Mi az őseinktől örökölt traumák és erények jelentősége, és miként segíthet a családterápia felismerni és feldolgozni múltunkat? Erről beszélgettünk Koltai Mária pszichiáterrel, kiképző családterapeutával, oktatóval, szupervizorral. Az interjúban szó esik a transzgenerációs örökség szerepéről, az el nem gyászolt veszteségek hatásáról és a közösségi gyógyulás lehetőségeiről.
– Mi vonzotta erre a szakterületre? A saját családjának van benne szerepe?
– Idős szülők véletlen, negyedik gyermeke vagyok – amikor születtem, már egyetlen ősöm sem élt, sem anyai, sem apai ágon. Alapvetően ez a hiány és ez a kíváncsiság motivált. Konkrétan erre a szakterületre pedig egyik csodálatos, ifjúkori munkatársam, Telkes József hívta fel a figyelmemet. Sokat merítettem az olyan világhírű családterapeuták, mint Böszörményi Nagy Iván, Tom Andersen és a Scharff házaspár tudásából is. Alapító tagja, majd hat éven át elnöke voltam a Magyar Családterápiás Egyesületnek – abban az időben, amikor a rendszerszemlélet, a családterápia igazán népszerűvé vált. Sok értékes hazai és külföldi kapcsolatból meríthettem erőt és tudást.
– Hogyan befolyásolják az őseinktől örökölt elemek az életünket, a döntéseinket?
– Az önismeret jelentőségét ma már egyre inkább felismerjük. Ez magába foglalja hajlamaink, készségeink és vágyaink megismerését, valamint az örökölt, a szerzett vagy a tanult elemeket, illetve az ezekre ható motívumokat. Sigmund Freud az egyéni tudattalant, Carl Gustav Jung pedig a kollektív tudattalant vizsgálta – Szondi Lipót a kettő között helyezte el a családi tudattalan fogalmát, amely az őseinktől örökölt, ismeretlen dolgokra utal. Mindezt örökségként adjuk tovább utódainknak – beleértve mindazokat a szenvedéseket, traumákat, hiányokat, bűnöket és hazugságokat, amelyek őseink életét övezték, de az erényeiket, kitartásukat, példájukat is, amelyek hatalmas erőforrást jelentenek mindannyiunk számára.
– Külön foglalkozott a 20. század borzalmait végigélő, vagy éppen azoknak áldozatul esett emberek leszármazottainak traumáival. Milyen tanulságokra jutott?
– Szakmai és emberi szempontból is
nagy hatással volt rám a holokauszttraumával foglalkozó kutatók tevékenysége,
különösen Virág Teréz gyermekterápiás szakember munkássága. Felfedezte, hogy a gyermekek pszichoszomatikus tünetei mögött gyakran az ősök történetei állnak – ezek megismerése lehetővé teszi, hogy az utódok már ne szenvedjenek feleslegesen. Például az anorexia és más evészavarok hátterében gyakran állnak az ősök traumái, például a háborús koplalás vagy a haláltáborokban szerzett élmények. Praxisom során az egyik legnagyobb felfedezés az volt, hogy az ősök történetei és traumái milyen mélyen befolyásolják a jelenlegi nemzedék viselkedését és pszichés állapotát.
– Milyen hatással van az el nem gyászolt veszteségek és traumák feldolgozatlansága az életünkre és a kapcsolatainkra?
– Szakmai életemben az el nem gyászolt veszteségek és fájdalmak különösen fontos szerepet játszottak. Úgy vélem, az elhallgatott gyász – legyen az szégyen vagy fájdalom miatt – tovább él bennünk, és befolyásolja az életünket. A pszichiáter, a pszichoterapeuta a legfájdalmasabb és legnehezebb történetekkel találkozik. Tudományos munkámban
központi téma volt a többgenerációs családi szuicidiumok vizsgálata,
ami a családi gyászok egyik legnehezebb formája. Nem könnyű feldolgozni ezeket, de mindig törekedtem arra, hogy tudjam értelmezni a pácienseim történeteit, és segítsek megérteni a múltjukat – mindezek engem is gazdagítottak. Sebeiket az emberek mindig is érezték, legfeljebb ez a téma korábban kevés hangsúlyt kapott. Vannak bántalmazó, alkoholista vagy egyéb szenvedélybeteg örökségek is a családokban; az ilyen helyzetekben azt kell mondani, hogy nem akarok azonosulni vele, változtatni szeretnék rajta. A családterápia és a pszichoterápia célja is ez: változtatni, hogy valami jobbat hozhassunk létre az egyén és a környezete számára.
– Akár személyes példát is tudna erre mondani?
– A két testvérem 1956-ban Amerikába emigrált a nagybácsinkhoz. Ezt a családunk, a szüleim és én is – szaknyelven szólva – intergenerációs veszteségként éltük meg. Édesanyám sokáig siratta őket, mert hosszú ideig nem térhettek haza. Amikor hazajöttek, aztán később én is kimehettem Amerikába, hogy megismerjem azt a világot, már inkább lehetőséget láttunk a történtekben.
– Hogyan lehetne gyógyítani azt a kollektív traumát, amelyet a magyar nemzet örökölt, és amely nem egy esetben szintén traumatizált, vagy a traumákra rájátszó vezetőket termelt ki?
– Egy nemzet is akkor gyógyulhat, ha kíváncsian fordul a múltja felé. Fontos, hogy felismerjük – Böszörményi Nagy Iván szavaival – az őseink iránti lojalitást. Emellett érdemes felfedezni a láthatatlan lojalitást is, ami sokszor káros szenvedélyek, betegségek és rossz szokások formájában jelentkezik. Kollektív szinten is lényeges a szembenézés, illetve tudatosítani őseink küzdelmét, kitartását, vagy éppen az ügyességet, amellyel a túlélést biztosították.
– Miként lehetne szélesebb körben tudatosítani a fentieket?
– Szakemberek írjanak minél többet a témáról, legyen szó róla az óvodától az egyetemig az iskolában, a gyereknevelésben. Korábban sokat foglalkoztam egyetemistákkal, és gyakran megdöbbentem, hogy nem ismerték a nagyszüleik, dédszüleik nevét. Pedig fontos, hogy ki-ki tudja, milyen kulturális és etnikai örökséget, terhet vagy traumát hozott. Nagyon szeretem azokat a művészeket – például Esterházy Pétert vagy Oravecz Imrét –, akiknek a munkájában fantasztikusan benne van a múltunk. Oravecz szokta mondani: sokáig neheztelt a nagyanyjára, amiért hazajött az apjával Amerikából.
Aztán amióta ő is többször elkövette ugyanezt a „hibát”, megenyhült iránta.
Az irodalmi inspiráció mindig nagyon fontos volt számomra. Márai művei az alapélményeim közé tartoznak. Gondoljunk csak az Egy polgár vallomásaira, ami mindenki számára példát jelenthet a saját család megismerésének izgalmára, titkaira és szépségére. Sokszor mi is ugyanazokat a mintákat követjük, és ha felismerjük az okukat, talán megértjük, miért is cselekedtek így vagy úgy a felmenőink. Fontosnak tartom, hogy mindenki megismerje és képes legyen értelmezni a családja történetét mint a világ legizgalmasabb regényét.
Koltai Mária jelenleg is oktat, kiképző pszichoterapeutaként tevékenykedik, szupervízióval foglalkozik. Ebben a munkában kiemelt figyelmet szentel a képzésben részt vevő szakemberek és pácienseik családi múltjának, örökségének, az ősök történeteinek megismerésére.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom