Orsós Zoltán: A társadalom roncstelepe hemzseg a csiszolatlan kincsektől

cigány pap

A celldömölki plébános emberségből épít hidat magyarok és cigányok között.

* * *

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

* * *

– Nagyon mélyről érkeztél. Milyen lelki állapotból indultál és hol vagy most?
– Még egészen kicsi voltam, első osztályos, amikor elvittek bennünket Barkasszal az iskolából állami gondozásba. Korábban soha nem ültem még autóban, az egész utat végighánytam. Tele voltam szorongással és félelemmel, egymás kezét fogtuk a testvéreimmel. Némán hallgattunk és csorogtak a könnyeink. Nincs olyan emlékem a családi életünkből, hogy bármit is megterveztünk volna; minden csak úgy megtörtént velünk. Nem számított, ha nem volt mit ennünk, vagy nem volt miben mosdanunk, vagy éppen nem volt gyógyszer. Nem volt személyes létezésünk. Minden egybefolyt. Az is csak úgy megtörtént, ha valaki mondjuk tizenöt évesen anya vagy apa lett. S az szintúgy, ha apánkat elvitték a rendőrök, és utána évekig nem láttuk. Vagy éppen a már említett intézetbe szállítás, történetesen Balatonberénybe.

Apám életében, így utólag visszatekintve, életvitelszerű volt a bűnözés, egy idő után már nem a megélhetésünkért lopott. Valódi veszélyben volt mind a nyolc gyermek.

Az intézet, ma úgy látom, egyedül csak a bűnöző életmódtól óvott meg, ám igen sok mindentől nem. Olyan lelki sérülésekkel kerültünk be a „rendszerbe”, amelyeket a nevelőotthon nem tudott begyógyítani, sőt, inkább elmélyített bennünk. Testvéreim, a két öcsémet leszámítva, sok más társukkal együtt megszöktek, és gyökértelenül, hánykolódva ugyanoda kerültek vissza, ahonnan „kiemeltek” bennünket: a nyomorba. Úgy élnek, ahogy a szüleink. Persze akadtak néhányan, akikben úgymond megtörtént a csoda, a szívbéli forradalom, és sírva mondtuk, fogadtuk meg, hogy mi többé nem bírunk visszamenni oda, ahonnan elhoztak bennünket, mi már nem akarunk ott élni. Ez volt – én így hívom – a szív forradalma. Bárcsak minden cigánygyermek szívében föllángolhatott volna – fellángolhatna – ez a „szívbéli forradalom”! A nevelőotthonban, az első években mindig nagyon szomorú voltam. Jöttek hozzám a gondozók, hogy vigasztaljanak, de én sírva mondtam: „Engem csak az anyukám tud megvigasztalni, senki más”. Ekkor még nem ismertem Istent, így teljesen magányosan és keserűen, „Isten nélkül” teltek a napjaim. Amikor kimenőre mentünk, vagy látogatók jöttek az intézetbe, mindig odaszaladtam a nénikhez és azt kérdeztem tőlük: „Néni, leszel az anyukám?”. Kapaszkodót kerestem. Megvigasztalhatatlan voltam.

A sebek, amiket otthonról hoztam, magammal cipeltem – a nővéremet megerőszakolták; alkoholizmus, brutalitás, éhezés, nélkülözés, előítéletek – nem gyógyultak be addig, amíg meg nem ismertem Jézust. Ő lett a legjobb barátom.

Azt éltem át, hogy egy cigánygyermek, aki állami gondozásba kerül, az elszaladás és a visszatalálás gondjaival küzd. Sokan elveszítik identitásukat, soha nem találnak vissza a cigány közösségbe, a gyökerükhöz. Az önazonosság-nélküliség traumáját és saját magunk megtalálásának a vágyát éli meg a cigány gyermek, illetve a fiatal felnőtt, aki próbál beilleszkedni a számára még új, ismeretlen környezetbe. Középiskolásként próbáltam „rejtőzködni”, igyekeztem titkolni, hogy én cigány vagyok. És ez teljesen megbetegített. S amikor megismertem Jézust, rendbe jöttem saját magammal. Ő gyógyított meg. Rájöttem, hogy önmagamat – azt, ahonnan jöttem, s aki valójában én magam vagyok – nem lehet, nem szabad föladni, mert abba az ember belebetegszik. Azt, ami nekünk jutott, vállalnunk kell! Nincs bosszú és ellenszenv a szívemben senki iránt. Mindenkinek az Evangélium tanításával válaszolok. Azért mondom mindezt, hogy segítsek azoknak, akik ugyanolyan helyzetben voltak, vagy vannak, mint én egykor. Azt üzenem nekik, nektek, hogy van kiút: Jézus Krisztus. Ő az egyedüli esélyetek, akárcsak az enyém.

