Isten nevében – A megbocsátás útján

Nehéz lenne másnak a cipőjében járni, és belelátni az életébe. Nehéz lenne, mert akkor mi magunk is szembesülnénk azokkal a terhekkel, amelyeket az illető cipel.

Én néha, mindezek ellenére, annyira szeretném, hogy így legyen! Hogy csak úgy valaki, bárki, helyettem járja be azt az utat, ami idáig hozott. Szeretném, hogy érezze minden fájdalmam, sírja el minden könnycseppem, aki azt mondja: „Nem úgy volt az, rosszul emlékszel. Hát egészen biztos vagyok benne, hogy jó ember – hagyd abba a hazudozást, mert rosszul jársz!”

Szeretném érteni, mi vezet oda, hogy valaki képes ezt kimondani. Szeretném érteni, hogyan veszi bárki ahhoz a bátorságot, hogy ítélkezzen mások felett?

Kozma Lilla Rita író, szociális munkás, az Utcamesék című regény írója. A Szemlélek vendégszerzőjeként először az Isten nevében – A megbocsátás útján című novelláját olvashatják.

Hiába nehéz más cipőjét felhúzni, mégis van, akinek lételeme a kételkedés. Van, akinek más levetett cipője csak akkor kell, ha már az az út, amin jár, boldogsággal teli.

Engedjetek meg egy kitekintőt azokhoz, akik megkérdőjelezik (vagy esetleg meg is hazudtolják) a túlélők történeteit, megéléseit!

Ahhoz, hogy elmúljon végre a sötétség, együttérzésre és támogatásra van szükség.

Szóval mielőtt pötyögni kezdenéd, hogy: „miért most, ugyan már, csak feltűnést akarsz!” vagy azt mondanád: „semmi okod nincs arra, hogy rosszul légy, nézd csak meg, másoknak ezerszer rosszabb!”, mondd inkább azt, hogy: „megértelek téged, és nem vagy egyedül”!

Ahelyett, hogy azt mondanád: „az élet már csak ilyen, jobb, ha megtanulod!”, kérlek, mondd azt, hogy: „fontos vagy nekem, törődöm veled”!

Ahelyett, hogy: „nem áll jól neked, ha szomorú vagy!”, mondd inkább: „sajnálom, hogy fáj”!

Ahelyett, hogy: „próbáltál már jobban igyekezni?”, kérlek, mondd azt, hogy: „szeretlek”!

***

A napokban beszélgettem az egyik általános iskolai tanítómmal – a továbbiakban nevezzük „C”-nek. Azért kerestem fel, mert a terápiás munka során érintettük újra az életem ezen szakaszát. Szembesíteni akartam „C”-t mindazzal, amit tett.

Kevesen tudják rólam, hogy tíz évet református iskolába jártam. Legutóbb, mikor ültem a pszichológusommal szemben, csend volt, nyugalom vett körül – azt hiszem, ezért sikerült egyáltalán szóba hoznom a sulis éveket. Korábban nem igazán beszéltem erről, csak annyival intéztem el, hogy egyházi suli, és egy idő után fojtogató volt odajárni.

Sok dolog van hatással az életünkre. Valójában nem is gondoljuk, mennyi minden okozhat rossz érzést bennünk, amiket aztán olyan mélyre temetünk magunkban amennyire csak lehet, mert azt hisszük, még mindig azt hisszük: a mi hibánk volt.

Az iskola, ahova jártam, kívülről nem volt annyira rideg, mint bent, a lengőajtón túl. Az osztálytermünk az alsó szinten volt, közel a mosdókhoz és a portához. Emlékszem, amikor először találkoztam „C”-vel, kedvesnek tűnt, de volt benne valami egészen titokzatos és szigorú.

Közös történetünk a fekete pontokkal kezdődött. Az iskola ebédlőjében kelletlenül kanalaztam befelé a levest, de egyáltalán nem voltam éhes. Sosem voltam éhes, amikor „C” vitt minket ebédelni – valahogy mindig gyomorgörcsöm volt, már reggeltől egészen a napközi végéig, mindig, mikor tudtam, hogy vele kell majd enni, leckét írni, egy légtérben lenni. Az egyet jelentett a teljes megsemmisüléssel.

