Nehéz évek várnak nemzetünk közösségére, érdemes ezzel őszintén szembenézni.
Április második hetében ülünk a fogorvosi váróban, fejben mindenki a saját kezelésére készülődik. A háttérben, amolyan fehér zajként megy a tévé. Hirtelen minden jelenlévő arcán ugyanaz a keserűség, tiltakozhatnék rajzolódik ki. Amikor már egyértelművé válik, hogy nem csupán a saját gyomrom kavarog, ki is mondjuk szavakkal: „Ezt ugye el kéne kapcsolni? Hú, de jó lenne, ha nem kéne ezt nézni! Hol a távirányító?” A távirányító a rendelőben van, kopogással zavarni tilos, ezt az aranyszabályt azonban a közös akaratból bátorságot merítve megszegem. Az asszisztens megértő, még szabadkozik is, ne haragudjunk. Tévé kikapcs, hamisság elhallgat, arcok kisimulnak, kedves beszélgetésbe fordul az együttlét, nagyon távol attól a tematikától, ami az éteren át áradt felénk.
A magyar emberek jók. Ha elkezdenek beszélgetni, kiderül, mennyi közös ötlet, élmény, gondolat vár arra, hogy megajándékozzák azokkal egymást.
A magyar emberek egy része most elkeseredett. Nem a kezük szorult ökölbe az elmúlt napok történései nyomán, hanem a szívük. Menekülhetnékük, sírhatnékuk van, folyamatosan, vigasztalhatatlanul. És ez nem pártpolitikai kérdés, nem a kampányüzemmód felmelegítése, hanem maga a realitás. A jelek szerint ugyanis tovább fog folytatódni az egyoldalú, egyetlen irányt helyesnek hirdető, minden más vágyat, célt, reményt démonizáló kormányzati kommunikáció, amely némelyeknek ugyan valamiért örömforrást jelent, de sokakból nagyon más érzéseket vált ki. Talán még azokból is, akik arra szavaztak, hogy ne legyen változás. És ezek a sokak nem rossz emberek – ők is magyarok, sőt ők Magyarország többsége.
Mi, a Szemlélek szerzői közösségének tagjai sem vagyunk egyformák. Sok dologban különbözünk egymástól, és biztos vagyok benne, hogy még a politikai nézeteink sem egyeznek. Szerintem ez így van rendjén. Arra törekszünk, amire egy józan, értelmes közösségnek törekednie érdemes:
megérteni, elfogadni, hordozni, támogatni egymást, a létező különbözőségeink tiszteletben tartásával.
Fő küldetésünk, a békés, értékalapú társadalmi párbeszéd támogatása aligha lesz könnyebb a következő években. Továbbra is menetrendszerűen várható a libsizés, álkeresztényezés, árulózás, genderlobbistázás, ellenzékizés. Ez a billogozás egy sérült lelkű társadalom vészjelzése.
Meghalljuk azokat a hangokat is, amelyek bátorítanak, hogy ne hagyjuk abba, hogy szükség van ránk, mert ha mi nem lennénk, az ő értékeiket, nézeteiket senki nem képviselné… Nem azért járunk a nyitottságot előmozdító, a közösségi szemléletet erősítő, a párbeszédeket támogató úton, mert könnyű, hanem mert ebben hiszünk, ez az utunk, erre vezet a szívünk.
Ez az út ráadásul nagyon keresztényi: vannak benne megdöbbentő találkozások, váratlan fordulatok, sok küzdelem, a boldogság kedves ajándékai, de nem mentes az irigykedők, állandóan gyanakvók vádaskodásaitól, a szokásaik rabjainak értetlenkedésétől sem.
A békés, értékalapú társadalmi párbeszéd magyarországi szolgálata sok hasonlóságot mutat egy többstációs keresztúttal. Nem tudjuk, hol a vége, hányszor fogunk még elesni, de fel kell állni, amíg van erőnk.
Megyünk tovább együtt, nem hagyva szekértáborokra szabdalni nemzetközösségünket. Megy az egyharmad, a kétharmad, a külhon, a szélsők, a középsők, a nemszavazók, a gyermekek, az idősek, a politikusok és az apolitikusok – a „bénák”, a „vakok”, a „leprásak” is. Ahhoz, hogy valóban előre, és remélhetőleg felfelé is haladjunk, első lépésként fontos elismerni, hogy azok vagyunk, amik: egy passióját járó ország. Ha szebbre, jobbra akarnánk magunkat maszkírozni, ha saját közösségünk egyes tagjairól úgy beszélnénk, mintha nem is közénk tartoznának, azáltal csak magunkat gáncsolnánk tovább. És ezt jó lenne abbahagyni.
Jó lenne többet beszélgetni egymással, bátran kikapcsolni a propagandát, lehalkítani a bennünket irányítani próbáló zajokat. És bizony, néha egy kis csend valóban jót tesz a léleknek.
A Szemlélek továbbra is ezt a társadalmi párbeszédet, megértést, az egymás megajándékozását szolgáló össznemzeti beszélgetést fogja szolgálni.
Ehhez tapasztalatunk szerint egyetlen helyről kaphatunk erkölcsi támogatást: a Szemlélek olvasóitól. És aki szívesen jár velünk ezen az úton, köszönjük, ha előfizetőként, rendszeres támogatóként is igent mond közös missziónkra!
Lelki szemeink előtt pedig ott lebeg annak a leghíresebb passiónak a végállomása: az utolsó stáció, jól tudjuk, nem a Golgota, hanem az üres sír. Még nem tudjuk, mit jelent ez saját életünkben, de reménykedve haladunk a cél felé.
