Egy vidéki „családi szerkesztőség” története egyszerre példázza a hazai hírközlés sikertörténetét, passióját és újraéledési lehetőségét.
Mennyi esély van rá, hogy egyazon településen belül ugyanabban az utcában lakjon a régió vezető véleményformáló újságírói közül kettő? Nem lehetetlen, talán nem is példa nélküli. Na, és arra mennyien fogadnának, hogy van olyan utca, ahol négy ilyen személy is lakik? Emeljük a tétet: egyazon épületben…
Győrben járunk, Kisbácsa városrészben. Egy ikerház előtt parkolok le – itt laknak a Sudár ikrek, bár az egyik rész a Laczó család otthona, a másik kapu a Cséfalvay famíliához vezet. Hiába a férfiközpontú társadalmi logika, errefelé a hölgyek dominálnak. Sudár Éva és Sudár Ágnes egyszerre nagyon hasonlítanak, mégis markánsan egyedi egyéniségek. Mindketten évtizedes sportolói, úszókarriert tudnak maguk mögött, mindketten a helyi bölcsész főiskolára jártak, a mai napig ugyanott dolgoznak – noha a munkahelyük közben megváltozott. Közülük viszont inkább
Ágnes a vérbeli újságíró, tele kérdésekkel, racionális felvetésekkel, míg Éva művészlélek, festőként is ismerik a nevét,
a média világában pedig főként grafikai, szerkesztői feladatok találnak el hozzá.
Együtt kerültek a talán mind a mai napig legnagyobb példányszámúnak számító megyei napilaphoz – volt idő, hogy napi 100 ezer példány fogyott belőle –, ráadásul úgy, hogy nem is jelentkeztek, hanem táviratoztak nekik a szerkesztőségből: várják őket egy többkörös felvételi eljárásra. Mikor bekerültek – 1997 nyarát írták –, néhány hónapja már ott dolgozott a szintén pályakezdő Laczó Balázs, aki ma már Ágnes férje, s ők együtt egy gyönyörű serdülő lány szülei. Éva szintén előbb lett kollégája, majd párja Cséfalvay Attilának, aki magyartanári munkája mellett a médiakonglomerátum mosonmagyaróvári külsős tudósítójaként kezdte tollforgatói tevékenységét – nekik egy sportos fiúgyermek adatott, aki épp edzésen volt találkozásunk idején.
Az, hogy 2021 nyarán négyükkel együtt ülök az aktuális munkahelyüknek is tekinthető kisbácsai ikerház teraszán, nem csupán a rokoni szálaknak köszönhető, hanem annak a folyamatnak is, amely a hazai média világában jelenleg zajlik. Bár nem mondják ki, őket ismerve könnyen el tudtam volna képzelni, hogy az egyre mobilabbá váló világtrend kivételeiként első munkahelyükről mennek majd nyugdíjba. Két évtized alatt összeforrt a nevük a Kisalfölddel: megható történetek, drámai tudósítások, meghatározó interjúk mellett az Álláspont rovatban jelentkező írásaikkal is
markáns hangjává, véleményvezéreivé értek az évek során a régiónak.
Nem túl kockázatos kijelentés, hogy aligha akad olyan döntéshozó, közszereplő, művész, kutató, vezető, aki ne találkozott volna személyesen velük, akit ne tudnának közvetlenül elérni. Amit ők négyen nem tudnak a környék dolgairól, az valószínűleg kevés információértéket hordozhat.
Ezt a kincset mégsem becsülte meg a frissen kormányhatározatba foglaltan plurálisnak kommunikált magyar médiavalóság: sok hasonló kvalitású szakemberrel együtt alóluk is kihalt a független újságírás lehetőségének a lova, ami pedig helyette maradt a megyei napilapok központosított világában, abban nem láttak perspektívát. A 2017-ben bekövetkezett „rendszerváltás” után már csak az volt a kérdés, mikor állnak fel. A 2019-es év végén mondtak egységesen nemet a maradásra, az utolsó csepp a Borkai-ügy távolról kézivezérelt kezelése volt. Az a téma ugyanis a szerkesztőség számára „nem létezett”, nem írhattak róla semmit, legfeljebb a cáfolatát annak, ami „meg sem történt”.
