Nem az a valódi kérdés, hogy hány nő fog vezető pozíciót betölteni az egyházon belül, hanem az, hogy a teológia szintjén is elismerjük-e jelentőségüket.
Vannak nők az egyházban? „Természetesen vannak” – így kezdődik a 20. század egyik neves teológusának Vannak laikusok az egyházban? című híres írása. Laikusok ugyanúgy mindig is voltak az egyházban, mint nők. Ám ahogyan a laikusok helyzetének felmérése annak idején számos korlátozás ecsetelésével kezdődött, úgy tűnik, legtöbbeknek ma is korlátok és akadályok jutnak eszébe a nőkkel kapcsolatban.
Nem is olyan régen nagy feltűnést keltett Nathalie Becquart nővérnek az a kijelentése, hogy
a jelek szerint átalakulóban van a katolikus egyház patriarchális szemléletmódja.
Eleve meglepően hatott, hogy Nathalie nővér a 2023-as püspöki szinódus titkárságának helyettes vezetője lehetett, s így minden bizonnyal az egyetlen (és első) nő lesz, aki szavazati joggal fog rendelkezni a másfél év múlva esedékes püspöki tanácskozáson. Az pedig még szokatlanabbnak tűnt, hogy egy ennyire fontos megbízatásban részesülő nő egyenesen patriarchális szellemiségről beszélt. Ma, amikor éles és feszült viták zajlanak arról, hogy pappá lehet-e szentelni nőket, egy ilyen kijelentés végképp nem légüres térben hangzik el.
Nagyon nehéz meghatározni azonban, hogy miként közelíthető meg egyáltalán a nők egyházi helyzetének kérdése.
A legegyszerűbb megoldást a nők egyházi alkalmazásának felmérése jelenthetné
– ám egyúttal ez a legfelszínesebb is. Úgy hírlik, hogy a Vatikán első főállású női alkalmazottja hivatalosan Anna Pezzoli volt, aki 1915-től fizikai munkát végzett a városállamban. Komolyabb pozíciót kapott Rosemary Goldie, aki 1967-től a Laikusok Pápai Tanácsának titkárhelyettese volt, azaz már ténylegesen vezetői feladatot láthatott el. Azóta mások is kerültek hasonló helyzetbe, főként a közgazdász Alessandra Smerilli, aki az Átfogó Emberi Fejlődés vatikáni dikasztériumának lényegében az elnökhelyettese. Bár Ferenc pápa még 2018-ban úgy nyilatkozott, hogy szabályos belső ellenállást kellett legyőznie a Vatikánon belül, amikor az új szóvivő helyettesévé nevezte ki Paloma García Ovejerót, ma már van néhány olyan nő, aki fontos pozíciót tölt be a katolikus egyház központi szervezetében. Ezért állíthatja María Lía Zervino, a katolikus női szervezetek világszervezetének elnöke, hogy „új arc, az egyház női arca kezd megjelenni a Szentszék bizonyos szektoraiban, a maga együttérzésével és gyengédségével együtt”.
Ezzel viszont valójában még nem sok minden történik. Jól mutatja ezt a L’Osservatore Romano, a vatikáni napilap Nők, egyház, világ című melléklete, amely még XVI. Benedek áldásával indult útjára. 2018 márciusában viszont hosszabb írást szentelt az egyházi alkalmazásban lévő szerzetesnők helyzetének, s olyan visszásságokról számolt be, amelyek felháborodást keltettek. A mellékletet beszüntették, s a Nők, egyház, világ hét évet felölelő archívumát törölték a napilap adatbázisából. Ebből is látszik, hogy
önmagában véve a nők pozícióba emelése nemcsak hogy nem mérvadó, de különösen sok feszültséget is rejt magában.
Arra sem szerencsés hivatkozni, hogy az egyházban a hitoktatók vagy a sekrestyések jelentős része nő, ahogyan a női szerzetesrendek és szerzetesek nagy száma sem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen szerepük van a nőknek a katolikus közösségben. Mindez még nem több merő funkcionalizmusnál, amely nem vezet előre. Ehhez a funkcionalizmushoz képest kínál mélyrehatóbb perspektívát Ferenc pápa a Querida Amazonia (Szeretett Amazónia) kezdetű apostoli buzdításában. „Az Úr úgy döntött, hogy hatalmát és szeretetét két emberi arcon keresztül mutatja ki: emberré lett isteni Fia arca és egy teremtmény, egy nő, Mária arca révén. A nők sajátosan női módon járulnak hozzá az egyházhoz, s Mária, az Anya gyengéd erejét jelenítik meg. Ezért nem korlátozódunk funkcionális megközelítésmódra, hanem az egyház legbelső szerkezetébe hatolunk be. Ily módon felismerjük, hogy nők nélkül összeomlik az egyház” (101). Ez a női dimenzió jelentőségét kidomborító meggyőződés persze nem új.
