Profán krédó: Erdős Virág istene nem a mennyben van, hanem a földön fekszik

Az elmúlt másfél évtizedben Erdős Virág költészete a hétköznapi nyelv, a társadalmi tapasztalat és a lírai hagyomány határterületeit járta be. Új, isten című kötete talán a legmerészebb vállalkozása: a bibliai nyelvet és az istenes vers hagyományát szólaltatja meg úgy, hogy közben a mai emberről beszél. A nemrég megjelent kötetet a szerző rajzai illusztrálják.

„…az irodalom segíti az olvasót abban, hogy ledöntse az önmaguk körül forgó, hamisan önelégült, mereven konvencionális beszédmódok bálványait, melyek olykor még egyházi diskurzusunkat is megfertőzik, fogságba vetve a Szó szabadságát” – írja Ferenc pápa Levél az irodalom szerepéről a képzésben című apostoli levelének 42. pontjában. Amikor 2024 nyarán közzétette ezt az írást, meglepő radikalitással fordult a szépirodalom felé. Szerinte a jó irodalom nem kész vallási válaszokkal altatja el a lelkiismeretet, hanem ébren tartja az ember alapvető nyugtalanságát. A hit pedig – a lezárt dogmarendszerrel szemben – olyan keresés, amelyhez az irodalom adhatja meg a legőszintébb nyelvet.

Pontosan ebbe a nyugtalan keresésbe illeszkedik Erdős Virág isten című kötete. A szerző a könyvbemutatón hangsúlyozta, hogy számára az „isten” nem vallási vagy hitbeli fogalomként volt érdekes, hanem nyelvi jelenségként:

a versekben nem a Teremtő létét kutatja, hanem azt, hogy mit kezdünk az „isten” szóval.

Hogyan használjuk a hétköznapokban, milyen félelmeket, reményeket, hiányokat és indulati kitöréseket sűrítünk bele. A versek ugyanis nem egy megfellebbezhetetlen, magasan trónoló istenséget mutatnak be, hanem a kérdések hálójában vergődő, istent a mindennapok profán és sokszor fájdalmas valóságában kereső embert.

Amikor azt mondjuk: „az isten szerelmére”, „isten veled”, „isten bizony”, „isten ments” stb., akkor nem teológiai állítást teszünk. A szó sokszor inkább érzelmi, kulturális vagy egzisztenciális szerepet tölt be. A hívő olvasó számára az „Isten” szó személyre mutat, Erdős Virágnál azonban nyelvi eseménnyé válik. Ez a távolság mégsem eltávolítja, hanem újragondolásra készteti az olvasót. A kötet éppen azt teszi, amiről Ferenc pápa beszél: kizökkenti a vallásos nyelvet a megszokott fordulataiból.

Már a borító is ezt a feszültséget készíti elő. Az előlap kék ege és bárányfelhői a transzcendenciát idézik meg, ebbe a térbe íródik az „isten” szó. A hátlapon látható köves, terméketlen föld ezzel szemben a profán valóságot állítja elénk. Ebbe a képbe rejtőzik – alig észrevehetően – a káromkodás: „bassza meg”.

Ez nem öncélú provokáció, hanem annak jelzése, hogy a kötet a vallásos pátosz helyett a mindennapi ember nyers nyelvében keresi az „isten” szó jelentését.

Ugyanakkor erőteljes utalás a teremtett világ eltorzult állapotára is. A két képet a fekete könyvgerinc – és szimbolikus értelemben maguk a versek – köti össze: egyszerre választja el és kapcsolja össze az égi és a földi világot. Mindez a Teremtés könyvének jelenetét idézi fel, amikor Isten a káoszból szétválasztja az eget és a földet. 

Ezt a magatartást erősítik a Jelenések könyvéből vett mottók is. Erdős Virág kettéválasztja az eredetileg összetartozó mondatot: előbb a sírás és a méltatlanság marad („Én azért igen sírok vala, hogy senki nem találtaték méltónak”), majd külön következik „…a könyv felnyitására és elolvasására”. A hangsúly így már nem a kinyilatkoztatás birtoklásán, hanem az olvasás kockázatán van. Ki az, aki kész úgy felnyitni ezt a könyvet, hogy nem előregyártott válaszokat vár tőle?

