Te kiabáld, hogy rasszizmus, a te hangod erősebb!

Amit egyesek a magyar kultúrával azonosítanak, sokunktól idegen.

Alig startolt el az idénre halasztott labdarúgó Európa-bajnokság, máris hosszú időre elegendő morális töltettel gazdagodhatott a figyelmes szemlélő – pozitívval és negatívval egyaránt.

Kezdjünk a jó benyomásokkal! A pályán szívproblémák miatt összeeső dán Christian Eriksen él. A híradások szerint azért van életben, mert csapattársa azonnal megkezdte az életmentést, az orvosi stáb gyorsan és hatékonyan folytatta a beavatkozást, ami nélkül ma már nem lenne közöttünk a játékos. Nem véletlen, hogy hiába nem a legnevesebb csapatok valamelyikéről, avagy a leghíresebb játékosok egyikéről van szó, a kontinensen messze túl is vezető hír lett a majdnem-tragédia.

Ahogy az is sok ezer kilométerre elhallatszott, ahogy a stadionban akkor jelenlévő, kevés információval és sok kétséggel felvértezett szurkolók együtt, összekapaszkodva,

egy szívvel, egy lélekkel skandálták, mit skandálták, az égig kiáltották a bajba jutott sportoló nevét, a remény szép üzeneteként.

Ugyancsak örömteli volt látni – a kommentátor is észrevette, kiemelte -, ahogy június 13-án egy holland drukker elismerően gratulált a közelében tartózkodó ukrán szurkolóknak, miután az egyik kelet-európai játékos akkora gólt akasztott a nyugat-európai kapus hálójába, hogy az inkább szomorkodásra adott volna okot az Oranje rajongóinak.

Lehetne még sorolni a szép gesztusokat, a felemelő jeleneteket, és bízhatunk benne, hogy a következő hetekben szépen fog gyarapodni az ilyen tiszteletet, együttérzést, összetartozást üzenő esetek száma.

Abban is bízom a magam részéről, hogy kevesebb fujjogás, kifütyülés fogja kísérni a mérkőzéseket. Megdöbbentő, hogy – amennyiben jól sikerült összerakni az interneten elérhető mozaikokból az összképet -, az angol-horvát csoportmeccs elején az angol drukkerek saját csapatuk tiszteletadó gesztusát hurrogták le.

Ilyesmiért nem kell még Londonig sem mennünk, a felkészülési időszakban ugyanis Budapesten is hallható volt hasonló reakció – a magyar fővárosban a lelátók népe az írek hasonló tettén gyalázkodott.

Ezzel a térdeléssel csak a baj van, mondhatnánk.

Pedig az már politikai, filozófiai, ideológiai szándékú belemagyarázás, hogy ez a cselekedet – egy meghökkentő kommentárt idézve – „a kritikai fajelmélet propagálása”. Ha megkérdeznénk az ír, vagy angol focistákat, talán még a kijelentés értelmezésével is meggyűlne a bajuk. Ők a tisztelet mellett, a faji kirekesztés ellen tesznek tanúságot a térdeléssel, ahogy mások pedig másként fejezik ki ezt az elkötelezettségüket.

A hurrogók, füttyögők tettének egészen biztosan semmi köze a tisztelethez, amit az egyébként bátran hangoztatott „respect” üzenet eredetileg jelentene. Tisztelet helyett acsarkodás, a rasszizmus elítélése helyett a másik lerasszistázása – ez jön ki abból, amit talán eredetileg az ötletgazdák sem annak szántak.

Hogy mi kultúraidegen hazánkban, arról akár egész könyvet lehetne írni.

A közös öröm kifejezésének képessége, az együttünneplés, saját társadalmunk fel nem szalámizása ilyenekre és olyanokra – ez például sajnálatosan kultúraidegennek tűnik.

A vendégszeretet pedig hiába volt valaha a kultúránk egyik alapja, néhány éve erős kihívót kapott a politikai érdekből felkorbácsolt idegengyűlölet által. A stadionbeli hurrogás még így is eltörpül a közösségi média felületein áradó indulatfolyamhoz képest, ami most épp arról szól, hogy ki tud hangosabban, akár filozófiai indoklással jól körbebástyázva lerasszistázni másokat.

Ott van ugyanakkor a precedens: épp az előző Európa-bajnokság hazai vonatkozású eseményeinek hatására ugrottak egymás nyakába a magyarok, az együttünneplés túláradása következtében még a forgalom is megakadt a fővárosban. Lehet, hogy mégiscsak erősebb a gólöröm az utálkozásnál, a közös boldogság iránti vágy a „pusztuljon a szomszéd tehene mert csak” hozzáállásnál?

Mire véget ér ez a rendezvénysorozat, valószínűleg választ kapunk rá, hogy hurrogni, vagy tapsolni tudunk/szeretnénk hangosabban. Utóbbinak drukkolok.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.