Sokan élünk abban a tévhitben, hogy valamit is egyedül értünk el az életünkben. Senki nem segített és csak másztunk és másztunk és küzdöttünk fel magunkat a létrán. Oké, de ki rakta oda a létrát?
Mikor kamaszokkal beszélgetek párkapcsolatról, meg szoktam kérdezni, hogy ha Te nem tudod önmagad szeretni és elfogadni (mert néha falcolsz, leiszod magad, dohányzol és egy jó szavad nincsen magadról) és akiért oda vagy, mondjuk szerhasználó, iskolakerülő és láthatóan bántalmazza önmagát és környezetét a viselkedésével, akkor szerinted te vagy ő, tudjátok szeretni magatokat? – Nem – jön a válasz. Ha egyikőtök sem tudja önmagát sem szeretni, és ez érthető, hiszen nem is tanította nektek senki, akkor mit fogtok csinálni egymással?
Erre nem mondanak semmit és nagy valószínűséggel ugyanúgy összeborulnak, de egy nagyon fontos gyökérkezelés elindulhat. Gyakorlatilag az, hogy egy gyermek nem egy intézményben tengeti az életét, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem hátrányos helyzetű bármilyen szempontból.
Szeretet nélkül minden ember hátrányban szenved, és ezen nem segít sem a vagyon, sem a hírnév, sem a hatalom.
A szeretetet nem lehet oktatni. Lehet önismereti játékokat tanítani, együtt mosolyogni a gyerekekkel, de a szeretet nem belőlünk jön! Nem fogunk tudni csak úgy, önmagunktól, a negédes kedvességünktől szeretni. Semmink nincs, amit ne kaptunk volna. Hiába tartanak minket ennivalónak, nem tudunk magunkból élelmet előállítani, ami táplál. A táplálék kívülről jön. Nem magunkat esszük, de fel tudjuk emészteni magunkat, mikor önteltté válunk és ha magunkból akarunk adni, az kiégéshez fog vezetni – el fogunk fogyni, felemésztődünk.
Jézus megmondta az ördögnek is: Meg van írva, nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik! Egy rakás könyvet olvasunk arról, hogyan kéne egymással bánni, ezerféle módszert dolgozunk ki – és némelyik hasznos is. A gyermek, a másik ember nem egy programozható robot, hiába lehet beleültetni sok dolgot, de ha a szándékunk a kioktatás, a helyreigazítás, a „megnevelés”, annak bűzös szaga van és a másik ezt megérzi.
Hányszor fordult már elő életünkben, hogy valamit mondtak, de éreztük a mögöttes szándékot? Hogy a beszélő manipulálni akar minket? Egy értékesítő kiválóan meg tudja tanulni, hogyan lehet kedves és mosolygós egy emberrel és milyen szavakkal tudja befolyásolni a gondolkodásunkat.
Amíg nem látunk be mögé, addig sok pénzt kifizethetünk különböző embereknek, különböző szolgáltatásokért.
Amit magunkról gondolunk, másoktól hallottuk először, a rólunk bennünk kialakult kép is mások ecsetjével festődik olyanra, amilyen jelen állapotunkban van. Mindent kapunk és van egy akaratunk, amivel formálhatjuk magunkat, de a keret szűk. És ha nagyobbat akarunk festeni magunkból, az mindenképpen nagyképűség lesz, hiszen: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Kor 4,7)
Szeretni magunktól nem tudunk, hiszen mi sem önmagunktól vagyunk és ha ebbe jól belegondolunk, igazán felszabadító érzés. Ha belátjuk, bevalljuk, hogy semmink nincs, amit ne kaptunk volna, akkor amink van, azt könnyebben megoszthatjuk. Hiszen az sem a miénk, csak sáfárja vagyunk a javainknak és felelősek vagyunk érte.
Isten szavában élet van, és az az élet maga a Szeretet, ami mindent fenntart és igazgat örökkön-örökké. Ez a Szeretet semmi mást nem akar, csak szeretni, de ezt nekünk el kell tudni fogadni. Ha folyton azt állítjuk, hogy ennél többek vagyunk és okosabbak és mi majd adunk mást és jobbat, az egy hazugság. Nem tudsz többet adni a szeretetnél, amivé válnod kell.
Még a világiaknak is el kell ismerni, hogy az alkalmazott szeretet az egyetlen megoldás az emberiség fennmaradására.
Amiben benne van az értő szándék, a tisztelet, az elfogadás, minden, amit jónak mondunk – de nincs benne a bűnök elfogadása.
Ott csúszik el a sok jószándékú ember – e sorok írója is – hogy azt hisszük, magunkból kell adni, nekünk kell megoldani és egyedül vagyunk a bármilyen problémánkban is. Ha megtapasztalod, hogy nem magadból adsz, akkor nem tudsz kimerülni. Ahogy nem magunkból főzünk, mi csak elkészítjük az ételt, amit megveszünk. Isten életet adó szavait, kijelentéseit azonban nem kell megvennünk a boltban.
Persze, időt kell rá szánni, de ennél táplálóbb, gyümölcsözőbb főzés-sütést el nem tudok képzelni. És micsoda öröm a tálalás, elmondani valakinek, hogy örökké szeretve van és fogadja már ezt el és engedje el az éngörcseit, a szűnni nem akaró önismereti vágyát, a „majd én megoldom”, az én, én, én hazug és hamis énekét. Valódi szabadság van Isten Országában és ez vár mindenkire, aki nem utasítja el!
Isten akaratát és szeretetét már kinyilvánította: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” (Jn 3,16-17)
A kérdés önmagunk felé mindig ugyanaz: Mi akarjuk-e szeretni a világot, ahogyan erre a receptet megkaptuk?
A recepteskönyy ott porosodik a legtöbb ember könyvespolcán és ami nem véletlenül minden idők legsikeresebb, legtöbbet olvasott, a legtöbb életet megváltoztató könyve. Ha nehéznek tűnik elsőre, olvassunk, hallgassunk nagy tanítókat, szentek életeit, de ne hagyjuk ki a Bibliát. Mert mindnek az az alapanyaga. A kedvenc papunk, a kedvenc lelkészünk, a kedvenc tanítónk, sőt a modernkori nagy motivációs előadók tanítói is mind-mind hivatkoznak a Bibliára, vagy egyenesen abból tanultak.
Mert abban a könyvben van az életünk, ez a könyv maga az Élet. És aki nem hiszi, járjon utána! Hiszen Ő alig várja.
„Ő ad eledelt MINDEN élőlénynek, mert örökké tart szeretete.” (136. Zsoltár)
