Elhunyt Simon András, az ezerarcú alkotóművész.
Ma hajnalban befejeződött egy gazdag, gyümölcsöző pályafutás: 66 éves korában, március 23-án visszaadta lelkét Teremtőjének Simon András keresztény művész, akinek egész élete üzenet volt. Ő maga fogalmazta meg tömören, embertársait missziós életszemléletre bátorítva, még egyik könyve is ezt a címet viseli: Életed üzenet.
Andrást sokan grafikusművészként ismerik. Én abban a megajándékozottságban részesültem, hogy az egyik legőszintébb barátomként tekinthetek rá. Miközben sokakkal együtt gyakran letehettem az egyik budai közlekedési csomópont közelében található műtermének nappalijában ülve lelki terheimet, addig néha mosolygós, máskor igencsak küzdelmes személyes kapcsolatunk mélyüléseként András is beengedett időnként belső szobájába. Egyszerre láttam a nagyvilággal együtt a kacagó szemű, örök fiatal, lélekben szinte folyamatosan Isten ölében ringatózó üzenetközvetítőt és a saját élethelyzeteivel birkózó örök harcost.
András rajzai, írásai, utánozhatatlan, lélekemelő zenei performanszai mind egy titkos kohóban születtek, de ő
soha nem saját magának tudta be a kincsek megalkotásának érdemét.
„Csupán” felszínre hozta, átadta azokat, elkötelezett üzenetközvetítőként.
Míg András az egyik legközvetlenebb barátommá érett az idő folyásával, neki biztosan sok ilyen barátja volt. Saját rokonsága mellett kialakult körülötte egy lelki család, akiknek nem volt nehéz testvérként tekinteniük rá. Szó szerint „adta magát”.
Miközben „Egyvonalban Istennel” című kötetét szerkesztettem, rácsodálkozhattam, hogy az ember, akiről azt hittem, jól ismerem, ezernyi újabb és újabb meglepetést, felismerést, motivációt tartogat. Amikor hangfelvételt készítettem rövid gondolataiból, a hosszas munkálkodást azzal dobta fel, hogy teljesen váratlanul oroszos, japános halandzsára váltott, majd ugyanolyan mély, jellegzetes hangján magyarul folytatta a felolvasást. Nem találkoztam még egy olyan emberrel, aki ennyire komolyan vette az „ilyeneké a mennyek országa” istengyermeki felhívást.
II. János Pált juttatta gyakran eszembe: ugyanaz a kortalan, ifjú életszemlélet, az a kacagó tekintet… Ahogy Ferenc pápa írja a Christus vivit kezdetű buzdításában: fiatalnak lenni nem(csak) életkor, hanem a szív állapota.
Hiába nem tudunk már beszélgetni, hiába nem alkot már több grafikát, sokszínű, terjedelmes életműve annyi inspirációt, rácsodálkozási lehetőséget, mennybe hívogató kegyelmi pillanatot tartogat, amelynek befogadásához egy emberöltő aligha elegendő.
Hiszem, hogy Simon András élete úgy folytatódik, ahogy köztünk, a Földön élt: egyvonalban volt és van most is Istennel. Biztosan nem lennék ugyanaz az ember, ugyanaz a keresztény, mennybe vágyó teremtmény, aki vagyok, ha nem találkozom Andrással. Hiszek benne, hogy találkozunk még.
