A Tobi színei című dokumentumfilmtől ne várjunk igazságtételt, de azt se, hogy megerősítse eddigi álláspontunkat az LMBTQI+ emberekről.
Miért engedte a természet, hogy ez megtörténjen? Ha filozófiai szempontból, annak értelmét keresve közelítünk a homoszexualitáshoz és az egyéb szexuális orientációkhoz, akkor kétségkívül ez a kérdés a film legerősebb mondata, melyre egész egyszerűen nincs válaszunk. A film szereplőinek sincs. Benne van viszont sok átgondolkodott éjszaka, eredménytelen töprengés, melynek a végén vagy mindennek a tagadása, vagy a teljes elfogadás áll. Legalábbis jelenleg.
Mit nem adnánk azért, ha a tudomány ott tartana, hogy egyértelmű válaszaink legyenek.
Például arra, hogy a szexuális orientáció genetikailag meghatározott-e vagy sem. Igazságot tenne végre köztünk, pontot egy olyan mondat végére, melyet jelen pillanatban csak kérdőjellel fejezhetünk be. Sokan „gyógyulnak ki” a homoszexualitásból, bár ez a kifejezés igencsak félrevezető lehet, mert én nem tudnám ezt az állapotot betegségnek nevezni. Kétségkívül állhatnak a homoszexualitás (vagy egyéb szexuális orientációk) mögött pszichikai tényezők, mint például ennek a kisvideóban beszélő lánynak az esetében, de úgy tudom, ahogy a genetikai eredet sem, úgy az sincs bizonyítva, hogy minden esetben erről lenne szó.
Hogy agyunk leterheltségén kicsit enyhítsünk, szerintem érdemes legalább kis időre eltávolodnunk a filozófiai megközelítéstől, mert
a film számos részletkérdésben alkalmas arra, hogy árnyalja eddigi álláspontjainkat.
Nem igaz például az a tézisnek hitt álvalóság, hogy a heteroszexuálistól eltérő nemi orientációk és identitáskeresés a nyugati, liberális, alapvetően urbánus közeg sajátja lenne. Akik már csak unalmukban is azon gondolkodnak, hogy kivel kéne összefeküdni, hogy érdekesebb legyen az élet. A Tobi színei által rögzített események egy magyar faluban, szinte tanyasi környezetben történnek, egy átlagosnak mondható, 3 gyermekes családban.
Az sem igaz, hogy ez a fajta útkeresés csak a szexről szólna, annak mindenféle módjának „beteges” kipróbálásáról (igen, hajlamosak vagyunk mi, a szexualitásunkat minden körülmények között kordában tartani tudó, azt csak Isten parancsai szerint megélő heteroszexuálisok így gondolkodni másokról). Bélyeget könnyű nyomni mások homlokára: nekünk ez az egyszerűbb út, mert így érthetővé tesszük a magunk számára az érthetetlent, megalkotjuk a rendszert, amibe ezt beilleszthetjük, és nem kell több energiát erre szánnunk – de attól ez még nem lesz igaz.
Ha a filmben látottakat és hallottakat lelki oldalról közelítjük meg, akkor a címben is idézett mondat lehetne egy következő csúcspontja a filmnek, melyet a nemátalakító műtét(ek)re készülő Tóbiás maga mond ki sírva édesanyjának: „Akárhány műtéten fogok is átesni, sosem leszek igazi fiú” (Tóbiás Jázminként élt egészen nagykorúságáig, mikor is szülei támogatásával kezdeményezték – sikeresen – a névváltoztatást). De még csak ez után következik a teljes káosz.
Miután Tobi rájön, hogy nem a műtétektől válik majd azzá, aki valójában szeretne lenni, elkezdi elfogadni a vele született testét.
Dramaturgiailag itt következik a film tényleges csúcspontja: Tóbiás a szülei elé áll, és elmondja nekik, hogy nem akarja már megváltoztatni magát, viszont igazából így besorolni sem tudja már magát sehová – édesanyja megfogalmazásában, „nemtelenné” vált. Hogy erre hogy reagált a család, azt már nem írom le, hogy érdemes legyen megnéznie annak, aki kíváncsi a filmre. Illetve a válasz, a végső megoldás minderre írásom szempontjából nem is érdekes.
Tavaly nem kevés gondolkodás és előkészület után – és jelentős „keresztény” ellenszélben – készítettünk interjút a Budapest Pride két szervezőjével. Szeretném most felidézni ennek a beszélgetésnek néhány gondolatát. Idézet a cikkből: „Sok nemzetközi kutatás összehasonlítása alapján az mondható, hogy 5-10 százalék közé tehető egy társadalomban a szexuális kisebbségekhez tartozók összaránya. Ebben azok is benne vannak, akik biszexuálisként heteroszexuális kapcsolatban élik le az életüket. Magyarországon a legkonzervatívabb becslések szerint 5 százalék körül lehet az LMBTQ személyek száma, vagyis minden 20. ember érintett. (…) 2016-ban volt egy kutatásunk, amit nem nevezhetünk reprezentatívnak. (…) 2300 LMBTQ embert kérdeztünk meg, közülük 34 százalék mondta magát vallásosnak, a teljes válaszadói közösség 20 százaléka tartja magát kereszténynek. Ha a korábban említett konzervatív becslést vesszük alapul, akkor is nagyjából 100 ezer magyar emberről beszélünk, aki keresztényként valamely szexuális kisebbséghez tartozik.”
Én ezért foglalkozom a témával újra és újra. A számok makacsok. Az én szexuális orientációm ettől a dokumentumfilmtől nem változott meg. A hitemen és az ebből fakadó meggyőződésemen sem esett csorba. Azt sem állítanám, hogy a főszerepben lévő Tóbiást teljes mértékben megértettem, vagy hogy kritika nélkül elfogadnám azokat a megoldásokat, melyeket ő választ. A Pride-ot és a sokszor azzal járó botrányokozást, az erőszakos kommunikációt továbbra sem tudom helyeselni. De az egyre tisztább számomra, hogy ha nem akarjuk elveszíteni nem heteroszexuális testvéreinket – márpedig az 1-ért is ott kell hagynunk a 99-et – akkor csakis tőlük juthatunk hiteles információhoz arról, ami bennük zajlik. És ez a film erre nagyon is alkalmas.
