Felelősségről és félelemről, áldozatokról és beáldozhatókról, bűnökről és bűnösökről – egy névtelenségének megtartását kérő szerző írása.
Örömmel fogadjuk a Szemlélek olvasóinak írásait, amelyek azt igazolják, hogy folyamatosan épül, fejlődik körülöttünk az a közösség, amelynek tagjai gondolkodni, érvelni, társadalmat építeni vágynak. Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret a Szemlélek felületén.
Örülünk a véleményeknek, várjuk a hozzászólásokat!
A bicskei otthonban bántalmazottak bocsánatát kérem! Bocsánatukat mindenért, amit elszenvedtek.
Egy olyan társadalom tagja vagyok, akik számára ők a prioritási listán nagyon alacsony helyen szerepeltek. Eddig. Remélem, ez a kegyelmi üggyel és az azóta elindult társadalmi megmozdulással változni kezd.
Most egyszerre szeretnék kiállni, felszólalni a gondozott gyerekekért, a gyermekvédelemben dolgozókért – és Csókay Lászlóért.
Csókay László gyermekpszichológus 2012-ig a főváros oktatási, gyermek- és ifjúságvédelmi főosztályának osztályvezetője volt, felügyelete alá tartozott a bántalmazások első jelzésének és kivizsgálásának idején a bicskei Kossuth Zsuzsa gyermekotthon is.
Csókay László február végén nyilatkozott a Népszavának. Az interjúból kiderült, hogy amikor a jelzés eljutott hozzá, a pozíciójából adódó és a neki kiszabott feladatokat teljesítette (és ezt az ombudsman vizsgálata is megerősítette), és véleménye szerint a volt bicskei igazgató, V. János igazgatói feladatainak betöltése szempontjából “jó szakember”.
Ez utóbbi kijelentése a gyermekvédelem drámájára nyit ablakot: hogyan tudjuk észrevenni a látszólag mindent jól csináló segítő szakemberek között a gyerekekkel való visszaélés alkalmát kereső szörnyeteget? Hogyan tudjuk észrevenni, ha valaki kezdetben őszintén “jó szakember”, de idővel a lelke torzul, és visszaél a helyzetével, és azoknak az embereknek, gyerekeknek a helyzetével, akiket éppen azért bíztak rá, mert “jó szakember”?
Azokban, akik ezeket a mélységeket nem, vagy csak felületesen ismerik, megütközést kelthettek Csókay László szavai. A közvélemény nyomása a szakterület elismert egyetemi oktatóját alkalmazó intézményekre nehezedett: váratlan hirtelenséggel mindhárom egyetemen, ahol tanított, felbontották Csókay László óraadói szerződését. Az elbocsátás óta eltelt közel két hét, de talán még nem késő a mélyebb megértésre törekedve újra végiggondolni, mi miért történt, és ennek mi az üzenete, várható következménye.
Sokszor a “jó szakemberről” derül ki, hogy titokban bántalmazó.
A nemzetközi szakirodalom megerősíti, hogy a későbbi elkövetők az összes eset körülbelül 50%-ában azért választják az ifjúsággal foglalkozó intézményeket munkahelyüknek, hogy kapcsolatba kerüljenek gyerekekkel. De szexuális szándékaikat és bűneiket a végsőkig titkolják: senkinek nincs a homlokára írva, hogy “pedofil” vagy hogy “gyermekbántalmazó” (ilyen funkciója lenne a nyilvános adatbázisoknak). “Jó szakemberként” épülnek be az intézménybe, hiszen így lehetséges, hogy olyan helyzeteket tudjanak teremteni, ahol egyedül maradhatnak az áldozatukkal. Egyedül, ahol már senki nem látja, mit művelnek.
Kifelé pedig csak a “jó szakember” látszik…
A pedofília mint pszichiátriai kórkép – borzasztóan leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy egy felnőtt személy a szexuális izgalom állapotát csak kiskorúak iránti vonzalom kapcsán képes átélni. “Agyi képalkotó eljárásokkal bizonyított, hogy a pedofília kapcsán nemcsak a frontális lebeny, hanem az úgynevezett limbikus rendszer egyes elemei, úgymint a hippocampus vagy az amygdala működése is sérült, ami a betegekből erőszakos, impulzív és hiperszexuális viselkedést vált ki.” Ez a fajta pedofília nagyon ritka klinikai eset: a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények nagyon kis százalékában bizonyosodik be, hogy az elkövetőt ez a mentális zavar sújtja. (És az is igaz, hogy vannak, akik ezzel a mentális zavarral élnek, és soha nem követnek el bűncselekményt.)
