Tréfákat gyárt, mégsem bánja, ha sírnak az előadásain. Nem lett pap, nem is akar katolikus sztár lenni, és bár sokat szövegel, a csendben érzi igazán otthon magát.
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
– Azt a viccet biztos ismered, hogy az egyetemen tanító, doktori iskolát is elvégzett jogász elmegy humoristának…
– Mindig szerettem különböző témákban elmélyülni, ebből jött, hogy a jogi egyetemet választottam, aztán valahogy mégis elkezdett szorítani az a cipő. Az egész polgári világ távol áll tőlem, amolyan Esti Kornél-figura vagyok. Munkásosztályból jöttem – nem volt kérdés, hogy onnan ki akarok lépni, de csak viszonylag későn, gimnáziumban találkoztam először a polgári léttel, így abban sem érzem magam komfortosan. Talán a jogi pályám is ezért hiúsult meg. A humorista léthez viszont nem vagyok elég bohém. Az elmélyülős énem továbbra is dolgozik bennem, még ha egy időben próbáltam nem tudomást venni róla. Most ott tartok, hogy humoristaként mélyebb témákról is tudok őszintén, nyíltan, érzékenyen beszélni.
– Ma már kifutó termék, de ha lenne névjegykártyád, mi lenne ráírva?
– Csak annyi, hogy Kovács András, mert ez vagyok én.
– Se doktor, se Péter, se titulus?
– Zavarba ejt, ha ledoktoroznak, de az is, ha lepétereznek. Annyi Kovács András folytat művészeti tevékenységet, ezért előadóként a keresztlevelemben szereplő Kovács András Pétert használom. Titulust nehezen tudnék meghatározni – fogalmam sincs, mit írnék oda.
– Bár látszólag merész lépés otthagyni a jogi, oktatói pályát a tréfák világáért, ám számodra ez valójában visszatérés a gimnáziumban már gyakorolt poéngyártás terepére. Még Friderikusz Sándor szerepét is magadra öltötted diákként.
– Úgy gondolom, egyfajta elismerés iránti vágy dolgozott bennem – kamaszként mindenkit meg akartam nevettetni, én voltam az osztály bohóca. Az lehetett a motivációm, hogy elfogadjanak, szeressenek. Hiába voltam kitűnő tanuló, az osztály fele az volt, ezzel tehát nem lehetett kitűnni, így maradt a showmankedés.
Nagyon kötetlen, laza diák voltam, a tanárok esetében is a pimaszságnak annál a határánál álltam meg, ami még szórakoztató, amit ők is értékeltek.
– Nem mondhatnánk tehát, hogy akkor még csak csírájában volt benned a leendő humorista.
– Vastagon benne voltam gimnazistaként a tréfálkozásban, ami egészen az édesapámig vezethető vissza. Egy szivattyúgyárban dolgozott anyagbeszerzőként: járta az országot és folyton dumált, amíg felpakolták az anyagot a Barkasra. Én gyakorlatilag ugyanezt csinálom most: járom az országot és dumálok, csak Barkas nélkül.
– Ahogy már szóba került, előadásaid során gyakran érintesz mélyebb, családos témákat, kevésbé politizálsz, a sok humorista között a komolyabbak közé tartozol, még ha ellentmondásosnak is tűnik ez a kijelentés.
– Kevésbé van benne a köztudatban, de készítünk politikai témájú műsort is havi egy alkalommal. Ám való igaz, hogy
a színpadon leginkább arról beszélek, amiben benne vagyok, a saját démonaimmal való küzdelmekről.
Tudnék poént gyártani az aktuális politikusi Facebook posztokból, de nem ez nyomaszt igazán, hanem az, hogy miként teremtsek egyensúlyt a gyermekem életében úgy, hogy az iskolában is jól teljesítsen, de ne szakadjon rá túl sok elvárás. Vagy hogyan lehet egy házasságon dolgozni úgy, hogy az hosszú távon működjön. Vagyis azokról a dolgokról szoktam beszélni a publikum előtt, amiken átrágom magam naponta. Úgy érzem, hogy minden más mellébeszélés lenne.
– A stand up műfaja nyilván ettől a hitelességtől működik, de az öncélú kacagtatás és az értékközvetítés között azért különbséget lehet tenni.
– Egyetértek, és magam is rétegezni szoktam azt, amit csinálok. Úgy szoktam kezdeni, hogy kezdésként beetetem a közönséget könnyed, banális viccekkel – aki az első 20 percet látja egy előadásomból, jogosan legyinthet akár, hogy ki ez a súlytalan ember… De aztán ahogy haladunk előre, és érzem, hogy jönnek velem a jelenlévők, már „zsebben vannak”, akkor bele merek menni azokba a témákba, amikről mindenáron beszélni szeretnék. Mindenki megkapja a szórakozást egy másfél órás est során: azok is, akik könnyedebb tréfákért jöttek, azok is, akik valami tartalmasat szeretnének elvinni magukkal. Mindenki a saját regiszterén találhatja meg a neki szóló üzeneteket.
