Van szabadulás…

lájkfüggőség
shutterstock.com

Minden ember törekszik arra, hogy jobban, vagy jól legyen és ennek igen sok elfuserált módja van, ami emberi hagyomány.

Mindenféle dolgokat teszünk-veszünk azért, hogy a közérzetünket javítsuk. Még más embereket is képesek vagyunk bántani, csak hogy a bennünk lévő feszültség csökkenjen. Oldószereket viszünk a testünkbe és mikor azok kiürülnek, a feszültség újra visszarendeződik. Bámulunk órákat egy külső képernyőt, hogy a bennünk lévő képeket, élményeket ne kelljen megnéznünk.

Minden ember vágyik arra, hogy a vele megtörtént eseményeket megossza. Különösen egy kisgyermek, aki szeretné megérteni, mi történik vele. Jó esetben azzal telik a gyerekkor, hogy vágyik dolgokra és meg kell neki magyarázni, mit miért kaphat, vagy nem kaphat meg. Hogy működik a világ, ki mit és miért csinál, vagy nem csinál benne. A gyermekkornak arról kellene szólni, hogy megtanulunk élni, de mindenek előtt szeretni. Élni és halni nagy buzgón tanítjuk őket, szeretni meg ugye mi se nagyon tanultunk, ezért ennek elfogadása még várat magára. Vannak gyerekek, akik kicsiny koruk óta feszültségben és félelemben élnek. Mert azt látják, hogy a körülöttök élők hogyan bántják egymást és őket is, hiszen egy bántalmazás látványa is fájó a léleknek.

Még ha nincs is bántás, de van sok élmény, amiket nem közölhetnek, amit nem hallgatnak meg, a következő fog előfordulni: – Szia világ, ez, ez és ez történt velem, ezt és azt láttam, ez és az van bennem. Erre a világ, vagyis a nevelői környezet: ezzel most hagyjál, erre nem érek rá, az nem fontos, az semmiség, erre nincs idő. Vajon egy gyermek, akibe egyre több kérdés, érzés, értetlenség, élmény szorul, mit fog gondolni a világról, környezetéről? Hány felnőttnek látszó gyerek lóg a közösségi médián és lényegében folyamatosan ezt kérdezgeti?

Ami benne van, amit átélt, amit érez, ami lényegében ő – az annyira nem fontos, nem figyelemre méltó – tehát nem értékes. A digitális korszak élménycunamija egy olyan lelkiállapotban érte az emberiséget, amiben már eleve istentelen/szeretettelen módon éltünk. A fel nem dolgozott, ki nem mondott dolgok közé becsapódott számtalan új, ami egyelőre végtelennek tűnik. Van tehát a lelki világunkban egy csomó minden, amiről szeretnénk beszélni, amiket szeretnénk közölni, megosztani azért, hogy megkapjuk a létünkhez szükséges visszaigazolást: figyelemre méltóak, szerethetőek és fontosak vagyunk. Hiszen figyelnek ránk, fontos, amit mondunk.

Ennek hiányában zűr és zavar az, ami az életünket uralja és rengeteg ember él rabságban. Az el nem mondott, ki nem beszélt élményeinek elnyomásában. Egyszerűen nincs kinek, mert mindenki rohan, vagy felhív azért, hogy maga ürítsen egyet. Az emberek világszerte kezdenek betelni és kiborulni, ezeket a hírekben rendszeresen olvashatjuk. Azok is már rég tele vannak, akik szélsőséges trendeket követnek azért, hogy egy kis figyelmet kapjanak. Egyre radikálisabb módokat találnak az ifjaink is, hogy kapjanak egy pár lájkot, ami a feléjük fordított figyelem hiányát nem fogja kárpótolni. Ez amúgy jó hír, mert akkor mégiscsak az egymás felé fordulás és ölelés lesz a történelem beteljesítése. Ahogy egy bölcs ember mondta: Az emberiség, miután minden rossz megoldást kipróbált, csak a jó marad.

A gyermekvédelemben sokan örülnénk, ha ezt a mindenkinél jelen lévő eszközt, ami a fejünk és szívünk embertársunk felé fordítása, az emberek többet használnák.

Van egy globális problémánk, ami megoldásért kiált és amely megoldás már igen régóta a rendelkezésünkre áll. Bárki a világon már tapasztalhatta, hogy van egy éltető környezet, ami őt élteti. Van benne levegő, napfény, megfelelő hőmérséklet, táplálék a teste számára. Nem feltétlen érzi így mindenki, de ez nem azért van, mert nem biztosított minden ember számára, hanem azért, mert elvesszük egymástól. Miért is? Hogy nagyobbak, erősebbek lehessünk – hogy jobban figyeljenek ránk. Az embert körülveszi egy őt éltető közeg, ami táplálja és gondozza és ezt embertársai vagy segítik, vagy akadályozzák. Ez a bizonyos Élet nem a Föld, vagy az anyatermészet, hanem maga a Mindenség.

Mi van, ha az, ami körülöttünk van és amiben lényegében élünk, intelligens és él? Ha ez így van – márpedig ez nekünk, keresztényeknek valóság – akkor ha él, akkor lényegében folyamatosan figyel ránk. Nincs tehát szükségem arra, hogy emberek figyeljenek rám, vagy tőlük szerezzem meg a fontosságomat és tőlük kapjam meg az értékemet, vagy akár bármely családtagomtól. Nincs szükségem arra, hogy a világ folyamatosan visszajelezze nekem, mert biztosan tudom, hogy reflektorfényben vagyok. Tudom, hogy értékes vagyok. Egy van belőlem. Egy ember meghalt értem, hogy ezt megmutassa. Mindenkinek. Azoknak is, akik gyűlölködnek és próbálják a szeretetet kikommentelni a világból. Azt a Szeretetet, ami őket is élteti.

Halkan teszem hozzá, hogy a digitális világ fejlődése is ezt teszi egyre láthatóvá – hiszen egyre kevésbé lehet elbújni bármi elől és ez nem rossz dolog feltétlenül. Minél feddhetetlenebbül élünk, annál inkább nagy öröm ez a figyelem és ez az átláthatóság – persze nem a Google-tól, hanem Istentől. Ahhoz, hogy megkapjuk azt a figyelmet, amire elemi szinten vágyunk és amiért annyira igyekszünk jóemberek, erősek, különlegesek, jobban öltözöttebbek és gazdagabbak lenni, nekünk is oda kell fordulnunk Felé.

Számtalan kereszt, templom, gyülekezet tesz róla tanúságot szerte a világban, hogy van valami, amire érdemes figyelmet fordítani, mert valamiért nagyon örülnek neki az emberek. Azért is érdemes időt szánni rá, mert emberektől ezt csak ideig-óráig kaphatjuk meg.

Tőle pedig örökre.

Másra csak úgy tudunk igazán figyelni és úgy tudunk adni neki, hogy nekünk nincsen szükségünk rá. Mert nem a másik fogja megmondani, hogy mennyit érünk, hanem maga az Isten és az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus, aki mindenkor nagyon, de nagyon szeret minket.

Aki nélkül sem figyelem, sem szeretet nincsen.

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.