollektív rosszban, emlékezzünk vissza, hogyan fordult Jézus egy alkalommal a vallási vezetőkhöz: “Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”  Elég gyorsan szétszéledtek…

De Isten! Ő nem hagyta magára ezt a szenvedő, a saját mocsarában botladozó, fetrengő világot. Attól sajnos el kellett búcsúznunk, hogy itt, a földön helyreállítódik a tökéletesség, a szépség, a hibátlanság. Kijózanító, de tény: ez itt nem lesz, ne is várjuk ide!

Isten kinyújtotta kezét, hogy minket ismét maga mellett tudjon, hogy áthozzon bennünket a sötétségből a fénybe. Maga mellé, oda, ahol nincs halál, nincs betegség, nincs könnyhullatás, nincs jobb- és baloldaliság, nincs szétesés. Van viszont romlatlanság, örök öröm, tökéletesség – ez a benne hívők öröksége, ígérete. Megkapni ezt teljes egészében majd csak földi halálunk után fogjuk.

“A földön átutazók vagyunk.” Nem látjuk az egészet, de sejthetjük, hogy amit most élünk, az az előadás nyitánya csupán. De ettől még lehet élvezni, örülni földi életünknek! Sőt, éppen a betegségek, a romlás és a romlottság miatt

nagyon kellene értékelnünk a jót.

Az egészséget.

A kapcsolatainkat.

Önmagunkat.

A többieket.

Mert itt semmi sem állandó, minden és mindenki törékeny. Ezért hát ne tekintsük magától értetődőnek, hogy nem vagyunk betegek, hogy csak úgy nagyjából rendben vagyunk! Ne tekintsük magától értetődőnek, hogy vannak barátaink, családtagjaink, akik mellettünk állnak! Fájdalmas ezt leírni, de nem biztos, hogy holnap még mindig itt lesznek. Vagy mi itt leszünk…

Itt és most egy másik ember kezét addig foghatod, amíg ő is, és te is éltek. Addig fejezheted ki szereteted, hálád, tiszteleted, megbecsülésed, és azt, hogy szükséged van rá, amíg mindketten életben vagytok. Addig kérhetsz bocsánatot, amíg van kitől, amíg nem késő. Addig morgolódhatsz feleséged, férjed, gyermeked, szüleid, barátaid számodra nehéz szokásain, amíg ott vannak neked. Hidd el, hiányozni fog, amin most még morgolódsz, amikor a másik már nem lesz (itt)!

Életbevágó tudnunk, hogy egyrészt létezik az a tökéletesség, az a romlatlanság, az a szavakkal leírhatatlan élet, amire vágyunk, másrészt az nem itt, és nem most van. C. S. Lewis, brit irodalomtörténész, filozófus és író erre tapintott rá Keresztény vagyok című könyvében: “amikor egy olyan vágyat találok magamban, amit semmilyen evilági élmény nem tud kielégíteni, akkor az egyetlen észszerű magyarázat az, hogy egy másik világra lettem teremtve”.
Ezért hát, ha itt és most nincs különösebb, nagyobb bajunk, fájdalmunk, nyomorunk, az óriási, elképzelhetetlen áldás, és az egyetlen észszerű érzés, amit át kellene élnünk, az a hála. Indulati, céltalan cívódásokba, veszekedésekbe pedig ne menjünk bele! Később jelentőségét fogja veszíteni…

Egy képet láttam magamban Regináról. Úgy láttam őt magam előtt, mint egy lányt, ellentétes irányba növő szárnyakkal. Ahonnan kinőttek szárnyai, ott volt Regina földi és halál utáni örök életét elválasztó “vonal” fizikai leképeződése. A földi életébe átnyúló szárnyai repítették őt eddig – mostantól ellenkező irányú szárnyai viszik őt tovább, az Isten királyságában.

“>Mert új eget, és egy új földet várunk, Új folyókban úszunk majd, és új hegyeket mászunk. Ez a bolygó nem az igazi világunk. Itt csak utazunk, átutazunk.” (Pintér Béla)

Regina útja itt fájóan hamar ért véget. Legyen Isten vigasztalása családtagjaival. Nem tudok most sem mást mondani: becsüljük meg mindazt, mindazokat, amik és akik vannak nekünk.

Novák András
vendégszerző

1 hozzászólás

  1. “Indulati, céltalan cívódásokba, veszekedésekbe pedig ne menjünk bele! Később jelentőségét fogja veszíteni…” Ma ezt a mondatot viszem el, és köszönöm a megvilágosító gondolatokat.