– Egy ismerősöm azt mondta, megkönnyezte az Ősök és utódok című előadásodat.
– Van egy másik, még videómegosztón nem elérhető estem, Életed filmje címmel. Annak kifejezetten sírós, katartikus vége van – keményen belemegyünk például a halál témájába.
– Hogyan fér össze ez a humorral?
– Úgy vagyok ezzel, mint például egy festő:
ha az életnek része a halál, vagy a pedofília létezése, vagy az otthoni konfliktusok az elmúlt másfél évben, akkor ezekről nekem beszélnem kell a saját eszközeimmel. Meggyőződésem, hogy sok ember épp azért jön el az előadásaimra, hogy ezek elől meneküljön, ehhez képest gyógyírt kapnak a lelkükre.
Amikor a hosszú távú testi és lelki jellegű poszt-Covid hatásokról beszélek – márpedig az új estemen erről lesz szó –, akkor semmi mást nem csinálok, mint lebontom az agyakban a gátat a humorral, némi endorfin és dopamin termelésével pedig kinyitok ablakokat, amelynek köszönhetően be tudják fogadni az üzeneteket. Ez a meggyőzés legkézenfekvőbb módszere, egyben a legősibb trükkje. Miközben te nevetsz, én elültetek a szívedben egy magot, ami aztán lehet, hogy majd kihajt. Lehet, hogy a feleségeddel való következő veszekedésed során pont az én elültetett gondolatom fog majd segíteni.
– Ezek szerint létezik konkrét küldetéstudatod?
– Nem ragadtatnám odáig magam, hogy ez egyfajta misszió lenne, mert akkor mostantól ehhez kellene magamat tartani, mindenesetre jelenleg ezt érzem ösztönös késztetésnek. Nekem ezekről a dolgokról beszélnem kell. Az, hogy másoknak segítek, bizonyos szempontból melléktermék, mert az a fő célom igazából, hogy magamon segítsek. Amikor ugyanis egy előadásra készülve egy témát átgondolok, azt elsősorban saját magam számára dolgozom fel. Alapvetően azt elemzem ki, amikor délután 4 óra körül fáradtan fekszem otthon, és a feleségem megjelenik azzal a pár zoknival, amit széthagytam a másik szobában, majd ebből kialakul egy ezerszer megismételt játszma. Ilyesmi másoknál is előfordul, de a legelső szándékom az, hogy én megértsem ezt az egészet. Ha ezt el tudom mondani úgy, hogy mások is nevetnek rajta, megértik, azonosulnak vele, átlátják a helyzetet, akkor az már győzelem. Gyakran felmerül a kérdés: mi adja nekem az önbizalmat, hogy ilyen dolgokról beszéljek?
Általában onnan tudom, hogy igazam van, hogy nevetnek rajta Nyíregyházától Sopronig mindenhol. Ennyi ember nem tévedhet.
Amikor egy-egy ilyen estet később eladok a tévének, annak a műsornak a „tévedhetetlensége” abból fakad, hogy addigra két éven keresztül ezernyi ember visszaigazolta nekem, amiről beszélek.
– A küldetésre azért is kérdeztem rá, mert a jogászi és előadói életpálya mellett legalább még egy terület nyitva állt előtted, ez pedig a papi hivatás.
– 15-17 éves koromban foglalkoztatott ez a lehetőség, és itt sem valamiféle küldetéstudat volt a meghatározó – nem másokon akartam segíteni, hanem magamon. Nagyon biztonságos, stabil világnak tűnt a papság. A melós közegbe nem akartam visszamenni, a szintén idegennek ható polgári világba viszont a vallás volt a belépőm. Az osztálymiséken ugyanazt a liturgikus szöveget mondtam, mint az orvosok, ügyvédek gyerekei. Volt egy közös nyelvünk. És azt láttam, hogy ez a liturgikus közeg túl van azon, hogy munkásosztály, középosztály, tudós, gazdag, vagy szegény. És voltak olyan lángoló lelkű fiatal paptanáraink, mint az általad is ismert Ipoly atya, Róbert atya, Kristóf atya. Ők frissen diplomáztak, több nyelven beszéltek, s miközben felkészültek a való világ adottságaira, olyan ragyogó lélekkel jöttek közénk, amit nem lehetett nem példának tekinteni. Amikor azt látod, hogy igen, ezt meg lehet csinálni, lehet így élni, az nagyjából olyan, mint ha besétálna az osztályterembe egy kigyúrt testépítő, és azt mondod diákként, hogy ha neki sikerült, hiszen itt áll velem szemben, akkor én is ilyen akarok lenni, ezt én is meg tudom csinálni. Egy járható utat, biztos és kiszámítható életpályát láttam magam előtt. Belépsz akár a ciszterci rendbe, akár más papi közösségbe, és onnantól semmi gondod az életben.