Az esetek másik felében a gyerekekkel való munkára jelentkezéskor az elkövető még maga sem tudja, hogy elkövető lesz. A kiskorú áldozatokat becserkésző szexuális ragadozók körében gyakran találunk olyan személyeket is, akiknek felnőtt párkapcsolata, akár saját gyermeke is van. Ilyenkor valami más a bűncselekmény motivációja. Esetükben
hosszú évek alatt, lassan képes úgy eltorzulni a személyiség, hogy a gyermekintézménybe eredetileg jó szándékkal érkezett, “jó szakember” apránként szörnyeteggé válik.
A pszichológia jelen állása szerint az emberek között fennálló hatalmi alá- és fölérendeltség képes ilyen torzító hatással lenni a lélekre. De önmagában és szükségszerűen ebből még nem következik, hogy valaki tényleg szörnyeteggé torzuljon, és a másik ember kiszolgáltatottságával visszaéljen. A kutatók számára ugyan még mindig sok a megválaszolatlan kérdés, de az bizonyosnak látszik, hogy több ún. hajlamosító tényező (pl. az említett agyi elváltozások, vagy a saját élettörténet traumái stb.) együttállása esetén válhat ez a folyamat ilyen súlyossá. De
bármi is áll a kiskorúakra irányuló bántalmazó, ragadozó magatartás hátterében, az az elkövető egyéni felelősségét nem szünteti meg!
A Népszavának adott interjúban Csókay László világosan, rutinos egyetemi oktató módjára próbálta összefoglalni a jelenséget, ami a bicskei tragédiában is központi motívum. V. János azért tudott éveken keresztül visszaélni a gyerekek kiszolgáltatott helyzetével, mert “jó szakember” volt – így volt lehetősége áldozatokat találni. (Az elkövető, aki nem “jó szakember”, sötét sikátorban támad le gyerekeket, vagy hasonló, agresszív taktikát alkalmaz, hisz máshogy nem fér hozzá áldozataihoz, nincs lehetősége a becserkészésre.) “Tudott bánni a gyerekekkel”, hiszen ha olyan személy lett volna, akivel senki sem marad szívesen egyedül, nem állnak elő a visszaélésre alkalmat adó helyzetek, és valószínűleg igazgatói állást sem ajánl neki senki. Az, hogy a személyisége szörnyeteggé torzult, lassan került napfényre, és még lassabban vált bizonyossá.
Egy történet:
“a tanítványok többsége azt mondta róla, hogy „egy kreatív zseni volt”. Pótapa, báty, haver és közben megingathatatlan tekintély, akinek figyelméért úgy versengtek a gyerekek, hogy ez lett életük legfontosabb ügye. (…) szívesen látott vendége, szórakoztató és okos barátja volt sok szülőnek, a gyerekek többsége pedig egyenesen rajongott érte” – ezek a sorok az egyik menő budapesti gimnázium magyartanáráról írodtak, aki szexuálisan zaklatta tanítványait. Eleinte csak azok tudták, hogy a személyisége mivé torzult, akiknek helyzetével szörnyetegként visszaélt – mindenki más számára nyilvánvaló volt, hogy “jó szakember”.
Senki nem járatta le a publicisztát, sem interjúalanyait a fenti mondatokért.
Egy másik történet:
„egy rendkívül magas intellektusú, briliáns elméjű, vonzó személyiségről van szó, akiért rajongtak a diákjai, senkinek meg sem fordult a fejében, hogy bármiféle probléma lehet” – ezt Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát mondta a Pannonhalmi Bencés Gimnázium egykori gyermekbántalmazó tanáráról. Az eset nyomán fájdalmas felismerési, jóvátételi és gyógyulási folyamatba kezdtek a bencések és a gimnázium közössége. A titokban történt visszaélések érintettjein, ismerőin kívül mindenki azt tudta, hogy az elkövető “jó szakember”.
Az idézett mondatokért senki nem járatta le Várszegi Asztrikot.
Ha nem az volt a hiba, hogy Csókay László “jó szakembernek” nevezte V. Jánost, akkor mi?
