Miért nem jó, ha a gyerek „az első”?

Fiataljaink sorsára jellemzően akkor kezdünk el társadalmi szinten odafigyelni, amikor valamilyen tragédia történik velük. Szülőként mit tehetünk azért, hogy ezt elkerüljük?

A durvább eseteket hirtelen felindulásból felkapja a média, és nagy indulattal véleményezik különböző fórumokon különböző nézetű emberek. Aztán elhalkul minden, és forog tovább a film, míg újra fel nem forgat mindent egy újabb összetört sors.

Közel két évtizede dolgozom a gyermekvédelemben. Volt egy srác városunk rossz hírű környékén. Még 18 sem volt, már prostituáltként dolgozott. Családjával télen sokszor a kukák mellett talált ruhákkal fűtöttek, rövid életében testvéreivel ki-be járt a rendszerben, mígnem a szerhasználat elragadta a mi világunkból. Meghalt anélkül, hogy a számunkra normális életből egy morzsányit is megtapasztalhatott volna. Nem Afrikában, vagy egy világvégi nyomortanyán, hanem itt, Magyarországon.

Vannak társai. Fiatal lányok és fiúk ezrei. Országszerte. Olyan lány is van, aki gyermekének szülése napján még kint állt, és árulták a testét. Nem ő árulta, hiszen nincsen tisztában az értékével – már rég odadobta felhasználójának. Ami megdöbbentő, hogy elviszik őket jól szituált emberek, szép autókban, amikben néha a gyermekülés is bent marad.

Voltam postás városunk egyik legszegényebb körzetében, két éven keresztül – jobban az ottani mindennapokba semmilyen kutatási módszerrel nem tudtam volna bejutni. Mi ez a két év azoknak az embereknek az életéhez képest, akik ilyen körülmények közt töltik a mindennapjaikat?

Valami baj van otthon?

A gyermekvédelemnek két nagyon komoly „beszállítója” van: a paráznaság és az alkohol. A kettő pedig kéz a kézben jár. Az ittas állapot mindenkor csökkenti a felelősségtudatot – a szexuális életben is. A nem kívánt gyermekek évszázadok óta egyre láthatóbban adnak munkát sok-sok millió embernek a világon. Innen nézve válik igazán érthetővé, miért is akkora bűn Isten szemében a paráznaság: mert rengeteg emberi életet nyomorít meg. Nemcsak azokét, akik megszületnek és nem várja őket senki, hanem azokét is, akik nem várták, és most mégis szülőkké váltak. Jelen világunkban jócskán elértük azt a kritikus gyermektömeget, hogy mostantól fogva az egész emberiség jövője azon múlik: mit kezdünk velük.

Annyira kínos témák ezek, és annyira gyorsan szeretnénk szabadulni az érzéstől, hogy esetleg mi is felelősek vagyunk értük, és nem pusztán a mindenkori hatalom (!), hogy inkább nem is beszélünk róla… Erre a helyzetre hívta fel a figyelmet Hodász András szerzőtársunk is. Mert azoknál a gyerekeknél, akik „belecsúsznak” a rosszba, valami baj van otthon. Egy olyan fajhoz tartozunk, mely az egekig magasztalja a nagy eszét, s közben igen gyakran semmibe veszi a másik (és a saját!) szívét.

„Normális” család, „normális” szülőkkel…

Apaként, anyaként mindannyiunk fejében van egy kép, milyen a jó szülő. Számtalan helyzet adódik, amikor az elveink megmérettetnek – és olykor kudarcot vallunk. Mert fáradtak, kimerültek vagyunk, és nem tudjuk mindig azt kihozni a helyzetből, amit akartunk. Joggal féltjük gyermekeinket, mert rengeteg veszély leselkedik rájuk.

A legnagyobb veszélyforrás azonban mégiscsak a felelőtlen szülői hozzáállás.