Meghökkentő módon már II. János Pál is arról beszélt,
hogy „az egyház máriás dimenziója megelőzi a péterit, jóllehet azzal szoros egységben áll, és e kettő egymást kiegészíti. Mária, a Szeplőtelen minden mást megelőz, így nyilvánvalóan magát Pétert és a többi apostolt is”. Egészen egyszerűen megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a nő, Mária által megtestesített életszentség fontosabb, mint a férfi, Péter által képviselt intézményi struktúra – miközben a két dimenzió nyilvánvalóan nem játszható ki egymás ellen.
A női dimenziónak ez az értékelése rendkívül fontos lenne. Ám ezzel együtt is megmarad az a probléma, amelyről Krisztus él kezdetű szövegében Ferenc pápa is beszél: „Egyes fiatal nők úgy érzik, hogy kevés a női vezető az egyházban, s azt szeretnék, ha intellektuális és szakmai képességeiket az egyház javára tudnák bocsátani” (245.). A vezető pozíció emlegetése látszólag visszacsúszik a korábban már elmarasztalt funkcionális szemlélethez. Az intellektuális és szakmai képességek kiemelése azonban túlmutat ezen. Maga Nathalie Becquart is erről beszél, hiszen fontosnak tartja, hogy a szinodalitás elvével a katolikus egyház olyan régi minták felszámolására törekszik, amelyeken belül korábban uralmi viszonyok és elkülönülési stratégiák érvényesültek a férfiak és a nők között, s végre „mindenki egy együttműködésen és összekapcsolódáson alapuló rendszer tagja lehet”. A kölcsönösségnek és a kölcsönös tiszteletnek persze úgy kell érvényesülnie az egyházban, hangsúlyozza Nathalie nővér, hogy megmaradjon az egyes szolgálatok közötti különbség.
Nem üres és jámbor szólam tehát a nők egyenjogúságának tudatosítására vonatkozó igény,
hanem olyasmi, ami nélkülözhetetlen lesz a harmadik évezred katolikusai számára.
Bő egy évvel ezelőtt ennek szolgálatába állt az a rendelkezés, amellyel Ferenc pápa a nők számára is elérhetővé tette a lektori és az akolitusi szolgálat felvételét. Bizonyos szempontból lényeges, bizonyos szempontból magától értetődő volt ez a lépés. Lényeges, mivel a lektor- és akolitusavatás szertartása ünnepélyesen is kifejezi a férfiak és a nők egyenjogúságát, s nem véletlen, hogy a közelmúltban Ferenc pápa nőket is felavatott ezekre a tisztségekre. Magától értetődő volt a lépés, mivel teológiai akadályai korábban sem voltak a nők ilyen jellegű liturgikus szerepének, és általános gyakorlat is volt a lányok, nők oltár körüli meghatározott szolgálatának.
E ponton sokak részéről azonban máris aggályok fogalmazódnak meg. Attól tartanak, hogy a nők egyenjogúságának emlegetése és hivatalos kifejezése előszobája lehet a nők pappá szentelésének, s a nők szerepének kiemelése csupán ugyanolyan ideológiai jelenség, mint az ökológia előtérbe helyezése, vagy a menekültek melletti kiállás. Felesleges minden ilyen félelem. Még a nők esetleges diakonátusának kérdését sem sikerült megoldani, és nem is részesült különösebb támogatásban. A nők papságának kérdésére pedig a Hittani Kongregáció többször is olyan egyértelműen elutasító választ adott, hogy ez minden kétkedő számára csak egyértelmű lehet. A nők pappá szentelését követelő számtalan igény, és a nők egyházi jelentőségének kidomborítása két egészen külön lapra tartozik.
Noha igaza van Karl Rahnernek abban, hogy csak akkor lesz béke és nyugalom e téren, ha a nők gyakorlati és intézményi síkon egyaránt megkapják azt, ami a jelentőségüknél fogva nekik jár, már a hozzá képest jóval visszafogottabb Louis Bouyer is kiemelte, hogy
a férfiak és a nők merő egyházi egalitása lényegében férfiuralomba torkollna,
és mindig fennáll a veszélye annak, hogy a formális egyenlőség csak a nőiség felszámolásával valósítható meg. Ugyanebben a szellemben kérdezte egykor az egyházi jelenségekre oly érzékeny Karl Lehmann, hogy nem merő klerikalizmus-e, ha a nők úgy vélik, hogy kizárólag a papság révén tudnak hatást gyakorolni az egyházban. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy a női tapasztalat, a női nyelv és a női mentalitás még gyerekcipőben járó gyakorlati, intézményes és elvi érvényesítésének előmozdításában nem a papság a középponti elem.
„Az automobil átmeneti jelenség. Én a lóban hiszek” – mondta állítólag II. Vilmos német császár. Akik úgy vélik, hogy a nők egyházi szerepvállalási igénye csupán átmeneti jelenség, és abban bíznak, hogy minden marad a régiben, egészen biztosan csalódni fognak.
Előrelépést azonban csak az fog jelenteni, ha sikerül kidolgozni a női létezés és a női tapasztalat teológiáját,
s a nők kérdése nem korlátozódik az egyházi funkciók problematikájára. Mi sem jellemzőbb persze, hogy pontosan erre a fajta teológiára van a legcsekélyebb igény.
Görföl Tibor
teológus