Hirdetés

Nem véletlen, hogy a kötet első nagy egysége a Teremtés könyvének motívumait járja végig. A szerelmére című nyitóversben a lírai én állatból gyerekké, majd emberré alakul, ám emberré válását nem a bibliai teremtő szó, hanem egy zavarba ejtően testi isteni érintés idézi elő.

A provokatív kép nem istenkáromlás, hanem annak radikális állítása, hogy a transzcendens nem kerülheti meg az ember testiségét.

A kötet további verseiben felbukkan az asztala, a fája, a „körbekerítetlen Paradicsom”, ahol már nem az ártatlanság, hanem az árvaság és a kiszolgáltatottság tapasztalata válik uralkodóvá.

Susogva
jár a szél az ajkán
magában áll a
klauzál sarkán
kerékpármegőrző
vizelettócsában

rég halott apám az
utolsó órában
lehajol hozzám hogy
segítsen ártson (…)

hiába
küzdők hogy ne nézzem
ne lásson
ne legyen a végső
dolgokról tudásom
tolakvó árnyék egy
agresszív gyom
körbekerítetlen
Paradicsom (fája)

Ennek az új teremtéstörténetnek egyik kulcsverse az És elválasztá. A bibliai formula – „És látá Isten, hogy jó” – itt fájdalmas ellenpontot kap: „pedig: nem jó. csak mondom.” A mondat nem Isten ítéletét vonja kétségbe, hanem a jelen emberének világélményét fogalmazza meg. A teremtett világ sokak számára már nem a rend és a jóság, hanem a hiány és a kiszolgáltatottság helye.

A teremtés ívét ezután képi betétek szakítják meg, amelyek mintha a felhőkből alakulnának át. A haragja című kép kígyószerű, egymással viaskodó alakjai a bűnbeesés utáni meghasonlottságot jelenítik meg, az országa amorf figurái pedig nyitva hagyják a kérdést, hogy

az emberi közösség vajon a találkozás vagy az egymás felfalásának tere.

Az átka című rajzon a nyitott és csukott szemek a látás és a vakság kettősségét idézik; mintha Erdős Virág ezen a ponton már azt sugallná: vannak tapasztalatok, amelyeket a nyelv helyett csak a kép tud közvetíteni.

A bibliai történet azonban nem marad meg a szimbolikus térben – fokozatosan átfordul a jelen társadalmi valóságába. A telenek balladájá-ban a lírai én végül csak ennyit mond: „én ő por”, az útjai pedig a „kifürkészhetetlenek az ő útjai” bibliai mondatát a modern ember sodródásává alakítja. Mintha a lírai én az M3-as autópályán araszolna a tömeg részeként, saját útját sem látva. Ebben a világban különös súlyt kap a hajléktalan alakja. Az Exegézis aforisztikus kijelentése – „Isten az egy hajléktalan ember. / A művész az egy cukrászda.” – egyszerre társadalomkritika és teológiai állítás. A transzcendens nem a magasztosban, hanem a legkiszolgáltatottabb emberben válik felismerhetővé.

A malmai című vers egyértelmű utalást tartalmaz a hajléktalan emberek életvitelszerű közterületi tartózkodását kriminalizáló jogszabályra, ezzel a társadalmi kirekesztés és az intézményesített igazságtalanság kérdését is tematizálja. Nem véletlen, hogy a kötet ezen a pontján olvasható a ments című vers. A szöveg eredetileg a Menhely Alapítvány felkérésére született, hogy

verses formában segítse megjegyezni a hajléktalan embereket segítő diszpécserszolgálat telefonszámát.

A kötetbe illesztve azonban már nem csupán praktikus emlékeztetőként működik, hanem a társadalmi felelősségvállalás és a költészet kapcsolatáról is szól. A cím jelentése is kitágul: egyszerre idézi fel az „Isten ments!” közismert fohászát és az emberi cselekvésre felszólító „ments!” imperatívuszát. A transzcendens segítség reménye és a felebarát iránti konkrét emberi felelősség így egymás mellé kerül, azt sugallva, hogy a bajba jutott ember megmentése nem csupán isteni gondviselésre váró esemény, hanem az ember erkölcsi kötelessége is. 

