Az állampolgároknak nagyjából a fele gondolja, hogy az egyházaknak inkább a lelkigondozással kellene foglalkozniuk a szociálpolitika helyett – olvasom az egyik német portálon egy idei felmérés eredményét. Érdekes lenne egy külön felmérés csak a magukat kereszténynek vallók között, vajon ők hogyan látják ezt a kérdést.
Én még tovább bővíteném a kört. Lehetséges, hogy a keresztény közösségnek nem elsősorban szociális feladatai vannak, hanem mindenekelőtt szellemi küldetése van és ennek szolgálatában kell gyakorolnia az irgalmasság testi cselekedeteit is?
Ha az Apostolok Cselekedeteit vagy az ókeresztény írásokat vesszük alapul, akkor nem is lenne szükség túl nagy kórházakra és ingyenkonyhákra, hiszen ezt olvassuk: „mindenük közös volt”, illetve „betegeket és tisztátalan lelkektől gyötörteket hoztak, s ezek mind meggyógyultak.” Mindez pedig nem a fő tevékenysége volt a közösségnek, hanem az életük velejárója, hiszen azt tették, amit Jézus mondott: keresték előbb Isten Országát és minden más megadatott számukra.
Hosszú a története annak, hogyan távolodott el időnként az Egyház ettől a valóságtól, de tudjuk, hogy mindig újra föléledt ez az eredeti „első szerelem”. A legsötétebb időszakokban is voltak misztikusok, mindig volt megújulás, ami erre emlékeztette.
Bár létezik olyan teológiai nézet, mely szerint a pünkösd egyszeri esemény volt, erre maga a Szentlélek cáfol rá újra meg újra.
A XIX. század második felének egyházellenes hangulatában XIII. Leó pápa is imádkozott új pünkösdért, újjászületésért – és válaszul megszületett a pünkösdi mozgalom Amerikában. A XX. század elején az Asusa Street-en ugyanolyan csodák történtek, mint annak idején Jeruzsálemben: a legkülönbözőbb betegségekből gyógyultak emberek, halottak támadtak fel, sokan nem tanult nyelveken imádkoztak, máskor kiszállt a tűzoltóság, mert a Lélek tüzétől úgy látszott, mintha a templomépület lángokban állna. A katolikus egyházba több évtized múltán érkezett el ez a karizmatikus megújulás, de megérkezett és bízunk benne, hogy Suenens bíboros szavai szerint „el is tűnik majd”, amikor az egész egyházban szétterjed ez a kegyelmi áramlás.
A karizmatikusok egészen mások és pontosan ugyanolyanok. Mások, mert nem illenek a megszokott sablonokba, viszont pontosan ugyanolyan emberek, mint mindenki más, örömökkel és fájdalmakkal, erényekkel és hibákkal, jósággal és bűnökkel. Viszont számukra a kereszténység nem hagyomány, nem kultúra, nem erkölcsi kódex, nem lelki program, nem feladat és nem kötelesség, hanem
személyes kapcsolat a Názáreti Mesterrel, aki feltámadt és él, aki személyesen megszólítható és aki önmagát adja értünk és nekünk ma is.
Ebből a személyességből fakad a közvetlenség, az ujjongó öröm, a tapasztalat, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, hogy a világegyetem alapvetően a jóság és szeretet anyagba formálódása, hogy érdemes élni, és hogy az élet java még előttünk van: a halálon túl!
Aki így látja az életét, az embertársaiban felfedezi a testvért, akiért felelősséget vállal, akit Jézus szívével igyekszik szeretni és akiben Jézust ismeri fel, akármilyen mélyen rejtse is el magában. Ez a felismerés természetesen már nyitottságot és segítőkészséget is jelent a felebarát, sőt, az ellenség irányába, de a szolgálat nem a társadalmi felelősségvállalás vagy a jóakarat gyümölcse, hanem válasz Isten szeretetére, követése a Lélek indításainak, és elsődleges célja nem a földi jól(l)ét, hanem evangelizáció, azaz az örömhír továbbadása. Tehát nem egy vallás terjesztése, nem egy eszmerendszer hirdetése, végképp nem egy intézmény vagy klub önreklámja, hogy tagságát bővítse. Az evangelizáció egy találó megfogalmazás szerint azt jelenti, hogy egyik koldus elújságolja a másik koldusnak, hol lehet ajándékba kenyeret kapni!
Azt hiszem, ilyesmire gondolt Szent pápánk, II. János Pál, amikor azt mondta:
a világnak ma nem annyira tanítókra, sokkal inkább tanúkra van szüksége.
