„Pártállami módszerekkel csinálnak ki embereket egyházi munkahelyeken is”

„Ha megosztanád a témában szerzett tapasztalataidat olvasóinkkal, akár névtelenül írj az címre. Ha inkognitódat előttünk is meg szeretnéd őrizni, ezen a felületen várjuk akár jó, akár rossz élményeidet” – írtuk a toxikus egyházi munkahelyekről szóló cikkünk végén. Az alábbiakban a beérkezett hozzászólásokból válogatunk.

1. Súlyos gond a vezetői kompetenciahiány: egyházi intézmény klerikus vezetőit nem igazán képzik ki vezetőnek. Világi intézményben sincs erre mindig (jó) példa, de egyházi intézményben talán még kevesebb. Ez mintha nem volna része a klerikus képzésnek, pedig már egy plébános is vezető lesz.

2. Szakmai kompetenciahiányból fakadó bizalmatlanság: egy klerikus vezető nem érthet mindenhez (is), de mintha a fordítottja lenne: ahelyett, hogy rábízom hozzáértőkre, más kiválasztási módszert alkalmaznak. Magyarul: sokszor tapasztalható, hogy azért választanak ki valakit (vagy emelnek ki, vagy dicsérnek meg, vagy jutalmaznak), mert mély lelki életet él. Nem a szakmai hozzáértés számít. Sajnos fordítva is előfordul: hiába van meg a munkatárs részéről a szakmai hozzáértés, az egyházi munkahelyen az elvárt lelkiség hiánya hátránnyá válik, akár a kiválasztáskor, akár menet közben.

3. Az empátia hiánya, különösen az életállapotbeli különbségből fakadóan. Előfordul, hogy az a klerikusi főnök, akit nem vár otthon család, nem távol a munkahelyétől lakik, nem érzi át ezeket a nehézségeket, és nem is tud mit kezdeni velük. Ebből fakadóan egyrészt a cikkben is említett módon természetes az odaadott, időt, fáradságot nem kímélő munkavégzés, másrészt sokszor szívesebben alkalmaznak olyanokat, akiknél ez a probléma nem merül fel: klerikusokat, szerzeteseket, (még vagy már) egyedülállókat.”

*

„Valóban nagyon nehéz kérdés a tabusítás. Az iszonyatos feszültségről, szenvedésről, amit az egyházi munkahelyen történő vezetői visszaélés okoz, az áldozatok sokszor nem mernek, nem tudnak kinek beszélni. Hiszen keresztények vagyunk, nem lehetünk a másik bírái, milyen jogon keltjük a másik rossz hírét, stb.

Sokszor megtapasztaltam értelmiségi, empatikus keresztény ismerőseink körében is: nem akarnak hinni neked, hogy a történeted minden ízében valós, hogy mindez egyházi munkahelyen megtörténhet.

Ez a feldolgozást is megnehezíti, mert az ember azoktól várna megértést, közös gondolkodást, akik elvben értik, hogy miről van szó.

Nehéz dilemma az is, hogy mit várhatunk el magunktól és egymástól mint hívőktől. Sokszor azzal mentjük fel magunkat, hogy mi, keresztények is csak bűnös, halandó emberek vagyunk, nem vethetünk követ senkire. De az is benne van a Szentírásban, hogy mi a teendő, ha testvérünk vétkezik ellenünk. És hogy nem az embert ítéljük el, de a bűnt igen. Szerintem keresztényként igenis van plusz felelősségünk abban, hogyan viselkedünk. Az alapvető emberi normákon túl nagyobb felelősséget viselünk azon a téren is, hogyan bánunk (el) egymással.

„Pártállami” módszerekkel csinálnak ki embereket egyházi munkahelyeken is;

Hirdetés

saját élmény a meghazudtolás, a hamis vádak, valótlan állítások alapján történő leváltás, rossz hírbe hozás és becsületsértés; a beosztott munkájának kollégái által történő megfigyeltetése, és erről jelentés a vezetőnek;

alkalmazotti e-mail-cím-listán kolléga munkájának vezető által történő nyílt bírálása, leminősítése, a személy kioktatása.

Nagyon káros az is, hogy például egy iskolaigazgató indoklás nélküli leváltása találgatásokra, pletykára ad okot a szülői közösségben és azon kívül is („biztos valami nagy baj van vele, ha így leszedik a sakktábláról”).

Nagyon igaz, ami így szerepel a cikkben: „Nálunk a kirúgás elvileg nincs benne az eszköztárban, elvégre keresztények volnánk. De a legváltozatosabb eszközökkel képesek a tudtodra adni, hogy jobb, ha elmész.” Volt egyházi munkahelyemen én is megtapasztaltam: mi nem rúgunk ki senkit, hanem megvárjuk, míg magától elmegy (és tesznek is érte, hogy így legyen).