0   6 1 33
hogy ne lepje dermedt álom
8  –  a s    u t á n 4  –  es
most még lehetséges
néha nem kell több csak 1
onnan már magától megy
h a  a  v é g e  86
minden jóra fordulhat

Ezt a gondolatot bontja ki az ajándéka is, amely Maka Aladárnak, a fedél nélküli barátnak állít emléket. Egy hétköznapi jelenet – a boltos elzavar egy kerekesszékes hajléktalant – erkölcsi kérdéssé növekszik, miközben az önironikus sor („a költőben az affér éppen meghatja”) a művészet felelősségét is számonkéri.

egy a rehab kerekesszék

küllőgyöngyös kerekében

egy a világ túlsó partján

élő csökött gyerekében

egy a boltosban aki a

boltja elől elhajtja

egy a költőben amint az

affér éppen meghatja

egy a combja közé dugott

melegentartó edényben

egy a háttámlára húzott

láthatósági mellényben

egy az ünnep varázsában:

hófelhőből hulló

porban

egy a térdcsonk alá hajtott

karácsonyi metropolban

(ajándéka, Maka Aladárnak)

Az ismétlődő „egy” ugyanannak az emberi létnek a törékenységéről tanúskodik. Mintha a vers azt sugallná: ugyanaz a világ, ugyanaz a seb és ugyanaz a kiszolgáltatottság van jelen mindenütt. A cím felől olvasva az is felmerülhet, hogy az „ajándék” annak felismerése, hogy minden ember egyenlő méltósággal bír, függetlenül az élethelyzetétől vagy a társadalmi státuszától. Az ismétlődő „egy” értelmezhető úgy is, mint Isten jelenlétének jelzése minden emberben, különösen azokban, akik a társadalom peremére szorultak. Ebben az olvasatban a vers arra emlékeztet, hogy

a legelesettebbekben is ugyanaz az emberi méltóság és ugyanaz a transzcendens jelenlét mutatkozik meg.

A kötet utolsó harmadában újra bibliai motívumok kerülnek elő. A fia című versben az üres sír húsvéti képe mellett már csak egy szerencsesüti-papír hever az avarban. A feltámadás titka nem tűnik el, de egy olyan világban jelenik meg, amely gyorsan fogyasztható bölcsességekkel helyettesíti a kinyilatkoztatást. 

az elmozdított kövek mögött
üresen ragyog a sír:

a félresöpört avarban egy
szerencsesüti papír

Az uccse a Miatyánk kérését fordítja át „jöjjön el az én országom”-ra, egy igazságosabb világ utáni vággyá, miközben keserű öniróniával jegyzi meg: „halálvágyból, megélhetésből inkább ne írjak könyvet”. A transzcendens remény és a művész egzisztenciális kiszolgáltatottsága ugyanabban a versben találkozik. A vers utolsó sora – „énistenem jóistenem lecsukódik” – felidézi a gyermekimák kezdőfordulatát és a könyv lezárulását. Az ige mégsem a kérdések lezárását jelenti. Sokkal inkább azt sugallja, hogy a folytatás az olvasóra marad: a könyv becsukódik, de az „isten” szó köré szerveződő nyelvi, egzisztenciális és spirituális keresés tovább él.

A mezítelen valósága című záróvers a litániára emlékeztető felsorolásban mondja ki, hogy a valóság „nem mindig vidám dolog”, majd leszámol a kiválasztottság illúziójával:

„ja, hogy te gyárilag különb vagy, gondolod?”

A végső sorokban azonban felcsillan valami remény: „minden jó könyv fel van töltve a felhőbe. nem vész el semmi, csak a test.” A digitális „felhő” technológiai metafora és a transzcendencia jelképe is. A folytatás pedig – „kétezerhuszonhat nyár budapest” – az emlékezet és a mulandóság paradoxonát fogalmazza meg. Minden megőrizhetőnek látszik, kivéve az ember testi létét. A kötetet záró rajzon egy cuppanó, szájszerű felhő jelenik meg, amely egyszerre idézi fel az eget és a megszólalást.

Erdős Virág kötete nem Istenről mond végső igazságokat. Inkább újra megnyitja az „isten” szó jelentését, végigvezet a teremtéstől a meghasonlottságon és a társadalmi kiszolgáltatottságon át a mezítelen valóságig. Talán éppen ez az, amire Ferenc pápa gondolt: a jó irodalom nem birtokolja a Szót, hanem felszabadítja.