Hetven tudós megalapította a „Hálózatot a tudomány szabadságáért” nevű szervezetet, mellyel február első hetében léptek a nyilvánosság elé.
„Ma már nem az érvek számítanak, hanem a hovatartozás” – állapítja meg a német politológus. Németország 2019-ben látványos rendezvényekkel ünnepelte hetvenéves alkotmányát és a tudomány alaptörvényben biztosított szabadságát, ma mégis vannak, akik úgy látják: veszélyben ez a szabadság, veszélyben a független kutatás.
Erről beszélt a német Welt magazinnak az egyik alapítótag, Ulrika Ackermann politológus, a John Stuart Mill Szabadságkutató Intézet vezetője:
„Válságban vagyunk, mert az elitek szellemileg kiszáradtak.” mondja a szakértő, aki tudni véli azt is, mire van szükség a felsőoktatásban, hogy újra megtanuljanak vitázni a tudomány emberei.
Az új hálózat kiáll azért, hogy „plurális szakmai érvek és kölcsönös tisztelet jellemezze a vitakultúrát és az intézményi környezetet, és senki ne kényszerüljön szociális vagy munkaügyi következményektől félve kitérni a viták elől”.
A doktorok úgy látják, egyre gyakoribb, hogy a diákok nyomására az egyetemeken, főiskolákon kerülik a kényelmetlen témákat illetve bizonyos politikai beállítódású előadókat meg sem hívnak. A politológus szerint a bolognai reform folyományaként a felsőoktatás iskolarendszerűbbé vált, egyre kevesebb teret kap a szabad vita, a pluralista megközelítés, a vélemények ütköztetése. Az egyetemek finanszírozása is a konformitás irányába hat a szakértő szerint.
Bár a „harmadik féltől”, tehát a vállalati szektorból származó kutatási támogatások elvben tágíthatnák a lehetőségeket, ehelyett azonban inkább a „mainstream-esedés” figyelhető meg, különösen a társadalomtudományokban.
Ackermann úgy látja: a 68-as klasszikus marxista baloldal gyakorolt nyomást a felsőoktatásra, hogy foglalkozzanak például a bérmunka és a tőke ellentmondásaival. A hetvenes évek második felében mondhatni kötelező olvasmány volt Marx és Engels, aztán jött a neomarxizmus, amely lassan átadta a helyét az amerikai hatások alatt kialakuló multikulturalizmusnak. Az új szociális mozgalmak aztán joggal hívták fel a figyelmet a nők, az etnikai vagy más kisebbségek hátrányos helyzetére, az ennek orvoslására bevezetett kvóták azonban mostanra ellenkező hatásúvá váltak, sőt a többségi társadalom lett „a tettesek társadalma”. „Tettesei a gyarmatosításnak, a kapitalizmusnak, a patriarchátusnak”, a kisebbségek pedig maguk különülnek el. Az állami támogatások, a külön jogok biztosítása elszeparálja a kisebbségeket és így az egész társadalom széttöredezik. Ez odáig vezetett, hogy ma az egyetemi vitákban sokszor nem az érvek számítanak, csak a megszólaló hovatartozása, a neme, a vallása stb., ami végzetes hatással van a vitakultúrára.
A 68-as viták ugyan nagyon bal-hangsúlyosak voltak, de mégis színesek és vadak, ha gorombán is, de magas színvonalon folytak. Sokat olvasott mindenki, a felsőoktatás nem csak a kredit-tárgyak bemagolását jelentette, hanem a saját ítélőképesség fejlesztését, valódi kíváncsiságot.
Ma már nemigen lehetséges munka mellett társtudományokat hallgatni, márpedig most „a végzőseink, a jövő erejét adó fiatalok egyáltalán nem tudnak megfelelni az előttünk álló kihívásoknak. Erős személyiségekre van szükségünk, akik rendelkeznek ítélőképességgel, képesek megbirkózni a konfliktusokkal, képesek elviselni és felismerni az ambivalenciákat.” – véli a politológus. Véleménye szerint ezt bizonyítja a pandémia kezelése is: azért mond csődöt az közigazgatás, mert a vezető pozíciókban lévő emberek képzettsége nem megfelelő, az oktatásban ugyanis sikeresebb a „bólogatás” és az opportunizmus, mint a hozzáértés.
Az új hálózat tagjai főként társadalomtudományokkal foglalkoznak, sokan jogászok, de vannak köztük természettudósok is. Itt például a géntechnológia, az állatkísérletek, a klímakutatás terén merül fel a kérdés, mennyire szabad a tudománynak normákhoz, gazdasági érdekekhez, elvárásokhoz igazodnia.
Munkájuk egyelőre a felsőoktatás berkein belül marad, céljuk, hogy a gondolkodás szabad maradjon az ideologizálástól és a politikai konformitás nyomásától. Csak így lehet új ötleteket fejleszteni, hogy megfelelhessünk az új kihívásoknak, és ez szükséges a demokrácia működéséhez is.
A tudósok szerint a felsőoktatásban is terjed a „cancel culture”-nak, nevezett jelenség – az elhajítás kultúrája vagy inkább divatja –, ami ugyan némelyek szerint nem is létezik, mégis sokan tapasztalják, hogy a „nem megfelelően” nyilatkozó, viselkedő személyeket, cégeket, csoportokat bojkottálják, levegőnek nézik, elszigetelik a társadalomban, érveiket nem cáfolják, nem vitáznak velük, csak minősítik, „címkézik” őket.
Ackermann szerint
épp a felsőoktatásban lenne jó alkalom a hallgatók számára az érvelés, a vitakultúra, az ítélőképesség edzésére, ha akár ostoba gondolatokat is megismernének és elemeznének.
Hangsúlyozza, hogy a kritika és a vita helyénvaló, de ehelyett ma inkább a sárdobálás terjed, gyakran név nélkül, miközben a kutatásban, különösen a társadalomtudományok területén ideológiai és hatalmi harc folyik.
A politológus az elvileg az egyenlőséget szolgáló kvótákat sem tartja hasznosnak, szerinte ezeknek semmi közük a politikai és tudományos szabadsághoz, hanem csoporthoz tartozás alapján működnek, ami ellentmond mind a felvilágosodásnak, az egyetemességnek, mind az egyéni szabadságnak és az emancipációnak. Különösen a fiatal kollégák számára kedvezőtlen ez a konformitás, amely csak a középszerűségre, a tömegben való elbújásra ösztönöz, pedig szabad gondolkodásra, új, a megszokottól eltérő szempontokra és megközelítésre lenne szükség a fejlődéshez.
