Isten nevében – Szabadulás

A boldogság elmesélésének számtalan módja lehet – én mégsem tudok egyet sem.

Minden mese kezdődhet úgy, hogy „egyszer volt, hol nem volt, volt egy szépséges hercegnő…”. Ezt mindenki ismeri – és mindenki tudja, hogy ilyen történet nincs happy end nélkül.

Csakhogy a boldogság nem ilyen egyszerű, nem hullik csak úgy az ölünkbe…

„Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék!” (Kolossé 3,21)

Kár, hogy gyerekként nem tanuljuk meg, hogy van, hogy elhatalmasodik felettünk a gonosz, és bizony nem mindig győzedelmeskedhetünk felette.

A boldogság elmesélésének számtalan módja lehet, én mégis azzal kezdem, hogy milyen volt megbocsátani – megbocsátani azt, amit szinte lehetetlen.

Hogy milyen volt kínok között vergődni, és gondolni a leggonoszabbra: hogy bárcsak dögölne meg, mert akkor minden magától a helyére kerülne.

A trauma nem csak a visszaélésről, a velünk történtekről szól, sokkal inkább arról, hogy utána a legnagyobb szükségben magunkra maradunk a titokkal – a titokkal, amit van, hogy életünk végéig elnyomunk magunkban, mert félünk, hogy selejtesen, hibásan nem leszünk szerethetőek.

A trauma arról szól, hogy megrendül a világba vetett bizalom, na meg a hit, és kiderül, hogy az emberek valójában nem is szentek.

A trauma megtanít sok mindenre – leginkább küzdeni, életben maradni. A trauma életünk részévé válik, és azt érezzük, hogy sosem ereszt, sosem nyerünk feloldozást, mert senki nem mondja: „Bocsáss meg, ne haragudj!” És ha esetleg mégis, akkor nem értjük, dühösek leszünk, képtelenek befogadni, mert azt hisszük, ezt sem érdemeljük, mert nem érdemlünk semmit. Azt érezzük, hogy amit ellenünk elkövettek, az csakis a mi hibánk volt, mi felelünk érte.

És hogy miért érezzük ezt? Mert azt halljuk, hogy: „Ne menj szoknyában, ha nem akarod, hogy összefogdossanak”, meg „Hát, férfiből vagyok, vannak szükségleteim”, meg „Jaj, ugyan már, biztos élvezted, eddig még senki sem panaszkodott”.

A bocsánatkérést nem kötelező elfogadni, az elkövetőnek nem kötelező kegyelmet adni. Nem kötelező válaszolni a „Miért nem szóltál?” kérdésre, és arra sem, hogy „De mégis, mondd el, mi történt?!” Nem kötelező végighallgatni azt, aki csak annyit képes mondani: „A te hibád volt”.

Az igazság nálad van, te vagy a túlélő. Rajtad kívül soha senki nem fogja érteni, min mentél át, hogy életben maradj, és újra szeresd önmagad. A trauma megbénít, esendővé, sebezhetővé tesz. Újra és újra csak egyetlen dologra tudsz gondolni: „Miért velem történik? Mi rosszat tettem?” Van, hogy erre a választ soha, vagy csak hónapokkal, évekkel később tudod kimondani még magadnak is: „Semmi rosszat nem tettem.” Mert

egy másik ember bűne nem lehet a te felelősséged.

***

Mondd, te emlékszel még rám? Benned is örök nyomot hagytak a titkok, amik valójában sosem voltak azok? Mondd, emlékszel arra, amikor csak beszélgetni akartam? És emlékszel-e, mennyire bíztam benned? Gondolom, nem… Én sosem hagytam benned a lelkem egy részét, sosem láttál élve halottnak lenni.

A világ legrosszabb emberének gondoltalak, mikor arra kértél, senkinek ne szóljak arról, hogy iskola után csetelni hívsz, és furcsa dolgokat kérsz tőlem. Tudod, hogyne tudnád, pont te ne tudnád, hogy a gyerekek feltétel nélkül bíznak a felnőttekben, felnéznek rájuk.

