Mi a baj a nemzeti konzultációval?

nemzeti konzultáció

Legfőképpen az, hogy szabályozatlan, egyelőre nem tükrözi a társadalom többségének a véleményét, azonban a kormányzati érvelések legfőbb hivatkozási alapja.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

Kezünkben a kilencedik nemzeti konzultáció. Kilencedik éve játszódik le – szerintem – sok ember fejében a következő kérdéssor: “Kitöltsem, ne töltsem? Sokan mondják, hogy a politikai propaganda eszköze… Igen, de ezt azok ismételgetik, akik semmiben nem értenek egyet a kormánnyal, és hát ebbe is bele kell kötni. De biztos ez? Mert mégiscsak megkérdezik a véleményemet, és ez jó, nem?”

Én azok közé tartozom, akik üdvözlik a társadalmi szintű párbeszédet – mert szeretem és értékelem, ha megkérdezik valamiről a véleményemet -,

de a nemzeti konzultáció kérdőíveinek eddigi sora inkább hasonlít egy folyamatosan megtartott időközi választásra, de nem sok köze van ahhoz, hogy – pártszimpátiától függetlenül – lehetne végre önálló véleményünk, konkrét kérdésekben.

Erre lenne kitalálva a közvetlen demokrácia egyik eszköze, a népszavazás, melynek – bár kétségkívül nem olyan mértékben, mint az e tekintetben európai fellegvárnak számító Svájcban -, megvannak a maga hagyományai Magyarországon is. Ez lenne tehát a nemzeti konzultációhoz legközelebb álló jogintézményünk, melynek kerete és szabályai, vagyis a társadalmi véleménynyilvánítás mederben tartása nem véletlenül alakult ki. Nem vagyok ellene az újításoknak, de a szabályok egyszerű mellőzése még soha nem vezetett társadalmi fejlődéshez. Nézzük meg, hogy mire is gondolok.

A népszavazás folyamatát és garanciáit törvény – a legalapvetőbb kérdéseket ráadásul az Alaptörvény – szabályozza. Vagyis a legmagasabb szintű és nagyon precíz szabályozásról van szó.

Ha valaki belenéz ezekbe a jogszabályokba, rögtön feltűnik például, hogy érvényességi küszöb van: a választópolgárok legalább felét meg kell győzni arról, hogy a kérdés fontos és el kell menni szavazni (2018-ban a választásra jogosultak száma 8 312 264 fő volt), és egy sikeres népszavazáshoz el kell nyerni többségük szimpátiáját.

A népszavazásra bocsátandó kérdést a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) hitelesíti, azaz előzetesen és szakmai szempontok alapján bírálja el például, hogy a kérdés nem ütközik-e az Alaptörvényben megfogalmazott tiltólistába: nem lehet népszavazást tartani többek között az Alaptörvény módosításáról, a központi költségvetésről vagy nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről. De azt is az NVB dönti el, hogy a kérdést úgy fogalmazták-e meg, hogy arra egyértelműen lehessen válaszolni. A szavazatszámlálás és az eredmény megállapítása is az NVB joga, vagyis a népszavazás szervezőjétől függetlenül történik, és jogorvoslati lehetőséget is magában foglal.

A nemzeti konzultáció egyelőre nem rendelkezik ezen követelmények egyikével sem.

A népszavazásnál feltételként szabott érvényességi küszöböt eddig egyik nemzeti konzultáció sem érte volna el, vagyis nem képviselik a társadalom többségének véleményét.

A kérdések jelenlegi formájukban nem mennének át az NVB szűrőjén, mert olyan bevezető állításokat is tartalmaznak, melyek “normál” esetben a népszavazási kampány részét képeznék (melyben azonban minden, az Országgyűlésben képviselettel rendelkező párt részt vehet, szabályozott keretek között). A kérdéseket nem kell ütköztetni a népszavazásból kizárt területek listájával (bár igazából azok a kormány és az Országgyűlés zavartalan munkavégzését és szabad döntési jogát védik, így ha maga a kormány kérdez, ezek alól lehetne felmentést adni), és a szavazatok számlálásától kezdve az adatvédelmen át az eredmény kihirdetéséig mindent maga a kérdező felügyel, jogorvoslati lehetőség nélkül.

A kérdések minőségéről mindenkinek megvan a maga véleménye. Ehhez nem is szeretnék hozzászólni, csak egy példát szeretnék megemlíteni, mely a járvány miatt tavasszal elmaradt nemzeti konzultáció részeként a jogi illúziók világába is elkalauzolt volna bennünket.

Szavaztunk volna ugyanis a gyöngyöspatai cigányság szegregáció miatti kártérítési ügyében arról, hogy igazságos-e a bíróság – akkor még nem jogerős – ítélete. Most tegye félre mindenki a véleményét vagy az ellenvéleményét a cigányságról, mert a lényeg, hogy teljesen irreleváns lett volna a válaszunk: demokratikus köztársaságban élni ugyanis azt is jelenti, hogy a bíróság független és minden befolyástól mentes döntéseket hozhat, mint ahogyan a járványidőszak alatt meg is hozta döntését.

Az is figyelemre méltó, hogy a kérdések sok esetben vonatkoznak olyan szakmai témakörre, melyben az átlag ember kizárt, hogy jártas legyen, és felelősen meg tudja hozni döntését.

A kormány van a legtöbb információ birtokában, így ezekben az esetekben felelőtlenség a választópolgárok megkérdezése.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és kérdezze meg magától, hogy tisztában van-e a “járványügyi készültség” vagy az “állandó magyarországi járványügyi figyelőszolgálat” pontos fogalmával, vagy azzal, hogy a bankokon és a multinacionális vállalatokon kívül kit lehetne még megkérni arra, hogy járuljon hozzá a járvány elleni védekezéshez?

Önmagában tehát a választópolgárokkal való érdemi párbeszéd – akármilyen formát öltsön is – hosszú távon egy egyre erősödő társadalmi felelősségvállalás felé is mutathat, mely – azt hiszem, ebben mindenkivel megegyezhetünk – jót tenne nekünk.

Ha ez közös cél, akkor viszont ne engedjük meg magunknak, hogy a kérdések feltevése és a válaszok kiértékelése nélkülözhesse a szakmai szempontokat, és így lehessen hivatkozási alap kormányzati döntések meghozatalánál!

És ennek semmi köze ahhoz, hogy egyébként egyetértek-e a kormány járványügyi intézkedéseivel.

Sáhó Eszter

Ez a cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.