Próbáljuk kerülgetni, de a veszteségek megélése mindennapjaink része. És van, akinek az a munkája, hogy ezekben a legnehezebb élethelyzetekben segít. De kell segítség a gyászban? Ha igen, mi lehet az? Mucsi Georgina gyászkísérővel ezekre a kérdésekre is választ kerestünk.
– Ki az a gyászkísérő?
– Olyan szakember, aki gyászolókkal foglalkozik. Több képzést el lehet végezni ebben a témában: lehet valaki gyászcsoportvezető vagy gyászkísérő. Az előbbi csoportban dolgozik gyászolókkal, és a sorstársi közösség keretein belül próbál segíteni a veszteség feldolgozásában. Én gyászkísérőként egyénileg és csoportosan is dolgozhatok gyászolókkal: szakemberként próbálok biztonságos légkört teremteni a hozzám fordulóknak abban, hogy megérthessék a gyásszal kapcsolatos érzéseiket, és veszteségüket fel tudják dolgozni. Ma azt látjuk, hogy a gyászolókat a társadalom a minél hamarabbi továbblépésre sarkallja. Ez nagyon káros!
A gyász egy folyamat, a gyászra idő kell
– idő és biztonságos légkör szükséges ahhoz, hogy a veszteséget elszenvedők meg tudják élni a gyásszal kapcsolatos, rendkívül összetett és ambivalens érzéseik sokféleségét, és hogy ezekkel az érzésekkel meg tudják találni saját útjukat.
– Nem tűnik egy könnyű szakmának… Miért választottad?
– A szociális munkában mindig a tabutémák érdekeltek, és a gyász egy olyan terület, ahol bőven akad tabu. Korábban 5 évet önkénteskedtem hospice-palliatív ellátásban. A hospice-osztályon rengeteg támogatást és segítséget kapnak a hozzátartozók, de szerettük halála után sokszor magukra maradnak. Ez indított arra, hogy a gyásszal kapcsolatban képezzem magam. Egy szeretett személy halálával egy új, meglehetősen hosszú folyamat kezdődik, és fontos, hogy ebben a gyászolók ne maradjanak egyedül. A Napfogyatkozás Egyesületnél először a gyászcsoportvezető-, majd a gyásztanácsadó-képzést végeztem el. Ma már rendkívül széles a képzések skálája, mindenféle gyásztípussal kapcsolatban vannak képzések, például arra is, hogy a perinatális gyásszal érintett nőket hogyan tudjuk jól támogatni.
– Ez pontosan mit jelent?
– Perinatális gyásznak nevezzük, ha valaki a szülést megelőző időszakban, vagy a szülés során veszíti el a magzatát. Sajnos ez nagyon sok családot érint, és ma még mindig “illegális” gyásznak számít. “Fiatal vagy, lesz másik”, mondják gyakran a kívülállók, mintha pótolni lehetne bárkit is, miközben a nőket és a családokat nagyon megviseli a veszteség. Szükséges foglalkozni vele, és legalizálni kell a gyászt, mert a magzat elgyászolásának és az ezzel kapcsolatos szomorúságnak igenis van helye. Gyászélménynek számít, ez a veszteség kihat a jövőképére: nem az előzetes várakozások szerint alakulnak a dolgok, elindultak a testi folyamatok, és közben elindult egy lelki folyamat is, amit el kell gyászolni és el kell engedni ahhoz, hogy egészségesen tovább tudjanak lépni, és esetleg később, ha már túl vannak ezen a veszteségen, újabb gyermeket tudjanak vállalni.
– Az embereket nap mint nap érik a veszteségek. Sok emberben valószínűleg fel sem merül, hogy gyászába egy külső szakembert, aki nem a családtagja, bevonjon. Hogyan kerülnek kapcsolatba veletek a gyászolók?
– Országos szinten egyre több gyászkísérő kolléga dolgozik, egyre többen teszünk azért, hogy a gyász tabuja oldódjon. A Napfogyatkozás Egyesületnek számos olyan programja van – konferenciák, előadások, kiállítások –, amiknek az a célja, hogy a gyászt a köztudatba helyezzük, hogy ne féljünk tőle, és hogy az élet természetes részeként merjük megélni a veszteségeket is. Nyilvánvaló, hogy ez fájdalmas, és
senki nem szereti a fájdalmat megélni, de ahhoz, hogy egészségesen tovább tudjunk lépni, ez nem megspórolható.