Az a nap, amikor „C” neve örökre a fejembe vésődött, nem volt különösen extra nap. Mikor mindenki végzett az ebéddel, együtt mentünk vissza az osztályba. Katonás rendben leültünk a padokba. „C” a tanári asztalhoz ült, tollat szorongatott a kezében. Egyesével ment végig a névsoron, és jutalmazott vagy éppen büntetett aszerint, ki hogyan viselkedett az ebéd alatt: szépen vagy csúnyán evett, szégyent hozott rá, vagy bólogatott minden unszolására. Frászban voltam már, mikor olvasni kezdte a névsort. Sorolta a neveket, osztogatta a pontokat. Izzadtam, fáztam, vagy épp levert a víz, volt, hogy egyszerre minden bajom előjött. Nem tudtam figyelni semmire, rágtam a körmömet. Mikor végre elért hozzám, azért, hogy totálisan megsemmisítsen az osztály előtt, már nem érdekelt semmi. Igazából már a legelején tudtam, hogy fekete pontot fogok kapni, mert nem ettem meg az összes ételt, ami a tányéromon volt. Így is volt, fekete pontot kaptam – de nem azért, mert nem ettem meg mindent jókislány módjára, hanem mert nem késsel-villával, illedelmesen, a lábamat magam alá húzva ebédeltem. Nem emlékszem, és akármennyire szeretnék, nem is tudok visszaemlékezni, mi történt ezután. Csend, sötét, csend.

A reggelek áhítattal kezdődtek. A másnap reggel is. Húsz percen át néztem őt: úgy csinált, mintha mi sem történt volna az előző napon. Úgy viselkedett, mint aki semmi rosszat nem csinált – elvégre csak fekete pontot adott csúnya evésért. Aztán minden reggel néztem, ahogy imára kulcsolja a kezét, és mindenkit túlharsogva dicsőíti Istent.

Onnan kezdve minden reggel gyomorgörccsel álltam a karzaton, hogy mikor mondja majd újra, hogy mindent, amit tesz, azért tesz, mert Isten úgy akarja.

De én nem hiszem, hogy Isten fekete pontot adott volna azért, mert – „C” szerint – csúnyán ettem. Ahogyan azt sem hiszem, hogy Isten egy-egy „elejtett” csúnya szót szappanos szájmosással büntetett volna. Nem hiszem, hogy Isten valaha is büntetett volna azért, mert futkostam a folyosón, vagy mert kiálltam az osztálytársam mellett, akinek az volt az egyetlen „bűne”, hogy nem szeretett úszásórára járni, és magának írt igazolást – megtenném ma is (azt hiszem, ezt hívják hűségnek).

„C” fokozatosan uralta le a napjaimat. Későn jöttem csak rá, hogy hiába tanultam volna meg mindig, minden leckét tizedpontossággal, neki sosem lettem volna elég jó. Vagy hiába ettem volna meg minden étkezéskor a tányéromra szedett ételt, ő valamiért akkor is fekete pontot adott volna. Mert nála azért is rossz pont járt, mikor véletlenül leejtettem pár tányért az ebédlőben, mert egy osztálytársam kigáncsolt. „C” úgy tett, mintha nem látta volna az elém kitett lábakat, és nekem adott fekete pontot, az én magatartásjegyemet rontotta le. Nem mintha bármit is jelentett volna ez a jegy, én mégis bepánikoltam, mert azt éreztem, én vagyok az osztály legrosszabbja. Mindig rajtam nevettek a többiek, pláne azután a napközis délután után, mikor uzsonnára Eperjó szelet volt. Kitettem a padom tetejére a konyharuhát, amire minden nap morzsáltam a tízórait és az uzsonnát. Örültem, amikor nem én voltam a hetes, mert akkor nem nekem kellett végigmenni a padsorok között, kiosztani a kaját. Ültem a széken és vártam az uzsonnát. Persze, éhes az nem voltam, de tudtam, hogy ha nem akarok újabb rossz pontot szerezni „C”-nél, akkor muszáj ennem, bármi is legyen. Kifli volt és Eperjó. Harapni kezdtem a kiflit, száraz volt, de vízzel ehető. A csokit el akartam rakni későbbre – „C” nem engedte, úgyhogy más lehetőség híján enni kezdtem. A feléig jutottam az epertöltelékes csokinak, amikor összehánytam az egész padlót magam alatt. Aznap is fekete pontot kaptam, meg ujjal mutogatást. Emlékszem, a szüleimnek valami olyasmit mondott, hogy: „Nem tud ez a gyerek rendesen enni, és még ki is hányja az ételt.” Persze „C” nem tudhatta, hogy ezt az egy mondatát otthon retorzió követte. Jobban mondva szeretném hinni, hogy elképzelése sem volt erről, és nem gonoszságból, árulásból tette.

