Az egykori bencés rendfőnökkel nyitott szívű társadalomról, Pannonhalma titkáról, az egyház rockszínpadon betöltött szerepéről és a német katolikusok kihívásairól is beszélgettünk.
– Amikor elkezdtük előkészíteni ezt az interjút, Ön épp Tanzánia települései között utazott. Mi járatban volt ott, 81 éves szerzetesként?
– Két éve kért meg az afrikai ország délkeleti részében található Ndanda apátja, hogy vezessek lelkigyakorlatot az ottani német származású szerzeteseknek. Nem tudtam eddig időt szakítani erre, tavaly a járványhelyzet miatt egyébként sem utazhattam volna oda, idén azonban lehetőségem nyílt rá. Ndanda mostanra olyan apátsággá nőtte ki magát, ahol 60 tanzániai szerzetes él. Az idős német szerzeteseknek elkélt egy kis lelki erősítés. Külön lelkigyakorlatot vezettem az ugyanott élő idős német szerzetesnőknek is. Meglátogattam Peramiho, Hanga és Mvimwa apátságait is. Amolyan búcsúkörút volt ez részemről. Amikor 1977-2000 között a Szent Ottílien-i Bencés Kongregáció főapátja voltam, kifejezetten szorgalmaztam az európai alapítású Ndanda és Peramiho apátságainak afrikanizálását, ugyancsak ösztönöztem az afrikai alapítású Hanga apátságát, hogy hozzanak létre egy új szerzetesi közösséget Mvimwa településen. Mind szépen működnek, s örömmel láttam, ahogyan megélik a bencés karizmát az általuk működtetett iskolákban, kórházakban. Három hét után nagy hálával a szívemben tértem haza – hála Istennek és hála a szerzetes testvéreimnek! Azt is hozzá kell tennem, hogy nem volt bennem félelem a vírus miatt. A januárban és februárban még erősebb veszélyhelyzet mostanra nagyon visszaszorult – se lezárások, se maszkviselet.
– Sok magyar ember fejében valószínűleg olyasféle kép él a bencésekről, hogy egy helyben maradnak, imádkoznak, tanítanak, nevelnek… Ehhez képest az említett németországi bázisú Szent Ottílien-i Bencés Kongregáció alapos meglepetést jelenthet. Önök közül többen aktív misszionáriusok, s nem csupán kulturális programok sokaságát szervezik, hanem maguk is gyakran koncerteznek – és ez csak pár példa sokszínű tevékenységük sorából. Miként egyeztethető össze a klasszikus bencés küldetés ezzel a mozgalmas életmóddal?
– Kongregációnk alapítóját, Andreas Amrhein szerzetest az a vágy vezérelte, hogy újraélessze a középkor szerzeteseinek missziós karizmáját. Európában is szerzetesek – nem csupán bencések – terjesztették el a kereszténységet. A bencés rend megreformálásával létrehozott ciszterciek 350 kolostort alapítottak a XII. században szerte a kontinensen. Az apátoknak minden évben el kellett utazniuk a vezetőségi összejövetelre Citeaux-ba. Az alapító, Szent Bernát – aki nagyszerű monasztikus teológus volt – maga is rengeteget utazott, amikor a II. keresztes hadjáratot meghirdette.
A valódi misszionáriusok mégis az apátságokban élő szerzetesek voltak, és ma is azok.
Ezek az apátságok Isten imádásának színterei a zsolozsma imádságának naponta többszöri éneklésével, egyben a lelkiségnek, a nevelésnek, a vendégek fogadásának, a gondoskodásnak a központjai. A Szent Ottílien-i Bencés Kongregáció szerzetesei 11 egyházmegyét alakítottak ki Dél-Tanzániában, a plébániai munkát átadva a helyi lelkipásztoroknak, míg a 4 apátság az európai közösségekhez hasonlóan működik, az egyház és a társadalom szolgálatában. Az ottani bencés testvéreink általános és középiskolákat működtetnek, pedagógusokat képeznek, gazdasági típusú oktatást végeznek, kórházakat is fenntartanak. Ezen apátságok jellemzője, hogy a szerzetesek között kisebbségben vannak a papok: Mwinva esetében például 47 közösségi tagból csak 9-en vannak felszentelve. Ugyanez igaz a Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken, Togoban és sok más országban található apátságainkra, Németországot is beleértve. Az “imádkozzál és dolgozzál” mottó nagyon konkrét formában valósul meg ezekben a közösségekben – az ima kapcsán itt tájékozódhatnak közvetlenül a Szemlélek olvasói: https://erzabtei.de/live. A pandémia kezdete óta bárki bekapcsolódhat a liturgiáinkba ilyen módon.