– Nekem úgy tűnik, hogy a munkátok segít kicsit megállni az embereknek, és azzal foglalkozni, ami ténylegesen történik velük. Lehet a gyásszal gyorsabban haladni?
– A gyász lassú folyamat – nem véletlen a gyászév kifejezés sem. Azt gondoljuk, hogy a feldolgozás során az első egy év meghatározó: át kell élni a legfontosabb fordulópontokat – születésnapot, névnapot, karácsonyt – a szeretett hozzátartozó nélkül. De nem csak haláleset kapcsán beszélhetünk gyászról. A szakirodalom szerint negyvenkét élethelyzettípus van, amikor veszteséget élünk meg és gyászfolyamat társul hozzá – ilyen lehet a szakítás, a válás, a munkahely elvesztése, fiataloknál a tanulmányok befejezése, szülők számára az otthonról kirepülő gyerek távozása, vagy éppen egy lesújtó diagnózisnál az egészség elvesztése. Életünk folyamán sokszor élünk át veszteségélményeket, de gyakran nem is tudatosul bennünk, hogy ez egy olyan veszteség, amit el kell gyászolnunk. Természetesen a legintenzívebb érzéseket szeretett hozzátartozóink elvesztésekor éljük át. Szeretnénk hamar túl lenni a gyászon, a veszteség folyamatos érzésén – sokan ezért fordulnak gyászkísérőhöz. Valóban nagyon kínzó ezzel kelni, ezzel lenni egész nap, de gyorsítani a folyamaton a szakember sem fog. Mi csak biztonságos közeget biztosítunk, hogy a gyászoló megtalálja a saját gödrében, a saját mélységében önmagát, és a saját erőforrásaiból építkezve ki tudjon jönni ebből a gödörből, és egy teljesen új identitással tudja folytatni az életét. Mert ha valaki átél egy ilyen súlyos veszteséget, akkor már semmi, az identitása sem lesz olyan, mint régen volt: sok esetben alapvetően át kell alakítania az addigi életét, és meg kell találnia az új célokat, kapaszkodókat és az új önmagát is ebben az új élethelyzetben.
– Minden gyászolónak segíthet, ha szakemberhez fordul?
– Nem biztos, hogy minden gyászolónak tudunk segíteni, és az sem biztos, hogy mindenkinek szüksége van ránk. Van, aki ilyenkor a munkába menekül, van, aki fut vagy jógázik, fest vagy táncol. Van, aki elutazik, van, aki magányra vágyik. Van, aki évekre, olykor örökre feketébe öltözik, van, aki a temetésre is színes ruhában érkezik.
Ahogy minden gyászoló, úgy minden gyász is egyedi. Az a fontos, hogy mindenki megtalálja és felvállalja a saját útját az elengedés és a gyógyulás felé.
Ha ehhez támogatásra van szüksége, akkor jó, ha tudja, hogy a veszteség feldolgozásában kérheti szakember segítségét. Sokan már a gyász korai szakaszában eljutnak hozzánk, de vannak, akik a haláleset után 5-6 évvel tudatosítják magukban, hogy ők akkor nem élték meg a gyászt, és szeretnének ezzel az élethelyzettel valamit kezdeni. Teljesen változó, hogy az emberek milyen motivációból és mikor kerülnek szakemberhez, és az is változó, amit mi ebben a folyamatban nyújtani tudunk. Ami biztos, hogy nálunk álarc nélkül beszélhet arról, ami legbelül van. A gyászcsoport előnye, hogy hasonló veszteségeket átélt emberek vannak egy közösségben, és egymásnak is nagyon sokat tudnak segíteni. Ez a sorstársi közösség, az érzés, hogy nem vagyok egyedül, és más is ugyanezt éli át, nagyon megerősítő tud lenni. A gyászolók sokszor azt hiszik, hogy valami nincs rendben velük, mert a környezetük állandóan azt kérdezi, hogy „ugye, már jobban vagy?”, „ugye, már túl vagy rajta?” – de ő még nincs jól, és nincs túl rajta. Teljesen normális, hogy valaki még mondjuk fél év után is napi szinten sír, vagy hogy ugyanolyan intenzíven éli meg az érzéseit, és nem érzi, hogy megkönnyebbülne. Ennek a visszatükröződése egy gyászcsoportban nagyon sokat tud segíteni.