– Mindaz, amit korábban abban a szerkesztőségben tanultunk, már nem kellett. Ez a lap már nem az volt, amibe szerelmesek lettünk – fogalmaznak érzelmesen beszélgetőtársaim. Sebzettségük ellenére is
kedves, visszafogott szavaik mögött felsejlik az a kép, amely nem is egy munkahelyet, hanem egy nagy családot jelenít meg, amelybe vérségi kötelékektől függetlenül több tucat újságíró, szerkesztő, fotós, korrektor, nyomdász beletartozik.
Ez a család nem veszett el, noha átalakult, kis szigetek és lelki szálak szintjén létezik tovább – néha épp az a bizonyos ikerház ad otthont a volt/van/lesz kollégák összejövetelének.
De hogyan tovább? Van-e élet a szerkesztőségen túl? Se fix fizetés, se egy nagyobb gazdasági szervezet által biztosított háttér. Nem másik lóra ültek át négyen, hanem a távozás után ki kellett találni és meg kellett maguknak alkotni azt a járművet, amivel tovább haladhatnak, lehetőleg együtt. Ez a kitalálás és megalkotás valójában mind a mai napig tart, ráadásul nagyobb őrültséget el sem lehetne követni, mint a pandémia küszöbén csoportosan nemet mondani a biztos megélhetésre – ám ez nem volt szempont akkoriban számukra.
Akár sajátos üzenetként is értelmezhető, hogy amint a közbeszédben elterjedt „szabaddá válásuk”, elsőként egy temetkezési vállalkozás kérte fel őket egy emlékkönyv megalkotására. Így legalább papírjuk van róla, hogy „jó szívvel” indult új életszakaszuk, amely egyből a könyvkiadás irányába is terelgette jövőjüket. Jöttek az alkalmi munkák, megtanulták felosztani a feladatokat, kikristályosodtak egyéni talentumaik, s bármennyire óriási kihívás volt számukra ez a váltás, láthatóan a helyükön vannak.
– Meg tudjuk csinálni – idézik közösen a mottót, amivel eljutottak a mai napig, s ami vélhetően a holnapjukat is meghatározza. Viszonylag rövid időn belül megjelent 5 könyvük, nyomdában a hatodik, további három készül épp a kezük alatt. Azon kevés újságíró közé tartoznak, akik a pandémia idején is bemehettek a Covid-osztályokra – egyik kiadványuk kivételes látlelet, szívbe markoló közelkép erről az időszakról.
A nevüket immár országosan is kezdik megismerni az olvasók, hiszen hónapok óta Magyarország meghatározó médiaportáljának munkatársai lettek, egy tudatos vidék-fókuszú tartalomfejlesztési koncepció jegyében. Ráadásul ebben az esetben sem ők kopogtattak, hanem a Telex főszerkesztőjének megkeresése jutott el hozzájuk. – Kevés megtisztelőbb dolgot tudunk elképzelni vidéki újságírók számára – mutatnak rá, hogy a sajtó hazai válsága hogyan termett számukra sajátos elismerést.
– Újra kell építeni az életünket.
Nem fogunk abba a hibába esni, hogy feladjuk a függetlenségünket. Számunkra az olvasó szent, őt nem csaphatjuk be.
Kapunk támadásokat, címkéket innen és onnan is, és addig tudjuk, hogy jó úton járunk, amíg minden oldalról egységesen érkeznek az ilyen jelzések. Mérhetetlen hálával gondolunk a múltunkra, mert állandó versenyhelyzetben voltunk, nagyon gyorsan helyt kellett állnunk a legváratlanabb helyzetekben. A Kisalföldbe alig húszévesen kerültünk be, ott nőttünk fel, tanítottak minket a régi kollégák, váltunk újságíróvá és valójában felnőtté. Az a cél vezet minket, hogy feltegyük azokat a kérdéseket, amelyek az olvasókat érdeklik. De ma már egyre nehezebb kérdezni – összegzik krédójukat a több szempontból is családi vállalkozás tagjai. Hozzáteszik: olyan nagy dolgok azért nem lebegnek a szemük előtt. Nem akarnak világot váltani, nem terveznek kormányt dönteni… Egy dolgot szeretnének: értéket teremteni. És ahhoz nagyon értenek.
