A rendszerváltó generáció nem „tanulta meg” a demokrácia valódi értékeit. Erre a mai fiatalok jelentik a reményt. Olvasói levél.
Nemrég lehettünk szem- és fültanúi, amint egy közismert médiaszereplő a következőket mondta egy szintén közismert sajtóorgánumnak üzenve: „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát. Ezt még egy hülye is tudja.” Nos, ezek után a békemenetben éppen felvonuló médiaközszereplőt a szóban forgó, „nem baráti” sajtóorgánum képviselője kérdőre vonta, hogy mit is üzent nekik egy héttel korábban, és hát, a dolgok láthatóan másképp alakultak. Nos, ezzel (talán a stílust leszámítva) nem is lenne baj, tévedni emberi dolog, de ahogyan az illető ismét reagált a kérdésre, illetve a kérdőre vonásra, azt már inkább nem is idézném, mert az ezen a felületen nem tűr nyomdafestéket.
A stílus maga az ember – tartja az ismert Georges-Louis Leclerc de Buffon francia tudóstól származó mondás. Ám valójában nem a stílus az egyetlen, és talán nem is a legfontosabb ebben a megnyilvánulásban, mint ahogy a szóban forgó közszereplő számos korábbi megnyilvánulásában sem. Sokkal inkább a módszer maga, ahogyan ő gondolja a dolgokat, a saját véleményét kifejezésre juttatni. Egy megmondóember, aki úgy gondolja, és vindikálja is magának a jogot, hogy egyedül ő tudja – mint egy felkent – az igazságot, ezt ki is nyilvánítja, és ezt természetesen mindenkinek el is kell fogadnia. Aki ezt nem teszi, az rendszerellenes, vagy másképp fogalmazva, a „rendszer ellensége”. De minimum nem barátja annak, ami nem más, mint az éppen regnáló hatalom, amelynek nevében megmondóemberünk az „igazságot” kimondja. Mindenki legyen ezzel tisztában.
A módszer ismerős lehet:
mintha a 70-es, ’80-as évek szelleme kísértene minket.
Valakik akkor is a hatalom nevében mondták meg nekünk az „igazságot”, és aki azt nem fogadta el, az a rendszer ellenségének számított („Aki nincs velünk, az ellenünk van” – a Rákosi-korszak szlogenje.)
Nos, hogy megmondóemberek létezhetnek, azért nem ők a „felelősek”. Ők vannak, mindig is voltak, és lesznek is. A kérdés sokkal inkább az, hogy megélnek-e, teret nyer-e a felfogásuk és módszerük a közgondolkodásban, figyelnek-e rájuk, eléri-e az üzenetük a kritikus tömeget. Sajnos attól tartok, nálunk a válasz egyértelműen igen, amit a fent idézett megnyilvánulás tökéletesen jellemez. Ha a társadalom nem lenne vevő rá, a megmondóembereknek más „szakma” után kellene nézniük: fő hivatásként biztosan nem tudnák űzni a „megmondást”.
A felelősök mi magunk vagyunk, a társadalom, a nép, és főképp a kritikus tömeg hiánya.
És kritikus alatt nemcsak a sokaságot értem, hanem a kritikusságot, a józan gondolkodást, az önálló véleményt, és a véleményszabadság gyakorlását. Abban a világban, ahol az emberek, mindenekelőtt az értelmiség, kritikusan szemlélik a világot, elfogadják mások véleményét, sőt örülnek mások eltérő véleményének, amellyel egyben teret adnak a kulturált vitának, eszmecserének (mily szép magyar szó!), a megmondóembereknek nem marad terük.
Úgy gondolom, az elmúlt 30 évben nem sok haladást értünk el ezen a téren. A kritikusság nem erényünk, mások véleményének tisztelete, és a kulturált vitára való nyitottság különösképpen nem sajátunk. A mai 40-50-60-as korosztály képviselői, akik a rendszerváltoztatás idején voltunk fiatalok, arra esküdtünk fel, hogy felépítünk egy jobb világot annál, mint ami elődeinknek jutott. Egy szabad, kritikus, a sokszínűségre nyitott, toleráns világot, amelyben mindenkinek és minden józan, értelmes, építő gondolatnak jut hely. Sajnos nem így lett, csalódnunk kellett – leginkább önmagunkban. Nem voltunk képesek felépíteni ezt a világot magunk körül. Talán azért, mert nem tanítottak meg erre minket, mi pedig magunktól nem tudtuk azt elsajátítani.
Hagytuk, hogy a hatalom azt tegye, amit „jónak lát”, amibe az is belefér, hogy „visszaéljen” a hatalommal, és önérdeket szolgáljon.
A „rendszer barátainak” érdekét. A hatalomtól azonban nem is várhatunk mást, de nem is kellene, hiszen a demokráciában a hatalom kontrollját nem a hatalom képviselőinek önkontrollja, hanem maga a nép jelenti.