– Éppen Pécsett látható a Hullámhegyek, hullámvölgyek című vándorkiállításotok, amely a gyermekeket érő veszteségekről szól. Sokszor nem vesszük komolyan az ő gyászukat. Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?
– A gyermekek is ugyanúgy megélik a veszteséget, a fájdalmat, a hiányt, és ők is az érzések hullámvasútján mennek át. Hogy milyen képük van a halálról, az életkoronként változik. Mi, felnőttek tudunk nekik segíteni annak elfogadásában, hogy az életben a sok pozitív mellett negatív dolgok is történnek, hogy a pozitív érzések mellett a negatívakat is szabad megélni: lehet szomorúnak lenni, lehet sírni és lehet dühösnek lenni, mindennek van tere. Fontos, hogy ezeket az érzéseket minél kisebb korban tudják már tudatosítani, mert akkor tudnak majd felnőttként is ezzel valamit kezdeni. Persze szülőként nagyon nehéz azt látni, hogy a gyerekünk szenved, és közben tehetetlennek érezzük magunkat. Ha ilyenkor ott vagyunk mellette, és teret engedünk az ő szomorúságának, és ha nem akarjuk azt mindenáron megszüntetni, akkor sokkal egészségesebben, a maga teljességében tudja megélni az érzéseit, és könnyebben tudja elengedni az ezzel kapcsolatos szorongásait, félelmeit és nem viszi azokat tovább. Jó példa erre, hogy többször hívnak fel szülők kétségbeesve, hogy meghalt a gyerek kedvenc kisállata, és akkor most mi legyen – mire a gyerek hazajön az iskolából, addigra pótolják, hátha nem veszi észre, hogy egy másik hörcsög van a ketrecben? Szerintem a veszteség pótlása ilyenkor a lehető legrosszabb megoldás – ha meghal a nagymama, őt sem fogjuk tudni pótolni.
– Meg ez egy hazugság.
– Ez a tabusítás része. Pedig a gyerekek szempontjából is az őszinteség a legfontosabb, hogy a saját szintjének megfelelően elmondjuk neki, mi történt. A gyereknek is joga van az igazsághoz. Azért, mert gyerek, nem szabad titkolni vagy tagadni előtte, hogy mi zajlik éppen a környezetében. Egy szeretett kisállat elvesztése segít abban, hogy később meg tudja és meg merje élni a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, a fájdalmat, a hiányt. Fontos, hogy gyászoljunk és temessünk, hogy beszélgessünk, hogy képeket nézegessünk róla, hogy rajzoljunk vagy írjunk egy búcsúlevelet – amire életkora és személyisége függvényében nyitott. Ha ebben érzelmileg és tevőlegesen támogatjuk, akkor később, ha a családban történik egy nagyobb veszteség, ha elveszti egy szerettét, akkor már lesz mintája, lesznek eszközei arra, hogy mit kezdjen ezekkel az érzésekkel, lesz bátorsága kimondani és megélni azokat, mert tudja, hogy ennek van tere és ez normális.
– Hogyan tudsz te kiegyensúlyozott maradni, ha ennyi veszteséggel találkozol? Hogy csinálja ezt egy gyászkísérő?
– Póbálok az egyensúlyra figyelni, és nem napi 12 órában csak gyászolókkal foglalkozni. Abszolút nem érzem, hogy “lehúznak”. Mikor egy gyászolóval találkozom, érzem az alázatot és a bizalmat, hogy ő a legfájdalmasabb élethelyzetében, amikor a gödör mélyén van, akkor őszintén feltárja a saját érzéseit, és őszintén elmondja, hol van, és bízik bennem annyira, hogy ki mer tárulkozni. Meg meri mutatni a legérzékenyebb pontjait – ez egy nagyon megtisztelő élethelyzet. Jó látni és kísérni, ahogy saját erőforrásaikban megtalálják a kapaszkodókat, és ahogy túlélnek ebben a nagyon nehéz élethelyzetben. Mindemellett olyan szakmai közösséghez tartozom, ahol elegendő támogatást, inspirációt kapok, és ha nehéz helyzetbe kerülök, azt meg tudjuk beszélni, nem maradok egyedül. Az is fontos, hogy nem félek a saját érzéseimet is megmutatni, nem félek sírni. Nem félek kimondani, ha valami fáj vagy rossz, és így nekem is könnyebb. Családomtól is sok támogatást kapok ezen az úton.
