Egyetemi tanár, nyelvész, műfordító – sorolni is nehéz, milyen területeken alkotott már a legmagasabb szinten. Emellett két gyermek apja és gyakorló nagypapa. Azon szépírók egyike, akik az irodalom eszközeivel igyekeznek megmutatni a melegek életének mindennapi valóságát. Most egy rendhagyó interjúban vágyakról, túlvilágról, múltról és jelenről beszélgettünk.
– Szeretjük beskatulyázni a közszereplőket – például ez NER-es művész, az meleg aktivista. Önnek van olyan “része”, ami eddig még, úgy érzi, “nem kapott szót”?
– Nincs ilyen, mert az életem több vágányon szalad: műfordítok, verseket publikálok, nyelvészetet is tanítottam sok évig. Tudok szlalomozni a különböző területek között, úgyhogy magára bízom, mit kérdez tőlem.
– Ha szabad kezet kapok, akkor beszélgessünk rendhagyó módon! Vágyak, célok, elmúlás – építsük a beszélgetésünket e három téma köré!
– Húha! Kezdjük!
– Ha bárhova utazhatna térben és időben, hol és mikor ébredne fel legszívesebben?
– Ez nehéz, mert amikor az első igazi szerelmem lett, vele nagyon boldog tudtam lenni. De talán azt kell mondanom, hogy mindegy is, hogy milyen volt Ő, a lényeg az, hogy volt – mint a Szentivánéji álom, ami kicsit arról is szól, hogy mindegy már, ki, csak legyen már valaki.
– Akkor azt mondja, hogy nem Ivánhoz kapcsolódik ez a boldogság, hanem hogy…
– …hanem hogy nekem van végre valakim. Szóval a kérdésre válaszolva, Iván mellett ébrednék, mert ő volt az első.
– Ez felülmúlja az apaságot is?
– Igen. Az is szép dolog, örültem nekik, mert szerettem volna gyereket. De idővel ki kellett belőle lépnem.
– Az apaság alatt most nem a sok-sok évet értem, hanem csak azt a pillanatot, amikor megtudja az ember, hogy gyereke lesz.
– Értem, de a szerelem az szebb dolog a férfi életében. Bár nem is tudom, hogy szebb-e, de fontosabb vagy megrázóbb.
– Szeretné tudni, melyik az utolsó napja? Mit csinálna aznap?
– Szeretném tudni, mert akkor rendet lehet csinálni. Nem hagynám szegény Márkra (szerk: N.Á. férje). Tudja, nagyon sok mindenem van a számítógép gyomrában. És van iratszekrényem is, ilyen lógatós dossziékkal – ezeket rendezném.
– Elmondaná másnak, hogy ez az a nap?
– Igen, a partneremnek igen, de a családnak nem… De az sem biztos, hogy a partneremnek elmondanám, hisz úgysem tudna mit csinálni. Az egy szörnyű érzés lenne. Mentőket hívna, megpróbálna segíteni.
– Fél a haláltól?
– Nem.
– És mire számít utána, a halál után? Van túlvilág?
– Én azt hiszem, a túlvilág egy metafora. Lehet vele dolgozni. A túlvilág csak addig van, amíg él az ember. Hogy a jó úton tartsa őt. De amint azon az ajtón kilépett, ott nincs semmi. Én például elhatároztam, hogy ha meghalok, viszek magammal egy példányt az Isteni színjátékból, mert a Szent Péter azt fogja mondani, hogy “te itt, már ne haragudjál”… És akkor előveszem a könyvet, hogy hát “Atya, kérem, mégis”, és azt mondja, majd, “na jó, menj!” Ezek metaforák, de nagyon fontosak. Ezekből lehet életet alkotni.
– Az ajtó mögött akkor mi van?
– Semmi.
– És akkor hova kerül az, aki átlép az ajtón?
– Nem tudom. Gőzzé válik és széthúzódik.
– Tehát akkor még sincs valóságtartalma a kereszténységnek ezzel kapcsolatban?
– Hát, ez nagyon nehéz kérdés.
– Önmagát hova sorolja: kereszténynek vagy nem kereszténynek?
– Ó, igen, annak, katolikusnak. Tudja, én katolikus neveltetést kaptam. Ministráltam, és szinte nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Istenre, a vallásra. Máig nagyon érdekel az egyház élete.
– Nekem egy kicsit ellentmondásos ez a dolog. A katolikusok konkrétan megmondják, hogy mi van odaát. És bocsánat, nem számonkérés akar lenni, de hogy mondhatja valaki magát katolikusnak, ha azt mondja, hogy ezt nem hiszem el?