– Szerinted van-e és mi a közös pont egy súlyosan hátrányos helyzetből induló gyermek és egy látszólag teljesen normális körülmények között élő között?
– Igen van. Az, hogy nem bele kell tennünk a gyermekekbe Krisztust, hanem fel kell fedeznünk bennük. Ha látni akarjuk Jézust, akkor csak vessünk egy pillantást rájuk, és tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk. Ők a mi életünkben akarják meglátni Jézust, nekünk pedig az ő életükben kell felfedeznünk Krisztus arcát, tekintetét. A közös pont az, hogy mindegyikük Isten remekműve.

– Minden sebet lehet gyógyítani?
– Igen! Ez meggyőződésem és egyben személyes tapasztalatom is: sokszor éltünk félelemben, mert édesapánk számtalanszor részegre itta magát. Gyakran álmodoztam jobb és félelem nélküli, kiszámítható, szebb életről. Mindig irigykedve néztem nem cigány társaimra, akik előítélettel voltak irántam és testvéreim iránt. Fogalmuk sem volt, hogy lélekben mit éltem át, egyfelől az otthoni légkör miatt, másfelől az ő előítéleteik miatt. Amíg nem cigány környezetben kellett tanulnom, nem cigánygyerekek között, ellenszenv, megkülönböztetés és bizalmatlanság vett körül engem és a testvéreimet. Nem kívánom senkinek sem azt az életérzést. Amikor Berénybe kerültünk, azt gondoltam, más lesz a helyzet, mert az ott élők nagy része cigány volt, de tévedtem. Ott meg azért voltak ellenségesek velem szemben a társaim, mert tanulni akartam. Magányosnak és számkivetettnek éreztem magam. Úgy éreztem, üldözött, megvetett, megkülönböztetett vagyok. A nem cigányok féltek tőlem, ellenszenvesnek tartottak, a cigányok nem értették a szándékomat. Középiskolában sokáig én voltam egyedül cigány. Ha lopás történt, mindjárt rám gyanakodtak. Mindig kereszttűzben voltam. Az volt a baj (ahogy egykori legjobb középiskolás barátom mondta), hogy nem ismertek a emberek. A kollégista társaim adták életem első pozitív élményét. Ők ismertek és szerettek. A ’tűzbe’ tették volna értem a kezüket. Ha megvádoltak a suliban, mindig megvédtek. Sokat köszönhetek nekik, mert ott tapasztaltam meg, milyen, ha bíznak bennem, tisztelnek, szeretnek és számítanak rám. A középiskolás éveim alatt számos lelki sebem begyógyult. Ha visszatekintek kicsi gyermekkoromig, azt látom, Isten végig vigyázott rám, vezetett és hívott engem, hogy én is legyek az ő kifutó inasa.

A hithez vezető utam tele volt szenvedéssel, nem volt egyenes.

Végül az Evangélium változtatta meg az életemet. Rájöttem, az Evangéliumnak, Krisztus tanításának életet formáló, gyógyító ereje van. Képes a szívünket meggyógyítani. Ennél nagyobb jót nem lehet közölni az emberekkel. Ha az én életemet megváltoztatta, másokéval is megteszi. Ezért választottam papi jelmondatomnak Szent Pál apostol sorát: “Az Evangélium szolgája lettem, Isten kegyelmi adományából’.” Hogy mit tehetnek a cigányok, de a nem cigányok is önmagukért? Tanulás, munka. És a szív. Vagyis minden változás a szívekben kell, hogy elinduljon, a változás igénye meg kell, hogy szülessen a szívekben, ahogy az én szívemben is megszületett, és erről soha nem mondtam le és nem is fogok. Csak Isten által gyógyulhat meg a szívünk.

– Azt mondtad, tartozol a cigányoknak az Evangéliummal. Hogyan akarod ezt rendezni?
– Ha választanom kellene, sokkal inkább egy vallás nélküli humanizmust választanék, mint egy emberségesség nélküli hitet. Úgy akarom rendezni, hogy igyekszem hiteles ember, keresztény és pap lenni. Úgy akarom rendezni, hogy szólni szeretnék a társadalom felé, mint próféta, hogy az előítéletek megszűnjenek. Ennek érdekében nagyon sok helyre elmegyek érzékenyíteni. Nincs értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van. Az Evangélium a mi nagy kincsünk. A társadalom roncstelepe, perifériája hemzseg a csiszolatlan kincsektől. Csupán le kell hajolnunk hozzájuk. Tévútról és a mélyből is van megérkezés.