– Végül min múlt, hogy mégsem lettél pap?
– Közben én is érettebb lettem, s egyre inkább beleláttam olyan részletekbe, amelyek megmutatták, hogy ez a világ sem fenékig tejfel, nem mentes a kompromisszumoktól, a felnőtt élet nyűgjeitől, hülyeségeitől, játszmáitól. Beláttam, hogy jó családapának lenni, bármilyen más hivatásban helytállni ugyanolyan szép kihívás lehet.
– Katolikus körökben sokan találkozhatnak a neveddel, fotóddal, egy olyan videóval is, ahol egy vallási rendezvényen nagy tömeg előtt beszélsz a hitedről. Úgy értesültem, nem igazán érezted jól magad abban a helyzetben, nem is szeretnél hasonló felkéréseket elvállalni a jövőben.
– Jól értesültél. Sokan hallottak róla, hogy pap akartam lenni, s ez valamiféle becsípődés az egyházban, hogy itt egy csávó, aki a mi fiunk borja, nyilván élvezzük a lojalitását – ami egyébként nem feltétlenül van így –, ráadásul ismert arc, akivel a katolicizmust vagy egy rendezvényt mint terméket el lehet adni.
Kétségkívül kellenek a hiteles megszólalók, de nem hiszem, hogy ez a fajta világi ismertség kellene ahhoz, hogy bárkit, főleg fiatalokat megszólítson az egyház.
Amit te is mondtál a Válasz Online podcastjában: vannak a magyar katolikus egyházon belül nálam ezerszer hitelesebb arcok, akik sokkal jobban tudnák képviselni ezeket az ügyeket. Eleve olyan vagyok, hogy nem szeretek senki zászlaja alá beállni. Az, hogy humorista lettem, és arról beszélhetek, ami engem igazán érdekel, és ezt úgy tehetem, hogy senki nem szól bele, senkinek a neheztelésétől nem kell tartanom emiatt, ez csak úgy működik, ha bizonyos szempontból eltávolodom minden párttól, vallástól, szervezettől. A nézők szemében önmagamnak kell lennem. Az említett videó alapján a nem hívők közül sokan azt mondhatnák: hirtelen hú de ájtatos lett, meg na, megtalálta a jó Istent, a hívők meg joggal kérdezhetnék, de hát hol volt eddig ez a csávó? Vagyis két tűz közé szorulok, miközben rettenetesen diszkomfortosan érzem magam ezekben a helyzetekben, mert korábban nem csináltam ilyet.
– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust hogyan élted meg katolikusként?
– Őszintén szólva sehogy. Hívtak engem is fellépni, de épp az ország másik pontján volt dolgom abban az időpontban. A feleségem sem volt idehaza, így három gyereket és egy háztartást próbáltam menedzselni.
– Mit üzennél az olvasóknak mély témákat is érintő humoristaként egy olyan időszakban, amikor akár közéleti, akár egészségügyi vonatkozásban sokaknak leginkább sírni volna kedvük?
– Az én biztos módszerem az, hogy bezárkózom. Sok dologról egyszerűen nem veszek tudomást, mert az én életminőségemet nem érinti. Hogy a gyermekeim megölelnek-e, hogy a közönség eljön-e az előadásaimra, hogy a feleségem mellé nyugodt, tiszta szívvel tudok-e befeküdni, mindehhez semmi köze az előválasztásnak, se az oltásellenességnek. Igyekszem azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek igazán hatással lehetnek az életemre, és ha nem muszáj, nem gyártok ezeken túl plusz problémákat. Lehet ezt közönynek is nevezni, de
nagyon sok meló van abban, hogy ne nyissak meg folyton cikkeket, Facebook posztokat. Ez lelkierő kérdése, ami azzal jár, hogy a világ egy bizonyos részéről igenis lemondok.
– Meg kéne tanulnunk a csend szerepét jobban értékelni?
– Abszolút! Igen, persze, rohanó világban élünk, de azért jó mégis csendben lenni, mert akkor hallod meg, mi van a zajon túl. Ha te csendben vagy, akkor a világ is egy csendes hely lesz, ahol mindaz a zaj, ami próbálja összezavarni az agyadat, megszűnik, jelentéktelenné válik. Amikor csendben vagy, akkor nem csupán te hallgatsz el, hanem az egész világ is.