A hittanórákat szerettem. Annyira, hogy egész nyolcadikig arra készültem, hogy lelkész leszek. Egyik hittanon megkérdeztem „K”-t, a lelkészt, hogy szerinte tényleg létezik-e Isten? Mosolygott és visszakérdezett, hogy miért merült fel bennem az ellenkezője. Mondtam, hogy azért, mert ha Isten tényleg létezik, akkor nem értem, miért hagyja, hogy „C” rossz dolgokat tegyen. Sosem felejtem el: „K” lesütötte a szemét, és többet egyetlen hittanórán sem válaszolt a kérdéseimre. És többet nem is mosolygott rám.

Tudtam, hogy egyedül vagyok, és semmit nem érnek a szavaim. Nem emlékszem a pillanatra, mikor döntöttem úgy, hogy nem Istent akarom szolgálni. Nem emlékszem, mikor romlott el minden annyira, hogy véget akartam vetni a mindennapos szorongásnak, pániknak, gyomorgörcsöknek. Ezek egy idő után már nem csak akkor jelentkeztek, amikor „C”-vel voltam, hanem már akkor is, ha betettem a lábam az iskola kapuján. Ez odáig fajult, hogy folyton beteg voltam, vagy annak mondtam magam, hogy ne kelljen iskolába mennem. Hónapokig „játszottam” ezt, mígnem egy téli napon kivettek, és átírattak egy másik iskolába a szüleim.

***

Huszonegy év telt el azóta.

A minap, mikor beszélgettem „C”-vel, rá kellett jönnöm, hogy semmit sem változott. És valószínűleg az a rendszer sem, amiben máig tengeti napjait.

Felszabadultságot kellett volna éreznem, de a beszélgetésünk gyomorgörcsöt és szorongást hozott. A legszomorúbb ebben nem az, hogy nem volt képes szembenézni a bűneivel, és még csak nem is az, hogy bocsánatkérés sem hagyta el a száját, nem vártam. A legtöbb amit szerettem volna, egyetlen dolog volt: felszabadítani saját magamat a huszonegy éve cipelt terhek alól.

Azóta újra sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha korábban szólok. Ha szólok egyáltalán. Megelőzhettem volna a fizikai és lelki terrort, amit az évek során elszenvedtem csak azért, mert csúnyán ettem, vagy mert sokáig nem tudtam helyesen írni. „C” azt hitte, bármit megtehet. Hogy bármikor, bármiért megszégyeníthet bárkit – de leginkább azokat, akiket gyengének látott. Évekig haragudtam rá, pedig csak érteni szerettem volna, miért csinálta, és miért pont engem választott.

Mert ahelyett, hogy Isten mögé bújva legitimálta a bűneit, megtaníthatta volna, mi a szeretet.

Ahelyett, hogy Isten mögé bújva élt, elmondhatta volna, mi az igaz hit.

Ahelyett, hogy egyesével szégyenítette meg az osztály „gyengéit”, segíthetett volna megerősödni.

Ahelyett, hogy azt hirdette, a másság bűn, buzdíthatott volna elfogadásra.

Ő mégis mindvégig a rossz utat járta. És csak hinni szeretném, hogy egyszer, ahogyan én is, nyugvópontra kerül minden elkövetett rosszal, és meg tud bocsátani saját magának. Úgy, ahogyan én tettem.

Mert megbocsátás nélkül az egész mit sem ér.

Kozma Lilla Rita
vendégszerző