Amikor a gyermekből bálványt faragunk, akkor tulajdonképpen a gyerek akaratának kiszolgálásában mérjük le saját értékünket. Akkor érezzük magunkat fontosnak és értékesnek, ha a gyerek akaratát a lehető legjobban (és leggyorsabban) kiszolgáljuk. Ennek a magatartásnak a gyökere valójában a szülő figyelem- és szeretethiánya, melyet valószínűleg gyerekként ő sem kapott meg. Tudatosítani kellene ezt magunkban, mert addig nem fogunk tudni továbblépni, nem fogunk tudni valódi figyelmet biztosítani családunknak, és a legjobb szándék mellett is gyermekünk fogja meginni ennek a keserű levét.

Ahogy a gyerekek nőnek, egyre erősebb akaratuk van, egyre nagyobb a hangjuk, és kiborulásaik is látványosabbak tudnak lenni. A gyermek elsődleges tápláléka a tér, melyben növekszik. Ahogy a növény, ha napfényhez, levegőhöz, tápanyaghoz jut, úgy a gyerek is, ha a fizikai szükségletein túl kellő figyelmet is kap, akkor kiállja a viharokat, és mindig tud meríteni és építkezni. Ha ezt otthon, családi környezetben nem kapja meg, akkor máshonnan próbálja beszerezni, és így a kortárs csoport hatása is sokkal erősebbé válik. Ha otthon nem tudja megélni a szeretetet és az elfogadást, akkor addig megy, ameddig valahol megkapja azt – vagy annak valami ócska utánzatát.

Figyelem kontra fegyelem?

A figyelem nem egyenlő azzal, hogy feltétel nélkül kiszolgálom a gyerek akaratát. Ez pont az ellenkező hatást váltja ki, mert a gyermek legfőbb szükséglete, hogy szabad és önálló felnőtt emberré válhasson. A szülő kötelessége önállóságra, önfegyelemre nevelni – amit nem lehet fegyelmezés nélkül. Nemcsak a figyelem lételem, hanem a fegyelem is. Aki nem lett megtanítva a helyes önértékelésre, az önállóságra, azt az életbe kikerülve kudarcok sora fogja érni. Ettől hasztalannak és értéktelennek ítélve önmagát, olyan dolgokat, kapcsolatokat fog keresni, amik által önnön értékét növelheti, vagy éppen vélt hasztalanságát és értéktelenségét feledtetheti magával.

A Hodász András atya gondolataira reagáló cikkek egyikében azt írja a szerző, hogy befüvezve igenis megtalálhat egy leszbikus csók egy kislányt a buliban. De miért is kerül befüvezve a kislány a buliba? Mintha ezzel nem törődnénk eleget.

Egyetértek Hodász Andrással, hogy elsősorban a gyerekek lelkiállapotával kell foglalkozni.

A képlet nagyon egyszerű: az alapvető emberi értékektől és önmagától akkor fordul egy kamasz, ha az alapvető emberi értékeket nem kapta meg, így nem tudatosult benne saját értéke. Ezt nehéz belátni, de segíthet, ha tudatosítjuk: ha nem tudtuk átadni, akkor mi magunk sem kaptuk meg. Mert az ember csak azt tudja hitelt érdemlően odaadni, ami a sajátja, amit maga is megkapott.

Tovább nehezíti a dolgot, hogy valódi szeretetet csak egy élő Istenkapcsolatból meríthetünk, és igazi, életet átformáló ereje csak annak van. Mert az maga az Élet.

Előfordulhat-e, hogy egy fiatal egyszerűen jobban érzi magát egy őt elfogadó közösségben, mint a családjában? Menekülhet-e egy gyermek az otthoni merev hidegségből? Ha ez lehetséges, akkor kérdezem én: ki a felelős az otthon melegéért? Ezért is a politika? Ki az, aki a legnagyobb hatással van a gyerekre?

A mindenkori hatalom törekedhet arra, hogy vigyázzon a gyermekeinkre, és kell is, hogy szabályokat hozzon: például hogy ne vehessen energiaitalt egy kiskorú gyermek, ne lehessen sem pornót, sem erőszakos oldalakat nézni éjjel-nappal bármilyen eszközön, és ne láthasson az emberséget lealacsonyító, ocsmány plakátokat a köztéren mindenhol.