– Maradva a zenénél: az Ön nevével először egy könnyűzenei album kapcsán találkoztam, amire még 2004-ben hívta fel a figyelmemet egy barátom Franciaországban. Hamar átjött, hogy a Feedback nevű banda élvezetes, színvonalas zenét játszik, de azt csak évekkel később tudtam meg, hogy Ön is zenél azon a lemezen: szólógitáron és fuvolán játszik. Ez az előadói, színpadi szerepvállalás miként fér bele a bencés habitusba?
– A németországi iskolánkban javában zajlik az élet. 700 diákunk nem csupán tanulni jár oda, sokan közülük aktívan zenélnek is. A Hrabanus-Maurus Gimnáziumban klasszikus nagyzenekar, rézfúvós zenekar és számos rock együttes működik – ez ma a fiatalok zenéje. Az egyik ilyen csapat fordult hozzám az alábbi kéréssel: “Apát úr, Ön mindig közel van hozzánk, miért ne zenélne együtt velünk fuvolán és szólógitáron?” Szerveztünk hát egy eseményt, ahol szó szerint egy húron pendültünk ezekkel a srácokkal. Ezáltal is részese lettem mindennapi örömeiknek és fájdalmaiknak. A közös zenélés az igazi öröm, nem a színpadi zenélés – persze, az emberek szeretik a színpadi műfajt. Miután együtt zenéltem közönség előtt a Deep Purple tagjaival, hallottam, ahogy sokan mondogatták: “Végre kiderült, hogy nekünk is helyünk van az egyházban.” Jelen lenni az emberek között, közvetíteni feléjük Jézus örömét és szeretetét – erről szól ez. A Krisztushoz tartozásom arra indít, hogy tanúságot tegyek az ő szeretetéről.
Minél közelebb mész Jézushoz, annál közelebb vezet az emberekhez.
– Egyre több részletet megismerve az Ön életéből úgy tűnik, a bencések nem “szürke barátok”. 2000 és 2016 között a világ összes bencés szerzetesének legfőbb elöljárója volt, egykori prímás apátként így igazán átfogó képe lehet róla, hogy miként lehet a XXI. század valóságára lefordítani az “ora et labora” küldetést.
– Istent dicsérni közösségben, naponta több alkalommal – továbbra is ez, vagyis az imádság a szerzetesek legfőbb célja. Számos apátság kidolgozta a saját anyanyelvén a közös éneklés felemelő formáját, míg több helyen még mindig a gregorián a meghatározó. Magam is négy éven át szolgáltam kórusvezetőként. A munka ennél sokszínűbb napjainkban. Természetesen fontos a közösség fenntartása, a mindennapi megélhetés biztosítása. Hogy meg tudjunk felelni a mai kor kihívásainak, gyakran kell munkásokat alkalmazni az apátságokban, illetve figyelnünk kell az állami, esetünkben az uniós szabályozásokra is. A digitalizáció ugyancsak újraértelmezte, hogy mit jelent a “dolgozni” kifejezés. Ugyanakkor a lelki és pszichológiai egyensúly megtartása miatt továbbra is fontos a szerzetesek számára a kétkezi munka végzése.
– Már szóba került, hogy Önök egy külön kongregációt alkotnak Németországi központtal, aminek Tanzániában is vannak kolostorai. Valójában nincs egyetlen bencés kongregáció, hanem egy konföderáció alatt sok különálló kongregáció létezik, még lutheránus, anglikán követői is vannak Szent Benedek Regulájának. Ön megannyi könyvet írt, egyik kedvenc témája az ökumené. Meg fog vajon valósulni valaha a keresztények teljes egysége?
– A bencés kongregációk sokszínűsége azok különböző történelmét és karizmáját tükrözi, ugyanakkor mind egységben vannak Szent Benedek Regulája alapján. Ezt Ön is megtapasztalhatja, amint belép bármely bencés kolostor kapuján, függetlenül a helyi sajátosságoktól. Ami az ökumenét illeti, úgy gondolom, tiszteletben kell tartanunk, hogy a különféle felekezetekhez tartozó keresztény hívek mindannyian az Evangéliumot próbálják életre váltani. Az uniformitás nem lehet reális célkitűzés, viszont együtt kell tudnunk működni ugyanazzal a Krisztus iránti szeretettel. Más vallások követőivel szintén lehetőségünk van közösen fáradozni a békéért és igazságosságért. Ők mindannyian Isten gyermekei, őket is Isten teremtette és rájuk is kiárad szeretete.