A bicskei ügyben az Alapvető Jogok Biztosa, azaz az ombudsman két alkalommal is végzett vizsgálatot. Az első vizsgálat foglalkozik Csókay Lászlónak az akkori vezetői feladatkörében meghozott döntéseivel is. (A két vizsgálat eredményeit ismertető jelentések mindenki számára elérhetőek: AJB-3091/2012 és AJB-273/2017.) Az ilyen esetekben a legfüggetlenebb és a legmagasabb vizsgálati fórum az Alapvető Jogok Biztosa, akinek minden eszköze és minden felhatalmazása megvan a vizsgálatok elvégzésére. A következő állításokban e jelentések tartalmára támaszkodva olvasom újra a Csókay Lászlóról az elmúlt hetekben megjelent jelentősebb sajtóközleményeket.
Az Index hírportálon Herczog Mária szociológus osztotta meg véleményét arról, hogy szerinte Csókay Lászlónak pszichológusként jobban át kellett volna látnia a szituációt: “pontosan tudnia kellett, hogy egy rendőrségi vizsgálat mire alkalmas és mire nem. Ismernie kell a különbséget egy rendőrségi, hatósági vizsgálat és egy gyermekvédelmi, szakmai vizsgálat között. Ez utóbbinak is meg kellett volna történnie, a gyermekekkel védett körülmények között kellett volna beszélni, segíteni őket abban, hogy ne féljenek elmondani, mi történt, és megérteni azt, hogy miért vonták vissza a tanúvallomásukat.”
Az ombudsmani jelentésből világos, hogy a rendőrség a nyomozás folyamán független pszichológus szakértőket vont be, továbbá megfelelő, védett körülmények között, és a kiskorú áldozatok kihallgatásának akkor érvényes szakmai standardjei szerint járt el. Először elindult a fenntartói vizsgálat, az illetékes gyermekvédelemmel foglalkozó szakszolgálat kapott tájékoztatást, majd egyöntetű döntés alapján elindult a rendőrségi eljárás. Ez – magasabb szintű, alaposabb, független eljárás lévén – automatikusan átvette a fenntartói vizsgálat helyét. Az, hogy Csókay László innen már nem vett részt a bicskei ügy vizsgálatában, az egyetlen helyes eljárás volt, mivel ő a fenntartót képviselte, ez pedig összeférhetetlenséget okozott volna. (Ugyanezen okból – hogy nehogy részrehajlóak legyenek – nem a bicskei rendőrkapitányság végezte a vizsgálatot, hanem az ORFK jelölte ki az eljáró hatóságot.) Csókay László – Herczog Mária kritikájával ellentétben – pontosan a pozíciójánál fogva nem lehetett az a személy, aki a rendőrségi vizsgálatot felülbírálhatta volna. Involvált volt, nem volt független. A szabályok épp ezért írják elő, hogy adja át másnak az ügyet. Ilyenkor a saját szakmai tudásnak a segíteni akarás medrében való alkalmazása elemi erejű vágyként fogalmazódik meg – borzasztóan nehéz átadni a független szerveknek egy ilyen ügyet, óriási belső megosztottsággal és félelemmel jár. Csókay László megtette az átadást. Hogyan is kérdőjelezhette volna meg ő, az intézményhez kapcsolódó pszichológus – aki nem is pszichológusi minőségben, hanem osztályvezetőként volt jelen – a rendőrség által felkért független pszichológus szakértők véleményét? A szakmaiság pontosan azt követeli meg, hogy elfogadja a felkért pszichológusok szakvéleményét.
A legtöbb bűnügyben alapvetés az ártatlanság vélelme. Ha valaki megvádol azzal, hogy betörtem hozzá és elloptam valamijét, a vádlónak kell először valamiféle bizonyítékot szolgáltatnia arra, hogy tényleg én voltam – csak így kaphat a rendőrség jogosultságot például arra, hogy házkutatást végezzen nálam. Ebből a szempontból is különleges terület a gyermekbántalmazás: már a gyanú megfogalmazásakor el kell távolítani a gyanúsítottat a gyermekek közeléből.
Ugyanakkor figyelemmel kell lenni arra is, hogy a súlyos vád képes romba dönteni egy embert, a teljes karrierjét, akár a családját is (amire elég már annyi is, ha valakit országos hírportálok “pedofilpártolónak” kiáltanak ki…).
Ha igaz a vád, akkor dőljön minden – de mi van, ha nem igaz?
Hogyan lehet az ártatlanul megvádoltak tisztázásának is megteremteni a lehetőségét? A stigma örök a homlokukon?