Bármilyen visszataszítóak is számomra, de nem a köztéri plakátok hatnak a legintenzívebben a gyermekeinkre. Nem is a transzparensekkel vonuló transzneműek, és bizony nem a meleglobbi. Mint gyermekvédelmi dolgozó úgy látom, hogy egymás elhanyagolása minden szinten a legnagyobb probléma. Ahogy ember az emberrel bánik: „mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (Máté 24;12)

Egy megoldási javaslat

A szülő-gyermek kapcsolat adja meg minden kapcsolatunk alapvető mintáját. Ha az hiteles, akkor a gyermek megtanulja belőle a határait, mások határainak tiszteletét, és megtanul jól kapcsolatot kialakítani, abban megfelelően működni. Ezért a gyermekeknek minden felvilágosítás előtt „kapcsolatfelvilágosításra” lenne szükségük. Mielőtt elkezdenek chaten írogatni egymásnak, tudniuk kellene, hogyan lehet jól kapcsolatot kezdeményezni, és mi annak a célja. A kapcsolat iránti vágy ugyan ösztönös és természetes, de a módját tanulni kell!

„Minden helyzet nevelési helyzet” – ez volt az egyik legfontosabb mondat, amit a Gyermekek Átmeneti Otthonában hallottam az ottani munkám megkezdésekor. Ez a felismerés egyértelműsíti, hogy nincsenek nem fontos történések, mert mindenre és mindenkor figyelni kell. Azaz kellene, csak aki már nevelt gyermeket, az pontosan tudja, hogy ez nem olyan egyszerű. A mindennapok forgatagában a gyermekek számával és életkorával egyenes arányban növekszik a teendők és a nevelési helyzetek mennyisége, ami igazán embert próbáló feladat.

De

mindennek fontosnak kell lennie, ami a gyermeket foglalkoztatja,

mert ő maga, az ő lénye a fontos. Ha ezt nem tudjuk vele eléggé éreztetni, míg kamaszkorba nem lép, ha nem ez lesz a döntő tapasztalata, akkor oda, azok közé fog menni, ahol ezt érzi. Még akkor is, ha ott becsapják. Persze ez már csak sok lelki sérülés után fog kiderülni.

Emlékszem az érzésre, mikor a feleségemmel a játszótéren állva rádöbbentünk: sok szülőnek egyáltalán nem az a fontos, ami számunkra a legnagyobb érték. Mikor megszületett az első gyermekünk, mi is bújtuk a neten a fórumokat, olvastunk könyveket, vajon mi segíthet a gyereknek. Hamar telítődtünk: ahány irányzat, annyi szent meggyőződés, és nincs minden helyzetre egy konkrét útmutató. Maradt a legfőbb irányelv: az önállóságra nevelés.

A múltkor a boltból hazafelé jövet a 8 éves kislányom egy péksüteményt majszolva cammogott mellettem. Úgy gondoltam, valamit ő is cipelhetne a sokmindenből, amit vásároltunk, és ezt közöltem is vele. Mire ő: „A saját dolgunkkal foglalkozzunk, mindig arra tanítotok, nem?” Nehezen bírtam nem mosolyogni és közben büszke voltam rá. Mert ebben a helyzetben ő az evést tekintette a saját dolgának. Aztán nekiállt gyorsabban enni, hogy segíthessen, de akkor meg én szólaltam meg: „Ne siess, mert nem te tehetsz arról, hogy rosszul mértem fel a cipelnivalót.” Nem vittünk ugyanis szatyrot, és az bizony az én dolgom lett volna!

Sok ilyen apró helyzet van egy napon belül, amikre nehezen tudunk mindig bölcsen és higgadtan reagálni. Fontos azonban, hogy jól láttassuk: mi történik, és kinek milyen felelőssége van egy adott dologban. Minden embernek a nyelve hegyéig és az ujja végéig tart a felelőssége. Ami azon túl történik, az már más hatóköre lesz. A kimondott szavainknak és a másik emberhez való viszonyulásunknak van nagy szerepe. Minél nagyobb szeretettel tesszük ezt, annál pozitívabb változást tudunk elérni a világban.

Én ebben hiszek.

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.