– Ha bármilyen eszközzel rendelkeznél, hogyan építenél tartós hidakat a cigány és nem cigány népesség között?
– Olyan építőmunkát kell végeznünk, hogy kapcsok, összekötők és ne kordonok, ne torlaszok legyünk! Átjárókat kell képeznünk, létrehoznunk, alkotnunk. Isten népét érzékennyé kell tennünk a cigányság befogadására, a többségi társadalmat az előítéletek, tévképzetek feloldására. A romákat úgyszintén alkalmassá kell tennünk a kéznyújtás elfogadására. Meg kell teremtenünk az együttműködés hitelét, aranyfedezetét mindnyájunk boldogulását szolgálva. Ezek a legfőbb kihívások.

– Hogyan adhat téglát ebbe a hídba az egyszeri ember?
– A társadalom prófétáinak kell lennünk, akik elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy a befogadás első lépése: a megbocsátás. Isten irgalmának a jelenléte a világban az, ha valaki vigasztal másokat, ha valaki bátorítja az elcsüggedteket, ha valaki ad kenyeret az éhezőknek, ha valaki meglátogat egy beteget, magányos embert. Ha valaki imádkozik valakiért. Ha jót tesz másokkal, mert Isten elsősorban az embereken keresztül mutatja meg az irgalmát. De ki az irgalmas ember? A könyörületes, nagylelkű, humánus ember olyan, aki kapott valamit Istentől, és ezt a kapott kegyességet, megbocsátást gyakorolja egy másik emberrel. A látás – esetünkben – azt jelenti, hogy körülnézünk, és kezdjük észrevenni, hogy nincstelenekkel, ágrólszakadtakkal, nyomorultakkal, koldusokkal vagyunk körülvéve.

A cigánysággal kapcsolatban az igazi megismerés a legalapvetőbb hiányosság. A megismerés lenne a híd.

– Mit kellene most nagyon megtanulnunk a jelenlegi járványhelyzetben?
– Most az történik velünk, hogy egy darabig a szokottnál többet kell otthon maradnunk. Zárva vannak az iskolák, éttermek, még a templomok is, nem közlekedik annyi autó, vonat és repülő. Az utcákon kevesebben járnak. A kereskedelem és a megszokott fogyasztás nehezebb helyzetbe került, éspedig leginkább a túl sok vásárlástól, az éttermek meg éppen az egy időre hiányzó vendégtől – de nem rendült meg az ég. Most akad elég időnk – ha eddig elmulasztottuk volna – az elcsöndesedésre, a befelé fordulásra, az Istenre való odafigyelésre. A világ jelenlegi állapota, akarja vagy sem, de kifejezetten segíti mindezt. Ha eddig nem bíztam Istenre magamat, most itt a ragyogó alkalom. Az embernek önmagával szemben nem szabad megbuknia – mondja Márai Sándor. Úgy érzem, hogy Isten időnként válaszút elé állít minket: Őt választjuk vagy nem, akarjuk–e berendezni életünket az Ő tanítása szerint, vagy sem. Ez az igazán “élet-halál kérdés”, ami mellett eltörpülnek a katasztrófák, a háborúk, a földrengések, minden – még a jelenleg tomboló és emberi életeket követelő vírus is. A mostani megpróbáló idő a tisztulás időszaka. Mintha Isten ébresztőt fújna azoknak, akik válasz nélkül hagyták ezt a kérdést. Űzzük ki az álmot a szemünkből és ébredjünk fel, vegyük észre, hogy az emberi önzésünk nem ismer határt és mindent el lehet fogadtatni velünk, csak éppen félálom kell hozzá a tömegember lelkében.

Vegyük észre végre, hogy rajtunk kívül is vannak emberek. Vegyük észre, hogy nagyon is elkényelmesedtünk a modern világban, s túlságosan bíztunk már a technikában és a bankkártyánkban.

Semmi baj nincs sem a vonattal, sem a repülővel, sem a mobillal, sem az internettel, sem a bankkártyával – amíg ezek nem lépnek a hitünk, másként szólva az istengyermekségünk helyébe. Tisztáznunk kell, hogy merre indulunk, merre tartunk, milyen személyes útitervvel. Vegyük észre, hogy Isten a mi oldalunkon áll! Az övéi vagyunk testestől-lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban – nem pedig a magunkéi. Vannak idők, amiket egyszerűen át kell vészelnünk. Aki eddig vigyázott ránk, ezután is fog. Végül egy imát ajánlanék:

Uram Jézus, te azokat is szeretted, akik még nem ismertek, és a kereszten azokért is meghaltál, akik átszegeztek. E mostani furcsa és bizonytalan időkben buzgóbban kereslek, mint amikor zavartalan folyt minden a világban. Szégyellem gyengeségemet. Megvallom, most igazán szükségem van rád. Vedd el a félelmeimet, bocsásd meg kicsinyhitűségemet! Kérlek, mutasd meg számomra az utat. Biztass, hogy erős legyek, és tudjak támasza lenni embertestvéreimnek! Amen.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

A cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.