„Kritizálom az Egyházat, egyszersmind szeretem is. Milyen jó, hogy ezt sokan megértettétek!” Legutóbbi cikke után is akadt néhány hozzászólás, melyekre most – a rovat különkiadásaként – szokatlanul bőbeszédűen válaszol Hodász András.
A Komment-tár-sorozat küldetése, hogy rendszeresen merítsünk az olvasói reakciók bőséges terméséből, újraolvassuk az esetleg szem elől tévesztett vagy elfeledett észrevételeket.
Nem a legjobb hozzászólásokat gyűjtjük egybe, és szerkesztjük cikké, nem is azokat, amelyekkel leginkább egyetértünk – a válogatás célja továbbra is a közös gondolkodás, a párbeszéd támogatása.
Hozzászólni ér, sőt nagyon örülünk minden építő megjegyzésnek!
A „Megvallom, hogy katolikus vagyok – avagy öt dolog, amiért szeretem az Egyházat” című írásom ismét megmozgatta az olvasókat: hozzászólásaikban többnyire fontos, pozitív hangvételű, előremutató gondolatokat fogalmaztak meg, még a kritikus hangvételű kommentek is elgondolkodtatóak voltak. Köszönöm! A párbeszéd, a másik meghallgatása, érveinek komoly megfontolása hihetetlenül fontos a betonba ágyazott acél világnézet-buborékok társadalmában!
Mielőtt belemennék a konkrét kommentek tárgyalásába, írnom kell egy jelenségről, röviden.
Egyfelől éreztem, hogy sokan megbántódtak, amikor a kritikus meglátásaimat írtam az Egyházzal kapcsolatban, most pedig közülük sokan összezavarodtak. Hiszen ha kritizálok, akkor nyilván nem szeretem az Egyházat – akkor most mi volt ez a cikk az Egyház mellett? Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok, vagy valami más van a dolog mögött?
Amiről itt szó van, az egy rossz értelemben vett dualista gondolkodás. Ugyanis
a világban a dolgok nem fehérek vagy feketék, az emberek nem jók vagy rosszak. A valóság ennél sokkal összetettebb, színesebb.
A legrosszabb helyzetben is találhatunk valamit, ami érték, és nincs az a szent, akinek az életében ne lett volna szégyellnivaló mozzanat – ha ezt megértjük, akkor nyitottak lehetünk az új felismerésekre, akkor mentesek lehetünk az előítéletektől, ad absurdum megláthatjuk a velünk vitatkozó érveiben az igazság magvait, ahelyett, hogy érzelmi reakcióval lesöpörnénk őket az asztalról. Ezt akár a Szemlélek alapfilozófiájának is mondhatnánk.
Kezdjük ezért a kritikus hangvételű kommentekkel, és haladjunk a pozitívumok felé! Csapassuk!
Rögtön elsőként szeretnék hozni egy gondolatot, amit sajnálatomra a szerző nem fejtett ki elég alaposan, pedig a téma igen fontos.
„Istenfélő…. Egy az Isten. Ilyenkor eszembe jut hogy milyen toxikus is lehet a vallás.”
És a másik:
„Tiszteletben szeretném tartani hited. Nem osztom érzéseid, de nem is kell. Szerintem a vallások mérgezik a társadalmat. De ez csak az én véleményem. Béke”
Három dologról van itt szó talán: az „istenfélő” egy meglehetősen félreérthető kifejezés, jogosan gondolhatják sokan, hogy azt jelenti, hogy Isten valaki olyan, akitől félnünk kell – mi sem áll azonban távolabb a valóságtól. Külön cikket igényelne a cáfolat, de elöljáróban csak annyit, hogy az “istenfélelem” kifejezés olyan letűnt kor sajátja, aminek a gondolkodását már alig értjük. Ennek a fajta félelemnek semmi köze a rettegéshez, a szorongáshoz, a pánikhoz. Sokkal inkább a megilletődöttséget, a meghatottságot, a megrendültséget akarja kifejezni, mint amikor mondjuk sikerül találkoznom valaki olyannal, akit én nagyon tisztelek, és felnézek rá, és ez a valaki ráadásul észrevesz engem, és kedves hozzám. Egyfajta szent félelem ez.
És mi a baj azzal, hogy “Egy az Isten”? Sokszor hallom, hogy a vallás kizárólagosságát hirdetni tulajdonképpen szélsőséges, intoleráns gondolkodás. Egy alapvető logikai probléma húzódik meg ennek a kérdésnek a hátterében. Létezik-e egyetlen igazság, vagy az igazságok pluralitásáról beszélhetünk? A dolog paradoxona, hogy minden kijelentés a kizárólagos igazság státuszát követeli magának, így az a gondolat is, hogy az igazság plurális. Hiszen ha ez igaz, akkor egyszersmind nem lehet igaz az ellenkezője. Ez a logika alaptörvénye. Tehát ha azt mondom, hogy “egy az Isten”, akkor azzal azt is állítom, hogy akik mást mondanak, tévednek. Tehát értem, hogy kellemetlen ilyen sarkos kijelentésekkel szembesülni, de ezt nem úszhatjuk meg. Abban viszont van valami – és ezt a kritikát meg kell fontolnunk –, hogy vigyáznunk kell, hogy az általunk vallott igazság ne legyen alapja mások megbélyegzésének, kirekesztésének. Egyszerűen szólva
az igazság mögött szeretet és irgalom kell, hogy legyen, nem pedig önteltség és ítélkezés.