A jelenlegi hatalom immár 12 éve (persze az azelőtti is) épít egyfajta világot, amiben a megmondóembereknek oszlopos szerep jut. Nélkülük a rendszer nem működne, valószínűleg össze is omlana. Ebben a közegben a társadalmi viták olyan szinten nyilvánulhatnak meg, mint ami a „baráti” sajtóban ma jelen van, azaz leginkább sehogyan. Van persze másik tere is a véleményformálásnak, ami ma már mindenki számára elérhető és használjuk is, napi szinten.
Nézzük példának a legnagyobb közösségi médiát, amely mára a közbeszéd és a társadalmi párbeszéd egyik kiemelt felületévé vált az említett korosztály képviselői számára. Az, hogy ez egy kiváló felület, amely nemcsak információcserére, hanem a fontos társadalmi és egyéb kérdések megbeszélésére, megvitatására is alkalmas, mindenképpen örvendetes és üdvözlendő. Ám megfigyelve és elemezve a társadalmi média eme felületén zajló diskurzust (főképp a kommenteket), sajnos viták és társadalmi párbeszéd helyett minősítgetést, egymás véleményének becsmérlését, a
tartalmi mondandó helyett személyeskedést látunk.
Nem is a mondandó a lényeg, amivel lehet vitatkozni, hanem a közlő személye, aki, ha olyan véleményt fogalmaz meg, ami nekem nem tetszik, akkor őt magát becsmérlem, minősítgetem, akár gyalázom is. Pusztán azért, mert más a véleménye, mert a véleményével egy másik „táborba” tartozást fejez ki. Ami pedig elfogadhatatlan. Vagyis „rendszerellenes”, ő tehát nem „barát”. Itt már józan vitának, eszmecserének, építő kritikának helye nincs.
Ha a cikk elején idézett megmondóember megnyilvánulásait nézzük, talán nincs mit csodálkozni ezen. Ezt közvetítik számunkra, mi pedig vevők vagyunk rá. És itt az ördögi kör vége. Ebből nem lehet kitörni. A hatalom ezt nem fogja elősegíteni, sőt inkább örül, hogy ily könnyedén érvényre juttatja egyoldalú látásmódját, amit mindenkibe belesulykol, a megmondóemberek hada pedig ezt segíti, támogatja minden lehetséges formában. Aki ebbe nem illeszkedik bele, az „áruló”.
Hová vezet mindez? Leginkább ahhoz, hogy kialakuljon egy rendkívül egysíkú, kritikus gondolkodásra, józan, építő kritikára képtelen tömeg, amely legfeljebb szavazógépként képes funkcionálni. És ezt várja el a képviselőitől is.
Ilyen világot akartunk?
Nem hiszem. Ha józanul magunkba nézünk, biztosan nem.
Ha másért nem, legalább a fiataljainkért, a saját gyermekeinkért, unokáinkért nem. Milyen példát mutatunk számukra, mire tanítjuk őket? Semmiképp sem kellene a komment-kultúrára (vagy inkább szubkultúrára) tanítani. Szerencsére ezen a felületen ők már nem is nagyon vannak jelen, vagy ha igen, vitázni ott velünk nem akarnak.
Egyetlen bizodalmunk bennük lehet: ők másra szocializálódtak, nem fogadják el kritikátlanul senkinek a véleményét – nem is néznek TV-t, nem olvasnak újságot és nem hallgatnak rádiót. De legalábbis nem ezekből a hagyományos kommunikációs csatornákból tájékozódnak, amelyeket a mindenkori hatalom a propaganda eszközévé silányított. Ők még képesek a szabad, de másokat tisztelő véleményformálásra, nyitottak a vitára, megvan az öntudatuk, és nem elégszenek meg egyszerű magyarázatokkal. Olyanokkal, amiket a megmondóemberek közvetítenek. Ők a dolgok mögé akarnak látni.
Összegezve, úgy gondolom, a mai magyar társadalom derékhadát alkotó 40-50-60-as korosztály nem érett meg a demokráciára. Nem tudta elsajátítani annak valódi értékeit. De
két dologban bízhatunk:
egyrészt a fiatalokban, a generációs szakadék okozta, ebben az értelemben mindenképpen pozitív „elhajlásukban”, a nyitottságukban, kritikusságukban. Másrészt abban, amit én hívőként vallok, hogy minden ember – még a hatalomban lévők is – el kell hogy számoljon minden, akár jó, akár rossz tettével egy magasabb „Hatóság” előtt. Ez lehet, hogy nem most következik el, de előbb-utóbb mindenkit „utolér”. Még a megmondóembereket is. Végül, még van egy harmadik tényező is: jelen lap, amelynek hasábjain ez az írás megjelenik, élő példa arra, hogy a kritikus gondolkodás, a vitakultúra, és a többi felsorolt alapérték még nem veszett el, létezik. Így hát van remény arra, hogy ne legyünk többé a megmondóemberek országa.
Szilágyi Zsolt