– Magyarország történetében fontos szerepet játszott – és teszi ezt ma is – a bencés rend. A Pannonhalmi Főapátság, a Tihanyi Apátság a magyar nemzet jelenleg is létező legősibb intézményei és közösségei közé tartoznak. Évszázadok, ideológiák, háborúk, politikai rendszerek jöttek és mentek, ám a bencés rendházak a helyükön maradtak, minden változást túléltek. Mi lehet a titka ennek a rekordhosszú történetnek?
– Szerintem ennek Jézus maga az oka – aki ott él ezekben a közösségekben –, az ő hűsége ezekhez a közösségekhez és a szerzetesek közösségének a hűsége Őhozzá. Az én német bencés kongregációmnak a kolostorait is elfoglalták ugyan a nácik, a szerzeteseket arra kényszerítették, hogy katonának álljanak, de a világháború után a túlélők visszatértek eredeti helyükre és folytatták imádságos életüket.
– Amikor Ön 2012-ben Pannonhalmán járt, a főapátság templomának újraszentelésekor mondott beszédében úgy fogalmazott: a bazilika megújulása a remény jele. Újabb kérdésem a jövőre vonatkozik, amely tele van kihívással a kereszténység számára, különösen Európában, így Magyarországon is. Hódít az individualizmus, számos evidencia megkérdőjeleződik, egyre népszerűbbek a keleti, gyakran önközpontú spirituális gyakorlatok, meg kell küzdeni a kereszténységen belüli politikai indíttatású megosztottsággal is, egyre kevésbé vonzó a valódi elkötelezettség vállalása, csökken a papok, szerzetesek, közösségeket alkotó hívek száma… Mi adhat reményt nekünk, keresztényeknek ilyen körülmények között?
– Nem tudjuk megváltoztatni korunk mentalitását, ám emlékeztethetjük az embereket Istennek szentelt szolgálatunk által mindannyiunk életének lényegi alapjára, és tanúi lehetünk annak, hogy Isten akaratával összhangban élve felszabadult, örömteli emberek legyünk.
Ha valaki szüntelenül magára fókuszál, elveszíti a kapcsolatot a valódi élettel, ami túlmutat rajtunk. Nehogy bezárkózzunk önmagunkba!
A kolostoraink meghatározó ereje megkopott, de ahol a bencések iskolákat működtetnek, ott fiatalokkal ismertetik meg az élet igazi értékeit, ezáltal hozzájárulnak a jövő társadalmainak jólétéhez.
– Több hír is eljutott hozzánk a német katolikusok körében jelenleg zajló folyamatról. Mi az Ön véleménye a “Synodaler Weg” elnevezésű kezdeményezésről, s miként tudná a magyar olvasók számára érthetőbbé tenni, mi és miért történik az Önök országában?
– Szent Benedek azt írja Regulájában: “valahányszor valami fontos tennivaló fordul elő a monostorban, hívja egybe az apát az egész közösséget”, meghallgatva az észrevételeket, még a legfiatalabbak gondolatait is, majd mindezt “mérlegelje magában, s amit hasznosabbnak ítél, azt cselekedje”. Ilyen szemmel tekintek a “Synodaler Weg” kezdeményezésre is. Tény, hogy számos súlyos kérdés van terítéken napjainkban. Fontos, hogy a válaszokat ne felülről adja meg valaki, hanem a hívek kifejezhessék a véleményüket, és azokat figyelembe is vegyék a vezetők.
– Prímás apátként, rendfőnökként nyilvánvalóan lehetősége adódott közelebbi benyomást szerezni a katolikus egyház vezetéséről. Mi a véleménye az idén ősszel Magyarországra látogató Ferenc pápa szolgálatáról, akinek tevékenysége érzékelhetően megosztja a katolikusokat?
– Nagyon tisztelem Ferenc pápát, amiért igyekszik visszavezetni az egyházat az Evangéliumhoz. Lásd: “legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok is irgalmas”, vagy “ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el”, „adjatok, és akkor ti is kaptok”, és sorolhatnám Jézus hasonló mondatait. Ezek nem merev törvények, hanem arra hívnak, hogy nyisd meg a szíved Isten és az emberek felé. Fontosabb Krisztus tanújának lenni, mint dogmákat hangoztatni. Szeresd a szomszédodat, még az ellenségeidet is – ez meg fogja változtatni és meg fogja menteni a világunkat.
Köszönet az interjú elkészítésében való közreműködésért Várszegi Asztrik emeritus főapátnak!