Mi történne, ha papjaink mindegyike a talentumainak megfelelő feladatokat végezné?
Sokáig nem hittem a Pál Feri-jelenségben:
előadóként elismertem a tudását, a tehetségét, a tömegre való hatását, papi minőségében viszont nem láttam ezeknek az igazi eredményét.
Kételkedtem, hogy szónokként valóban Krisztushoz tudja-e vezetni az embereket. Kételyemet arra alapoztam, hogy sokkal többen jártak az előadásaira, mint bármelyik budapesti plébánia szentmiséire, és bizony azt gondoltam, félő, hogy ezek az emberek a Krisztus-követés helyett benne ragadnak egyfajta pálferizmusban. Őt hallgatják, nem Krisztust, őt olvassák, nem Isten szavait. És ez nem Pál Feri hibája – egyszerűen a talentuma ennyire vonzó.
Tézisemet alátámasztotta jó néhány pálferis mise is, melyeken részt vettem. Sokan csak a prédikációira jöttek be, utána látványosan kivonultak a szertartásról, akik pedig ott maradtak áldozni, javarészt csak Feri atyától voltak hajlandóak elfogadni a szentséget. A kisegítő pap meg ott állt egyedül, kezében a szomjazó Krisztussal. Vagyis kialakult a Pál Feri-függőség, a pálferizmus. Sokan szenvednek még ma is ebben: ők mentálisan fejlődnek, jobban érzik magukat a bőrükben, odafigyelnek a kapcsolataikra, tudatosabban kezdik megélni életük történéseit.
Sokáig csak ezeket az embereket láttam, akik megelégedtek az életvezetés területén nagyon hasznos, ám Krisztus nélkül is megélhető pálferizmussal, és
nem volt látásom azokra, akiknek lelkében Pál Feri igenis elültette a mustármagot.
Akik rajta keresztül kezdték el megismerni Krisztus igazi arcát, és igenis kíváncsiak az Úr szavára, járni akarják az üdvösség útját. Mert ki vagyok én, hogy megítéljem, ki, miért jön a szentmisére? És ki vagyok én, hogy megítéljem, Pál Feri mit, miért csinál úgy, ahogy?
Az idei nagyszombati szentmisén Feri atya darabokra törte a mozgalmáról, és annak hatékonyságáról kialakított tézisemet. A feltámadási liturgia részeként csaknem két tucat felnőtt keresztelkedett meg, és lett elsőáldozó „nála”, pontosabban az ő inspirálása alapján! Hol látunk még ilyet 2022 magyar katolikus egyházában? Elszégyelltem magam korábbi gondolataimért, melyekkel jól megmagyaráztam magamnak ítélkezésemet, és ugyanabban a másodpercben kigyúlt bennem a fény is: ezt kell csinálni! Ha ez működik, akkor ezt kell csinálni!
Nem Pál Ferit kell klónozni, hanem meg kell látni, miben rejlik az ő vonzása.
Szerintem főleg abban, hogy Feri atya a helyén van! Nagyon is a helyén van, amikor a színpadon áll, amikor sokakhoz szól, amikor félredobja a pátoszt, és érthető nyelvezettel könyvet ír, vagy amikor viccelődve adja elő a bennünk zajló drámákat az ambó mögül. Ő kamatoztatja a tehetségét, amit Istentől kapott, és őt majd meg fogja jutalmazni ezért az Úr. Mert többel tér vissza, mint amennyit kapott – e nagyszombat után legalább két tucattal többel.
De hány és hány pap nem tudja ezt elmondani magáról, pedig szeretné, és nyitott lenne rá, hogy a Szentlélek által megismerje talentumait, és kamatoztassa azokat! Nem mindenkinek a rétori tehetség jutott: van, aki zseniálisan tanít; van, aki közösségépítésben jó; van, akinek a személyes lelki vezetés megy leginkább; van, aki a legelesettebbekhez, vagy a börtönben lévőkhöz tud szólni; van, aki a teológiát műveli mesterfokon, és van, akinek az imáitól remeg meg Föld és Ég. És a sor folytatható.
Kedves Püspök atyák!
Nagyon sok múlik rajtatok! A ti hatalmatokban áll, hogy az egyházmegyéteken belül melyik papot hová helyezitek, és hogy egy-egy feladatra a legalkalmasabb személyt válasszátok. Hívőként nem várjuk el tőletek, hogy mindenben a legjobbak legyetek. Lehet, hogy nem ti vagytok a legjobb rétorok, nem feltétlenül ti tudjátok megtölteni a székesegyházakat hívővel, vagy épp nem beszéltek a gyerekek és a fiatalok nyelvén, és idegen lehet tőletek az internet világa is. De ez nem baj! Tőletek elsősorban evangéliumi iránymutatást várunk életünk fontos kérdéseiben, és azt, hogy akiket közvetlenül vezettek, akiknek sorsára ráhatásotok van, azokból kihozzátok a legtöbbet. Vagy engedjétek, hogy kihozza magából a legtöbbet, kihozza azt a talentumot belőle a Lélek, amit az Atya elültetett benne.
Jó lenne, ha minden papunk megtalálhatná a helyét, és tehetségének megfelelő területen szolgálhatna, ott, ahol ő a legjobb tud lenni,
ahonnan Krisztus második eljövetelekor büszkén mutatná fel tenyerét, benne a megsokszorozódott talentumokkal! És akkor talán minden plébániai közösségben lenne minden év húsvétján két tucat felnőtt, aki meg akarna keresztelkedni…
Hiszem, hogy ez az elsődleges és közös célunk!
