Újbeszél – a minta mindig ugyanaz

Nem hittük, hogy ismét fontosabb lehet a származás, mint a hozzáértés, ahogy azt sem, hogy a béke és szabadság jelszavával hergelnek egymás ellen embercsoportokat.

Január 20-án volt 80 éve, hogy Berlin egyik üdülőkerületében, egy előkelő villában munkamegbeszélést tartott a nemzetiszocialista közigazgatás néhány vezetője. A téma a zsidókérdés végleges megoldása volt, a hírhedt és borzalmas „Endlösung”. Erről a konferenciáról készített filmet az évfordulóra Matti Geschonneck rendező.

A film alig hosszabb, mint maga a konferencia volt, és a forgatókönyv alapja a fennmaradt eredeti jegyzőkönyv. Különös, hogy ez a feljegyzés megúszta a háború utolsó heteiben zajló szisztematikus megsemmisítést, amelyben a legtöbb iratot és dokumentumot eltüntették a harmadik birodalom hivatalaiban, minisztériumaiban és más intézményeiben. Ez a példány azonban a Külügyi Hivatalt képviselő Martin Luther személyes aktájából került elő 1947-ben, Luther ugyanis kegyvesztett lett, és a háború utánra tervezett felségárulási peréhez különítették el a személyi anyagát, vele ezt a jegyzőkönyvet. Így megőrződött ez a dokumentum, hogy ablakot nyisson a kor közigazgatására, hétköznapjaira, hogy irgalom nélküli józansággal mutassa be a hideg tárgyilagosság légkörét, amelyben annyi szörnyűség megtörténhetett.

Miután 1941 decemberében az akkori lutheránus egyház kizárta soraiból a zsidó származású keresztényeket, a Wannsee-konferencián a törvényesség látszatával, közigazgatási intézkedésekként beszéltek deportációról, megsemmisítésről. A konferencia résztvevői számára világos volt, hogy

11 millió ember kiirtásáról beszélnek, a szavak azonban elfedték ezt a valóságot: hatékonyságról, megoldásokról, szervezési kérdésekről vitáztak.

Meg arról, hogy ki is valójában a főnök. A konferencia résztvevői egymással is versengtek, önmagukat, saját érdekeiket igyekeztek előtérbe helyezni.

Nyolcvan éve történt – és aligha tanultunk belőle, mert újra meg újra mintha ismétlődnének olyan jelenségek, amelyek annak idején a „végleges megoldásnak” kikövezték az utat. Akkor is arról volt szó, hogy az egész társadalmat áthangolják, hogy új értékeket fogadtassanak el, szavakkal készítsék elő a terepet a tervezett lépéseikhez.
A vasfüggöny mögött megtanultunk a sorok között olvasni, megérteni a valóságot elfedő kifejezések mögött épp azt, amit rejteni akartak előlünk. Megtapasztaltuk, mi a gyakorlati következménye annak, ha az uralkodó filozófia szerint a család a társadalom legkisebb gazdasági egysége, és éreztük, mit jelent, ha a nép a haladó szellemű tömeget jelenti, ezért nem tartoznak bele a „klerikális reakciós elemek”, azaz Mariska néni a rózsafüzérével, a cserkészek, és hasonló gyanús alakok.

Megtapasztaltuk, hogyan alakult át az oktatás, amikor az irodalom- és a történelemtanításban a párthűség volt a döntő kritérium, amikor az iskola az agitációs propaganda egyik legfontosabb színtere lett.

Az új évezred új szószüleményeket hoz folyamatosan, és ahogy annak idején sem látszott rögtön a valódi cél, mi sem hittük el, hogy az agitátorok halálosan komolyan gondolják, amit mondanak. Márpedig komolyan gondolják, és az egyenlőség nevében kirekesztenek, a tolerancia nevében üldöznek, a szabadságjogokra hivatkozva ölnek.

Nem gondoltuk, hogy a tudomány az atombomba után ismét a halál szolgálatába áll, dacára a nagy fogadkozásoknak: Nie wieder Krieg! – Soha többé háborút!

Nem hittük, hogy ismét a zsidóság lehet a bűnbak, nem hittük, hogy Európában megint előfordulhat, hogy zsidó családok ugrásra, menekülésre készen állnak. Nem hittük, hogy az ember még inkább tárggyá válhat, mint humán erőforrás és elszívható agy, mint szavazóbázis és fogyasztó.

Azt sem hittük, hogy ismét fontosabb lehet a származás, mint a hozzáértés,

ahogy azt sem, hogy ugyanazokra az alantas emberi ösztönökre építve, a béke és szabadság jelszavával hergelnek egymás ellen embercsoportokat.

Azt sem gondoltuk, hogy a sokszínűség jelszavával megcsonkíthatják a hagyományainkat, nem gondoltuk, hogy a kereszt jele alatt reklámozhatják a bűnt, nem gondoltuk, hogy a szeretet nevében megronthatnak gyerekeket, ahogy azt sem, hogy némelyek szemében a gyermek nem áldás lesz, hanem a környezet elleni bűn. Eladdig, hogy néhány napja egy német humorista azt a poént engedte meg magának, hogy amit a pestis idején a patkányok jelentettek, azt jelentik ma a gyerekek.

Ma már tudjuk, hogy mi lett volna a teendő annak idején – vajon tudjuk-e, mi a teendő most?! És van-e hozzá bátorságunk?

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.