Hidd el, nagyon nehéz szembenézni azzal, hogy szerettelek. Még most is elszégyellem magam emiatt, mert nem tudom, hogyan érezhettem irántad bármi jót. Mindent képes voltam megtenni egyetlen perc figyelmedért, ezért nem mondtam senkinek, hogy egy idő után már kellemetlennek éreztem az üzeneteidet, melyek egyre inkább szexuális tartalommal telítődtek. Csendben maradtam, abban a hiszemben, hogy sosem hagysz magamra. Óvni akartalak, miközben magamat semmivé téve lézengtem.

Tudod, akkor éreztem ugyan, de nem gondoltam, hogy az egyre egyértelműbb üzeneteid, meg pár rossz helyen elejtett simogatás ekkora hatással lesz rám ennyi idő múltán is. Van, hogy még mindig hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem direkt voltál ilyen. Hogy nem direkt választottál pont engem. Hajlamos vagyok olykor amögé bújni, hogy voltak nagyon kedves pillanataid is – bár most egy sem jut eszembe. Ja, bocs, mégis: amikor megkérdezted, hogy: „Otthon minden rendben?” És én nem feleltem, lehajtottam a fejem, a padlót bámultam, te megfogtad az állam, felemelted a fejem, a szemembe néztél és azt mondtad: „Bármi is van, megoldjuk. Mindent megoldunk.” Azt hiszem, aznap nagyon boldog voltam, tán még mosolyogtam is. Feltétel nélküli szeretetről prédikáltál, mégis feltételhez kötötted a kedvességet.

Hittem benned, sokáig csak benned. Nem volt más, csak te, a te szavaid csengtek a fülemben mindig, akkor is, amikor már nem akartam. Amennyire utáltam „C” miatt iskolába járni, annyira szerettem miattad. Emlékszem, hittanórákon mindig az első padba ültem, hogy minél közelebb legyek hozzád. Hogy ez hiba volt-e? Lehet. Nem tudom, mennyire lehet felróni egy tizenkét évesnek, aki életében először akkor érezte magát szeretve, még úgy is, annak ellenére is, hogy mindennek megvolt az ára. Ha ez hiba volt, vállalom.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor nem akartam többé csetelni veled. Amikor már szétfeszített a mocskos kis játékod, amikor már nem ért semmit, hogy „gyönyörűdnek” szólítottál. Emlékszem a délutánra, amikor már annyira elegem volt a mocsokból, amit te teremtettél körénk, hogy azt mondtam: „Hagyj békén, nem akarom ezt többet!” Szó nélkül léptél ki a csetről – éreztem, hogy akkor ott eltört minden. Onnantól sosem segítettél a bajban – bár azt hiszem, előtte sem, még csak nem is nyugtattál, magamra hagytál. Nem értettem, mit csináltam rosszul megint, hogy te sem szeretsz már. Nem értettem, mert akkoriban semmit sem értettem. Nem értettem, miért nem szeretnek otthon, és miért hagy mindig mindenki magamra. Nem értettem, mit csinálok rosszul, hogy kiabálnak velem. Nem értettem, hogyan lettem tizenkét évesen a legrosszabb a világon. Nem értettem, miért tetted ezt velem – te, aki mindig azt mondtad, hogy „a szeretet sosem fogy el”. De tudod mit? Szerintem a szeretetet előbb érezni kell, mint tudni, hogy sosem fogy el.

Amíg nem tudom, hogy milyen érzés szeretve lenni, azt sem tudom felfogni, mi van akkor, ha elfogy.

Ma már tudom, hogy abban a pillanatban kellett volna felállnom a számítógép elől, amikor először írtad, hogy gyönyörű vagyok. Akkor talán megelőzhettem volna nagyon sok kellemetlen percet. Elkerülhettelek volna nagy ívben a folyosón vagy az ebédlőben. Ha abban a pillanatban szólok, hogy ezt nem lehet, ezt nem szabad, ez tilos, akkor most jó emberként lennél meg az emlékeimben.

