Az északi féltekén, különösen Európában az évszakok változását és a természet ehhez igazodó különböző arcait izgalmas spirituális többletjelentéssel ruháztuk fel: újjászületés, teljesség, elmúlás, halál.
De nincs mindenhol négy évszak, máshol a természet sem változik ilyen feltűnő módon. Miből maradnak ki, akik trópusi környezetben élnek? Milyen mélyebb jelentést hordozhatnak azok a jelenségek, amelyeket a trópusi világ lakói tapasztalnak meg a körülöttük élő természetben? Tanulhatunk-e ebből mi is, akik más környezetben élünk? Azt gondolom, igen, és el is mondom, mit. Írásom arra tesz kísérletet, hogy egy másfajta spirituális időjárást vázoljon fel.
A dzsungel világa mindig izgalmas valóságnak tűnt, azonban az áthidalhatatlan távolság miatt elérhetetlen maradt. Nyáron aztán több véletlen szerencsés együttállása úgy hozta, hogy Dél-Amerikába, Kolumbiába látogathattam. A Karib-tengertől nem messze, egy hegyi erdő közepén található kakaó- és kávéületvényen találkoztam először a nagybetűs Dzsungellel. Éjszaka érkeztem, akkor még nem sokat láttam belőle – csak tenyérnyi éjjeli lepkéket és túlsúlyos varangyokat a fürdő fakó lámpájánál. Aznap inkább eltekintettem a fürdéstől, és gyorsan megkerestem az ágyam, behúztam a szúnyoghálót – baldachin a dzsungelben…
Reggel elém tárult az őserdő – a farm egyik pontjártól kiváló kilátás nyílt. Erdő kúszott fel minden hegyre, ameddig a szem ellát. Lüktető bujaság. Áthatolhatatlan rengeteg. Állatok zizegése. Rendetlen rend. Ez volt a dzsungel.
A fincán (azaz a farmon) három napot maradtam. Ottlétem egyik meghatározó tapasztalata a gasztronómiához köthető. Olyan gyümölcsökkel találkoztam, amelyeknek még a nevéről sem hallottam. A papayát ismertem, azonban még sose kóstoltam, de ettem pithayát, magyar nevén sárkánygyümölcsöt, lulót, ittam gulupalét, nagy kedvencem lett a guava. A zöldségespultnál úgy éreztem magam, mint egy hároméves: sok mindenről fogalmam sem volt, mi lehet.
Kolumbia – szomszédja, Brazília után – a világ második legbiodiverzebb országa: az ott élő állatok, növények listájának még ma sem lehet feltétlenül tudni, hol a vége. Nagyon más ez a szemlélet, mint itthon, ahol hírszámba megy, ha egy medve átcsatangol Szlovákiából, ahol számot kap a szerencsétlenségére hozzánk tévedő farkas…
A fejünkben lévő mutató könnyen átkúszik a „minden rendben van”-ról a „semmi sincs rendben” állásra. Amikor a hiány, az üresség, a nincs, a nem dominál. Amikor a pohár félig üres. Persze az élet olykor ad finom jeleket, és akkor át tudunk állni arra, amit a zsoltáros mond: „kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján.” Máskor meg egy epifániát ad…
A trópusi világban eszembe jutottak a sorok a Doktor Zsivágóból: „Azért van itt (…), hogy eligazodjon a föld eszeveszett édességében, és mindent nevén nevezzen.”
A trópusi gyümölcsök különös ízében kézzelfoghatóvá váló „eszeveszett édesség” fogja meg legjobban azt a különös minőséget, amelyet egy trópusi dzsungel adhat. Az örökké termő fák toposza sem új, számos történetben szerepel, és egészen a paradicsom képéig visz vissza – a dzsungel az emberi elme számára átláthatatlan és végtelen gazdagságával egy mélyebb Valóság jeleként jelenik meg.
Eltávolodva a trópusoktól, bárhol is vagyunk fizikailag, spirituális küzdelem közepén találjuk magunkat. A hiány vagy az ‘itt és most’ teljessége között kell választanunk újra és újra. Könnyen bele lehet feledkezni a hiányokba, abba, hogy mi nincs. És
az fog nőni bennünk, amire figyelünk: ha a hiányra, akkor az, ha a teljességre, akkor az.
Bárhogy döntünk, ezek az örökké termő fák ott nőnek mélyen, belül. Ha akarunk, ehetünk gyümölcsükből. Csak rajtunk áll.