– Jól hangzik, de biztosan van olyan ügy, ami téged is mélyebben érint…
– Nekem is van 2 gyermekem, így ha gyerekekkel foglalkozom, akik az édesapjukat vagy az édesanyjukat vesztették el, az mindig nagyon mélyen érint. Ha azt érzem, hogy túl közel kerülök egy-egy esethez, és már otthon is ezen gondolkodom, akkor lehetőség van szupervíziót igénybe venni, ahol egy szakemberrel átbeszéljük, mi zajlik bennem, miért érintett meg ennyire, és miért nem tudom jól kezelni az adott helyzetet.
– Hogyan lehetne még jobban segíteni, tabumentesíteni a társadalmat?
– A gyász megélését ilyen típusú programokkal, mint a kiállítás, könnyebben át lehet vinni a köztudatba. Nagyon nehéz témákról is lehet nyíltan és őszintén, akár némi humorral is beszélni. A Napfogyatkozás Egyesület egyik célkitűzése, hogy összefogja az ezen a területen dolgozó szakembereket – gyászkísérőket, pedagógusokat, pszichológusokat, szociális munkásokat – és mindenkit, aki valamilyen szempontból érintett a gyász témájában. Azért vannak a kiállítás mellett kísérőprogramok, hogy a szakembereknek is teret biztosítsunk a találkozásra. Jövőbeli víziónk egy erős országos hálózatot létrehozása, ahol szakemberek is tudnak egymásnak segíteni, egymástól segítséget kérni. A kapcsolódás minden téren, szakmailag és emberileg is épül.
– A hétköznapi interakcióinkban hogyan tudjuk egymást segíteni a gyászfeldolgozásban?
– Őszinteséggel és a másik ember felé való nyitottsággal.
– Sokan mondják, hogy „de én őszinte ember vagyok”, legtöbben mégis csak hiszik, hogy őszinték…
– Meg kell vizsgálni, hogy valóban minden helyzetben őszintén elmondjuk-e, amit gondolunk, amit érzünk. Felvállaljuk-e az érzéseinket, a véleményünket bizonyos helyzetekben? Sok gyászoló számolt be arról, hogy ugyan illendőségből megkérdezik tőlük, hogy hogy vannak, de aki kérdez, sokszor nincs felkészülve a válaszra. Nincs felkészülve arra, hogy a gyászoló el is mondja, akár egy fél órában. A beszélgetőtárs arra vágyik, hogy kapjon egy rövid, sablonos választ, és meglepetést okoz, ha valaki az érzéseit, a gondolatait is kiteszi az asztalra. Próbáljunk lelassulni, és ha valakitől megkérdezzük, hogy hogy van, akkor legyen időnk és energiánk meghallgatni, befogadni és mellette lenni.
Nekem a hospice-ban az volt az egyik legnehezebb, amit meg kellett tanulnom, hogy ne akarjak mindenáron vigasztalni.
Segítő szakemberként bennem van az indíttatás, hogy mindenkinek valami pozitívat kell mondani, megoldásokat kutatni, és mindenkiben meg kell keresni, hogy milyen irányba lehetne kimozdítani egy adott élethelyzetből. A gyászolók azonban nem vigasztalásra vágynak, hanem arra, hogy visszahozzuk a szeretett hozzátartozójukat, de azt nem tudjuk megtenni. Egy dolgot tudunk megtenni: azt, hogy mellettük vagyunk. Ebben a helyzetben el kell viselnünk a tehetetlenséget, hogy nem tudjuk megadni, amit a gyászoló szeretne – viszont nem hagyjuk cserben, ott vagyunk mellette, elviseljük, ha fél órán keresztül mellettünk zokog, elviseljük, ha százszor meséli el, hogyan vesztette el a szeretett hozzátartozóját. Lehet, kevésnek tűnik, amit tenni tudunk, de aki éppen gyászban van, annak ez a mély és őszinte kapcsolódás nagyon sokat adhat.