Előtted senki nem mondott még csak hasonlót sem nekem. Senki nem dicsért meg, senki nem mondta, hogy szép vagyok. Te rögtön azzal kezdted: gyönyörű vagyok. Emlékszem arra az érzésre, ami akkor átjárta a szívemet: elhittem, hogy mégis lehet engem szeretni. Nagy kár, hogy a megmentőmet láttam benned – azt a felnőttet, akire bármikor támaszkodhatok. Persze, akkor nem tudtam, hogy rajtam kívül még hány lánnyal játszottad ugyanezt. És ha őszinte akarok lenni, még ma sem tudom – de ez lényegtelen.

Ám ha ez nem számít, akkor mi az, ami igen? Mennyit számít az, hogy a terápiám alatt jöttem rá, hogy amit tőled kaptam, az nem szeretet volt? Mennyit számít az most már, hogy tudom, te is elárultál? Vagy az, hogy gyerekként sosem tudtam megbízni a felnőttekben, és hogy ez felnőttkoromra szinte majdnem teljes ronccsá tett? Mikor fogod egyszer, egyetlen egyszer azt mondani: „Sajnálom!” Mikor jön el a pillanat, hogy nem bújsz ki többé a felelősség alól és szembenézel önmagaddal?

Akárhogy is teszel, az én szememben örökké bűnös maradsz, hiába bocsátottam meg már milliószor, és mantráztam magamban, hogy minden mocskos üzeneted, minden közeledésed nem miattam alakult. Sok-sok időnek el kellett telni ahhoz, hogy megértsem, ez az egész nem rólam szólt. Hogy sosem engem szerettél, mindig csakis magadat. Kár lenne azon agyalni tovább, hogy mit rontottam el, mert tudom, hogy semmit.

Sok időbe telt megbocsátanom neked, és szembenézni mindazzal, amit tettél. Tudom, hogy neked ez semmiség volt, és ha most szólnál, azt mondanád, hogy: „Ne mondd, hogy neked nem volt jó, hogy valaki törődött veled!” És ha tényleg ezt mondanád, azt kívánnám, hogy bárcsak sosem törődtek volna velem így. Hogy bárcsak sosem hittem volna el, hogy az a szeretet, amit te adtál.

Bárcsak lett volna valaki, aki szól, hogy a szeretet akkor igazi, ha feltétel nélküli.

Akkor ér bármit, ha őszinte és nem bánt. Mert a szeretet jóságos és türelmes. Nem viselkedik bántóan, és nem okoz bűntudatot meg lelkifurdalást. Ma már tudom.

***

Tizenhét év telt el azóta. Tizenhét év, és még mindig szégyellem magam, mert akkor belementem a játszmádba.

Számtalan módja lehet a boldogság elmesélésének, én mégsem, ennyi idő elmúltával sem tudom biztosan, hogyan meséljem. Sosem tudtam igazán a jó dolgokról beszélni, mert mindig eltörpültek a rosszak mellett.

Tizenhét év alatt sok minden történt, és én árnyékként éltem, mert azt hittem, mert miattad azt hittem, hogy nem lehet hibázni, mert a hibákért óriási árat kell fizetni. Éppen ezért bármibe kezdtem, egy idő után a megszállottja lettem – mindent tökéletesen akartam csinálni, mert féltem az elhagyástól.

Amikor jó pár évvel ezelőtt felkerestél, szóba álltam veled – valamiért elhittem, hogy megváltoztál. Ki akartam törölni minden korábbi emlékemet rólad, minden rosszat, és újakat akartam a helyébe, szebbeket. Te mégis, újra csalódást okoztál azzal, hogy nem változtál: egy hazug és gonosz ember vagy azóta is.

Bocsánatkérésed nélkül vártam a feloldozást.

És sikerült, még így is sikerült! Pedig gyűlöltelek, haragudtam rád akkor – aztán megálltam egy pillanatra, és rájöttem, hogy a bocsánatkérés nem annak szól, akit bántunk. A bocsánatkérés csakis magunknak szól, mert általa tudunk továbblépni, és tanulni a hibánkból. Neked azért nem sikerül sosem tanulni a hibáidból, meg továbblépni, mert képtelen vagy a bocsánatkérésre. Ha ugyanis képes lennél rá, akkor magadnak is meg kellene bocsátanod, csak ahhoz nincs merszed, mert legbelül te is tudod, hogy nem vagy olyan jó ember, mint amilyennek hiszed magad.

Kozma Lilla Rita
vendégszerző