További probléma, hogy a mérgező, személyiségzavaros, autokrata vezetőkhöz nem lehet a jószándékú segítségnyújtással fordulni, azaz azt javasolni, hogy forduljon szakemberhez. A legtöbb munkahelyi gyűlölködés, kiutálás gyökere a féltékenység, irigység, annak elviselhetetlensége, hogy a másik szakmailag, emberileg elismert személy. Azaz pusztuljon, aki nálam sikeresebb, akit jobban szeretnek. Emögött mindig valami személyes probléma áll, amit az illető másokra vetít ki és rajtuk vezet le.

Bármennyire kezd egyre nagyobb teret nyerni a pszichológia, a mentálhigiéné, sok egyházi helyen még mindig hárítanak: nincs szükségünk ilyesmire, majd a lelkivezetőmmel megoldom. Pedig ez két külön szakma. Egyházi munkahelyen nehezen ismerik el a szervezetfejlesztés, a vezetői tréningek szükségességét, noha rengeteg egyházi személy úgy lesz a rászakadt intézményben vezető, hogy nemhogy vezetési készségeket nem tanult vagy sajátított el, de úgy kerül egy iskola vagy egy rendtartomány élére, hogy nincs vezetői tapasztalata.

A kezeletlen eseteknek aztán sokszor az a következményük, hogy aki tönkretesz és kiutál vagy kiutáltat embereket, marad a munkahelyen, és a többiek menekülnek el. De a mérgező személyiséghez nem nagyon mernek hozzányúlni. Aki megússza, hogy célponttá váljon, megpróbál túlélni, aki pedig célpont lesz, elmenekül. Velem is utóbbi történt.”

*

„Elvárt volt a hétvégi, késő esti munkavégzés havi 1-2 alkalommal, ami nagyon megterhelő volt család mellett. Hiába lehetett lecsúsztatni a plusz órákat, a családom megszenvedte ezt. Pont az egyházi munkahely nem volt családbarát.”

*

„Több egyházi fenntartású iskolában is tanítottam. Az elsőben az igazgató a gyerekek előtt kiabált a kollégámmal. A másodikban az egyik szerzetes fúrta a másikat. Itt nagyon jó volt a világi közösség, de rossz volt látni, hogy mennyire nem szeretik egymást a szerzetesek. A harmadikban névtelen leveleket kaptam valakitől, aki a kereszténység nevében mindenfélével vádolt, és leírta, hogy »gyűlöllek«. Aztán a főnökömnek is írt, szintén névtelenül, de addigra ő már tudott a dologról, mert elmeséltem neki. Szerencsére kiállt értem. Eljöttem, és többé nem megyek egyházi iskolába tanítani. A gyermekeim egyházi iskolába jártak, ahol olyan mérgező volt a légkör, hogy még alsó tagozatban mindegyiket átvittem világi intézménybe.”

*

„Régóta dolgozom hitoktatóként, a párom és a gyerekem pedig kántorok. Ők tapasztaltak már méltatlan bánásmódot egyházi személyek részéről. Az én munkáltatóm viszont az egyházmegye, nekem egyetlen plébánosommal sem volt problémám soha (eddig). Viszont az egyházmegyénél vannak fura dolgok. A plébánosom, aki évekig volt központi szolgálatban, mondta, hogy besúgóhálózat működik. Először azt hittem, viccel, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam, hogy a püspök nézi a Facebook-oldalakat, és szóvá teszi, mit posztolsz, stb. A legmegdöbbentőbb, hogy egyszer egy ismerősöm – egyébként nem nyilvános posztja alatt – hozzászóltam egy témához,

ami aztán eljutott a püspökhöz (valaki képernyőképen küldte el neki a hozzászólásomat), aki magából majdnem kikelve kirúgással fenyegetett.

Szerencsére a plébánosom elsimította a dolgot.

Szomorú, hogy ilyen előfordul egy egyházmegyében (eleve hogy valakik jelentgetik a püspöknek a nem tetsző dolgokat – vajon kik lehetnek?), illetve a fenyegető kommunikáció. Bocsánat, az eset már vagy másfél éve történt, de a cikk után kijött belőlem, mert azóta is bánt.”

Eddigi két írásunk jobbára problémaközpontú volt. A témáról szóló minisorozatunk következő részében a megelőzés, valamint az ügyek bejelentésének, kezelésének jó példáit mutatjuk be.