És a harmadik dolog: a vallások valóban mérgezik a társadalmat? Persze csípőből fel lehetne sorolni azt a rengeteg jóságot, amit a keresztények tesznek a társadalomért (az előző cikkemben meg is tettem), de ha nem csípőből reagálunk, el kell ismerjük, hogy a kritikának van alapja. A vallás sajnos igenis lehet mérgező. Példának okáért, amikor elhangzik egy pap, egy tanár, egy szülő szájából, hogy “vigyázz, mit csinálsz, mert Isten mindent lát!”, akkor nem biztos, hogy a felnőtt belegondol abba, hogy ez a szemlélet lehet nagyon mérgező. Mérgezi a gyermek istenképét, és szorongással tölti el a lelkét. Isten egy rendőr, aki mindig figyel, és aki elől még a szobám magányában sem bújhatok el? Ez nagyon para!
De nem kell messzire mennünk. Emlékeztek a “Jól vigyázz kicsi kéz mit csinálsz? Mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád!” kezdetű dalra? – ugyanez. Hányszor fenyegetünk Istennel? Hányszor kapcsoljuk az örök kárhozat rémét egy-egy döntés megfontolásához? És ez csak egy szempont – bőven lenne min elgondolkodnunk.
Érdekes dilemmát feszeget a következő komment is:
„Jézus nem vallást alapított. A vallás csak károsulttá tesz kit így, kit úgy. Pont az ilyen álkeresztény dolgok teszik taszítóvá a hitet, főleg ha összebútorozik az állammal. Őt kellene megvallani, az Isten fiát, aki szeret, nem pedig teológiákat, dogmatikákat, hittanokat, amiben ő nincs benne…”
Tehát nincs szükség teológiára, dogmatikára, csak Jézust kell megvallani, aki az Isten fia, és aki szeret… De kérdem én: ez a megállapítás nem éppen teológia és dogmatika, azaz a kötelezően elfogadandó igazság igényével lép fel? (Segítek: de.) Jézus nagyon is tudatosan vallást alapított (ennek megvannak a mozzanatai az Újszövetségben), és az úgynevezett intézményesülés folyamata – azaz amikor a néhány tucat lelkes hívőből közösség, szervezet alakult, ami már megfogalmazza a hit tartalmát, azaz a teológiát és dogmatikát – elkerülhetetlen volt. Hiszen ha ez nem történt volna meg, akkor semmit nem tudnánk Jézusról, még azt sem, hogy létezett. Kellett az Egyház, amely lefektette a hittételeket, továbbadta Jézus tanítását, vezette Isten népét. Lehet ezt nem szeretni, de másképp nem működik. Hogy mennyire kell összebútorozni a politikával – nos ezt már korábban számtalanszor elmondtam.
Megmosolyogtató a következő komment:
„Nem Jézus írta a szentírást, hanem a római császár, 400 éve j. Chr. Halála után. Ha a Biblia alapján érvelsz, akkor ez olyan, mintha a biztosítási ügynök a saját prospektusából magyaráz neked. Ez csak hiedelem, szép mese, de nem igaz. Csak egy csúnya játék a te vágyaiddal és félelmeiddel.”
Kétségkívül minden vallásban vannak mozzanatok, amiket természettudományos alapon nem lehet bizonyítani, ezért a hitünkre van bízva. De hogy a Bibliát nem egy római császár írta 400 évvel Jézus halála után, az egy elég jól dokumentált történelmi tény.
És akkor végül jöjjön néhány pozitív komment, bátorításként, kommentár nélkül!
„Aki titeket hallgat, engem hallgat…” – hát, én bizonyos szintig ezért. 🙂 „
„Utoljára Edit Eva Egernél olvastam nagyon hiteles kontextusban, hogy sokkal jobb valamiért lenni, mint valami ellen. Ez pontosan vonatkozik az egyházra is. Ez nagyon Ferenc pápa lelkülete is:
valami jóért, jobbért lenni, tenni, kilépni a komfortzónából és vállalni az utunkat, nem pedig mások kritizálásával foglalkozni.”
„Szeretem az Egyházat, mert a Jézus által alapított éltető, megtartó szentségeket adja nekünk. Szeretem, mert Krisztus Jegyese, tehát, ha Ő szereti, benne hívőként nekem is szeretnem kell. Ő az a test, amelynek Isten kegyelméből, keresztelésem óta én is tagja vagyok, ahogy a családnak is, amibe beleszülettem.”
„Sok kifogásolni való és nem kevés elfogadhatatlan dolog van. De: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak.”
„Hiszem, hogy az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. A szentségeket az egyház szolgáltatja ki nekem. A szentmise napi éltetőm, hiányzik, ha valami miatt nem mehetek. Tisztelem Jézus édesanyját, szívesen imádkozom a rózsafüzért. Nagyon sok csodálatos papot ismertem, akik teljes szívükből szolgálták Istent és a rájuk bízottakat. Boldog vagyok, hogy olyan pápák alatt élhettem, mint a mostani is. Minden, amit mond, számomra iránymutató. Azokon a papokon kívül, akiket személyesen ismerek és szeretek, azért is szeretem az egyházat, mert olyan papja is van, mint Ön! Szeretettel és tisztelettel üdvözlöm!”
Mit lehet erre mondani? Én is!
Hodász András