– Igaza van. Nem tudom. Talán csak handabandázok ezzel…. Nem is járok rendszeresen templomba, csak hébe-hóba. Mivel meleg vagyok, nem megyek gyónni, mert nem akarom a papot zavarba hozni, mert valószínűleg azt kell mondania, hogy “édes fiam, én nem oldozhatlak föl ez alól. Ha nem ígéred meg, hogy abbahagyod, akkor menjél inkább”. Erre volt is precedens.
– Fontos lenne önnek a gyónás és a szentáldozás? Jelentene valamit?
– Hogyne, persze, az nagyon jó dolog.
– Csak a bűnbánat, vagy az áldozás is?
– Mindkettő.
– Ön bűnös?
– Igen.
– Tehát önnek hiányzik, hogy egy pap feloldozza? Van értelme?
– Igen, persze. Akár az is, hogy elmondjam. Érti, hogy úgy rendesen elmondjam, hogy kitisztítsam magamat. Rituális körülmények között. Mert persze, hála istennek, van egy-két barátom, akiknek elmondhatom, pap ismerősöm is van, akivel beszélhetek, informális, négyszemközti beszélgetés során, és ez nagyon jólesik. De azért más, más az, hogy…
– Talán értem.
– Kérem, ne felejtse el, hogy anyám hasonló helyzetben volt, mert elvált az első férjétől, és hozzáment az apámhoz. Anyám igazi katolikus volt, és nem mehetett gyónni, áldozni, hiszen nem azzal a férfivel élt, akivel először házasságot kötött. Ha elment volna gyónni, meg kellett volna gyónnia, hogyan él, és a pap azt mondta volna, hogy “hát, édes lányom, ezt hagyd abba!” Nyilván ő nem hagyhatta volna abba. Ezért nem is ment, inkább csak hétköznap járt templomba. Engem is vitt néha. És nagyon rendszeresen adakozott. Szóval dobált be pénzt a Szent Antal perselyébe, a Ferenciek templomában. Elég sokat adott és imádkozott. Engem meg akkor leültetett egy padba hátul, és unatkoztam. Na, mindegy! Csak azt akarom mondani, hogy tulajdonképpen hasonló helyzetben vagyok, mint az anyám – én a melegség miatt, ő meg a válás miatt.
– Valaki nálam okosabb biztos idedobná, hogy ez egy transzgenerációs trauma…
– Ja, lehet. Köszönöm, erre még nem gondoltam, fogom használni.
– Tehát Önnek a gyónásban fontos, hogy a pap kimondja, hogy meg vannak bocsátva a bűnei?
– Igen, igen, igen, igen, Jó, meg kell hogy mondjam, hogy kerülőúton én ezt megkaptam és megkapom. Mert vannak barátaim, akik elfogadnak annak, ami vagyok, és hát ezzel tulajdonképpen ez megvan. Nem mondják azt, hogy “kifele, indulj!”
– Az áldozás hiányzik?
– Persze.
– Azzal kapcsolatban milyen emlékei vannak? Mikor áldozott utoljára?
– Volt egy olyan 20 év talán, hogy nem. Tehát mondjuk 13 éves lehettem, akkor az ember amúgy is megváltozik. A nagymama megbetegedett, megöregedett, a bátyáim jóval idősebbek, elmentek. Széthullott az egész keret, amin belül ez a hagyományos, polgári vallásgyakorlat működött. Így a bérmálásra már nem került sor, és elkezdtem érezni, hogy mindenféle problémák vannak, és akkor nem mentem többet.
– És aztán?
– Húsz évvel később Londonban egy ír barátomnál vendégeskedtem, aki nagy katolikus volt, és lengyel lányt vett feleségül. Aznap volt a lengyelek évi – nem tudom, milyen – ünnepélye. Oda ment mindenki. Neki be volt gipszelve a lába, mert eltört, és nem ment. Egyszer csak azt mondta, hogy hát azért be tudok én ülni a kocsiba, menjünk templomba, mégiscsak vasárnap van. Ahogy mentünk a templom felé, kérdezte, hogy hát hogy van ez énvelem? Mondom, figyelj, meleg is vagyok és nem is szoktam járni misére. Bérmálva sem vagyok, és húsz éve nem… Mire azt mondta, hogy “micsoda hülyeség ez! Minek jössz vacsorára, ha nem eszel. Mit szól a házigazda? Odajössz, és nem eszel?”
– Akkor erre?
