Te is ajándéknak születtél!

élet ajándék
liberties.eu

A régi korok embere nem tekintette sajátjának az életét, mára viszont úgy gondoljuk, senkinek semmi köze hozzá, hogy a magunk életével mit kezdünk.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

Újabb és újabb országok engedélyezik a „kegyes halált”, az eutanáziát, az öngyilkosságban való aktív segítséget, és ha más látogatót nem is, de

a halál-injekcióval érkező “ápolót” a járvány idején is beengedik az idősek otthonába, ahogy az abortuszokat sem függesztették fel a Covid miatt. Ez sokak szemében a szabadság győzelme, az emberi jogok diadala.

Voltaképp logikus következménye ez annak, hogy a racionalitás mindent „üt”. Hiszen, ha az életünk ez a földi néhány évtized, akkor addig érdemes élni, amíg az jól esik; akkor a szenvedésnek nehéz értelmét lelni.

Így aztán újabb és újabb súlyos kérdésekkel kerülünk szembe, különösen az élet kezdetét és végét illetőleg. Az első kérdés mindjárt a fogantatásnál vetődik fel: mikortól kezdődik a személy élete? Mennyi rendelkezési joga van az anyának a méhében megfogant élet fölött? Mi a helyes döntés, ha a magzat nagy eséllyel beteg, sérült, fogyatékos?

A következő kérdéscsokor az élet végét érinti: meddig kell kezelni a súlyos betegeket, szabad-e, kell-e minden orvosi lehetőséget igénybe venni, ha csupán rövid idővel hosszabbítják meg az életet vagy esetleg csak a szenvedés tart tovább? Végül pedig a nagy kérdés: mit gondoljunk az öngyilkosságról és a halálba segítésről?

Nagyon sok szempontot hallunk mindenfelől, sokszor a humanitás nevében érvelnek a halál mellett.

Nem embertelenség világra szülni egy sérült, fogyatékos gyermeket? Nem kegyetlenség hagyni szenvedni egy halálos beteg, idős embert? Nem szívtelenség valakit életre kényszeríteni, ha egyszer önszántából választja a halált?

Mondhatjuk, hogy mérlegelni kell, ahogy a mentősök „triage-olnak” tömeges sérülések esetén, azaz osztályozzák a sebesülteket, és bizony van kék kategória, azokat sorolják ide, akiken úgysem lehet segíteni, tehát rájuk nem „pazarolják” az emberi és tárgyi erőforrásokat.

Magam részéről Margaret Mead antropológussal értek egyet, aki szerint

az emberi civilizáció első tárgyi bizonyítéka egy összeforrt combcsont. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a törött lábú embert valaki ápolta, ameddig felgyógyult – védte és élelmezte!

Igen, az emberség lényegi eleme a másik személy iránti tisztelet, tehát nem a hasznossága, a funkciója miatt becsülöm az embert, hanem már eleve önmagáért. Mondhatjuk, hogy a gyermek értéke a leendő hasznos felnőtt, akivé majd válik; az idős emberben pedig azt becsüljük, amit hajdan létrehozott illetve a bölcsességét, amellyel bennünket támogat. De ha az érdek és a hasznosság alapján minősítjük az életet, akkor nagyon veszedelmes lejtőn indulunk el.

Lehet a választás szabadságának nevezni a magzatelhajtást vagy az öngyilkosságot, de nem kerülhetjük meg a tényt: mindkét eset erőszakkal véget vet egy emberi életnek. Ha pedig eltűrjük, sőt támogatjuk az erőszakos halált, akkor hol van a megállás?

Ha egy beteg magzatot meg „kell” ölni a humánum nevében, akkor egy gerinctörött, ágyhoz kötött fiatalt, felnőttet szintén?

Nevezhetjük a személy tiszteletének, hogy engedjük, hovatovább segítjük, ha valaki el akarja dobni az életét. De mennyire szabad döntés ez, ha a nagymama úgy érzi: ő csak teher a gyerekei, unokái számára. Valóban neki segítünk azzal, ha átsegítjük a halálba? Mikor válik társadalmi elvárássá csendesen kilépni a családunk életéből, hogy ne okozzunk nekik kellemetlenséget – ahogy Sánta Ferenc novellájában vagy Japánban?

Karácsonykor sokakat megkísért a gondolat: „nem kellek én senkinek, legjobb, ha nem is élek…”.

Pedig az, hogy élsz, annak bizonyítéka, hogy feladatod van a Földön!

Nézz körül, biztosan találsz valakit, akire rámosolyoghatsz, akinek segíthetsz, akivel kedvesebb lehetsz, akit eddig talán nem is vettél észre! A karácsonyi Kisded azért nem palotát választott, hogy mindenki bátran bemehessen hozzá, hogy a legszegényebb is érezze: képes vagyok adni, tudok ajándék lenni!

Ez az írás eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg, tavaly decemberben.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.