– Erre akkor odajárultam gyónás nélkül az áldozáshoz. Nem repedt meg a templom mennyezete. És ezt egyszer-egyszer azóta is megcsinálom, ha már nagyon megéheztem. Úgy éreztem, hogy minden törvényt bont, én éhes vagyok.
– Mit értünk ez alatt az éhség alatt?
– Egy szorosabb kapcsolatot Istennel, egy kommunikációt. Ahogy az angolok mondják: “rubbing shoulders” – szó szerint, ugye, a vállát dörzsölni. Azt jelenti, hogy ha én valakik között mozgok, akkor én azokkal, ugye, összedörzsölöm magamat. Tulajdonképpen ez egy gúnyos kifejezés arra, hogy azért jár valaki színházba, mert akkor ott hírességekkel lehet keveredni.
– Ön elhiszi, hogy az ostya Krisztus teste?
– Olyan furcsa kérdések ezek, mert elhiszem-e a színházban, hogy az a fiú, aki megissza a mérget, az Rómeó, és meghal. Hát persze, hogy elhiszem. Különben mit ér az egész színház?
– Folytatná?
– Elhiszem. A mindennapi életben, gyakran mondjuk, hogy ez egy színjáték, de valójában ugye a színházra ezt nem mondjuk, mert az komolyan van véve. Ha már így megkérdezi, akkor azt mondom, hogy igen, mert a Rómeó, szegénykém, megmérgezi magát, és meghal. Mint ahogy a karácsonyfát is a Jézuska hozza.
– Minőségbeli különbség azért van. Az egyik egy teológiai kérdés, a másik pedig egy szokás.
– Nem. Nem, mert ott is én meg vagyok győződve róla, hogy azért azt a Jézuska hozza. Jó, én szereltem föl, persze. De általam a Jézuska hozza. Olyan sokféle tevékenységet végzünk, ami valahogy eggyel fel van emelve. És hogy az az ostya, az most az egy darab kenyér-e? Igen, az egy darab kenyér. De milyen érdekes, hogy miket mondott róla a pap! Meg felidézi az utolsó vacsorát. Én is belegondolok, mert belegondolok és megélem vele.
– Szokott imádkozni?
– Nem szoktam, de nagyon sokat gondolkozom Istenről, vallásról. Lehet, ez azért van, mert a szüleim színházi emberek voltak, és nagyon ritkán voltunk színházban. Voltunk sokat a munkájuk miatt, de az oldalajtón vittek be, és sosem hallgattuk végig az előadást. Lehet, hogy emiatt, hasonlóan viszonyulok a valláshoz. Már csak amiatt is, mert a katolikus templom is egy teátrális hely. Nem szoktam imádkozni, de dialogizálni szoktam az Istennel. Szent Pállal sokat szoktam vitatkozni – nagyon érdekes és nem is mindig szimpatikus figura.
– Mit hív imának?
– Milyen érdekes, most, hogy mondja! Időnként mondjuk egy Miatyánkot elmondok. Nem olyankor, amikor bajban vagyok, vagy kell valami, hanem amikor úgy jól vagyok. Sétálok az utcán, és mondom hogy “Pater noster, qui es in caelis,…” Akkor ez most ima vagy nem ima?
– Ön mit gondol?
– Azt, hogy ez nem ima. Mint a sekrestyés fia, aki felkapcsolja a villanyt, meggyújtja a gyertyákat – nem ő celebrálja a misét, csak segíti azt. Előremozdítja dolgokat.
– Mi az élete üzenete?
– Talán a tanítás, hogy tanítani kell. Tovább kell adni az ismereteket, a tudást, bármi áron. Én tanárnak tartom magam elsősorban, mert ha megkérdezi Szent Péter: “mi voltál fiam?”, azt fogom mondani, hogy tanár.
– Milyen tanácsot adna annak, aki most kezdi az életet, aki most bontogatja a szárnyait?
– Hogy oda kell figyelni a többi emberre. Bizonyos szerénységgel kell meghallgatni őket. Nem szabad nagyon rájuk tolakodni a saját dolgainkkal. De elsősorban figyelni kell az emberekre, segíteni kell őket, vagy legalább megérteni.
Kicsit röstellem, hogy összevissza beszéltem, de olyan nehéz dolgok ezek. Olyan fontosakat kérdezett. Biztos van, aki tud lekerekítve beszélni, de akkor meg az a baj, hogy olyan gömbölyűen mondja a magáét. Ha valaki nagyon szépen, könnyen mond biztos választ, az embernek az az érzése, hogy van mögötte valami.
Major Péter