Az egyik legnehezebb része ezeknek a gyermekvédelmi vizsgálatoknak ez a kettősség: a vizsgálat idejére el kell távolítani a gyanúsítottat, de semmit nem szabad mondani, ami bemocskolhatná a nevét, hogy érvényesüljön az ártatlanság vélelme, amíg folyik a kivizsgálás. Erre egy lehetséges megoldás, ha az intézményből kiköltözve a fenntartó utasítására valaki szabadságra megy – ahogyan ez ebben az ügyben is történt, amikor Csókay László arra kérte V. Jánost, hogy költözzön ki az intézményben lévő lakásából, és fizetett szabadságra küldte.
A fenntartó feladata ilyenkor nagyon összetett. A hosszú rendőrségi nyomozás legintenzívebb, kezdeti szakaszában mindenképpen el kell távolítania a gyanúsítottat a gyerekek közeléből – úgy, mintha biztos lenne a bűnösségében –, hogy megszüntesse a bűncselekményre lehetőséget adó alkalmakat. De közben a gyanúsítottat ártatlannak is kell tekintenie: nem foszthatja meg a fizetésétől, a pozíciójától, a jó hírnevétől. A dolgozók, a gondozottak és a külvilág felé azt kell kommunikálnia, hogy fenntartóként nem tudhat és nem mondhat semmit: aláveti magát a független hatóság eljárásának, és várja annak eredményét. Addig a gyanúsítottat nem tekintheti sem bűnösnek, sem ártatlannak.
Ezt az időszakot azonban nem lehet a végtelenségig nyújtani, hiszen a szabadságolt dolgozó feladatait is el kell látni addig valahogy. Ez a költségvetésben is megjelenik tételként – a helyettesítő(k) fizetését is ki kell gazdálkodni. Itt egy nagyon világos határ az intézmény költségvetésének rugalmassága. És a vizsgálat önmagában is árnyékot vet a jó hírnévre – ennek visszafordítására hagyni kell valamilyen lehetőséget, ha a vizsgálat szerint mégis ártatlan a gyanúsított. Ha a rendőrségnek nem kerül a birtokába súlyos bántalmazásra vonatkozó egyértelmű bizonyíték (pl. orvosi látlelet, a bántalmazás folyamán készült kép, hang- vagy videófelvétel stb.), akkor nem biztos, hogy tudják a fenntartót ebben a behatárolt időkeretben tájékoztatni arról, szükséges-e a szabadságolást felfüggesztésre változtatni, és a fenti dilemmákban az ártatlanság vélelmével ellentétes döntéseket meghozni. A tanúvallomások begyűjtésével és elemzésével zajló nyomozás pedig a fenti időhatáron bőven túlnyúlhat, hiszen a nyomozás alapossága megköveteli az időráfordítást – és még így is születhetnek téves döntések, mint ahogy az az első bicskei nyomozás esetében is történt.
Csókay László akkor és ott megtette, amit neki feladata volt megtenni. Utólag vált világossá, hogy az akkor a hatáskörébe tartozó intézkedésekkel, ahogyan annak a korlátait az akkori szabályok és eljárásrendek megszabták, a valóban bajban lévő gyerekeken nem tudott segíteni. Velem is előfordult, hogy üvöltve sírtam munkából hazafelé az autóban, mert
láttam, hogy valakinek szüksége van segítségre, de a magam vagy a rendszer korlátoltsága miatt tehetetlen vagyok…
Mert ebben az útkereső, az újabb kihívásokkal (ld. internet veszélyei stb.) a harcot folyamatosan újra felvenni kényszerülő, és mindezzel együtt sokszor tehetetlenségre kárhoztató gyermekvédelmi rendszerben élek, a gyerekekért dolgozom magam is – látom, tudom, hogy javítani kell a rendszeren, de még nem tudom, hogyan. Az évek telnek, a tudásom és a tapasztalatom növekszik – de növekszik a tehetetlenség érzése is bennem, és így nehéz kibírni. Pedig szükségem lenne a reményre, hogy aki elég ideig marad ezen a pályán, azt figyelembe veszik, az tud hatni a rendszerre is. Most néha már felkeléskor megbénít a gondolat: “Minek mész munkába? Tehetetlen vagy! Reménytelen az egész! Lépj ki, válassz nyugodtabb életet, kisebb felelősséget! Minek terheled magad?” Félek, hogy egy napon, ha azt mondom majd, hogy a gyermekvédelemben dolgozom, valaki ezt válaszolja: “Kiszolgáltatott és védelemre szoruló gyerekekkel dolgozol? Meleg vagy? Netán pedofil(pártoló)?”
Félek, hogy a gyermekekért végigdolgozott élet után, egy félremagyarázható mondat miatt emberileg és szakmailag megaláznak, állásaimból kirúgnak, és mindent megkérdőjeleznek, amit az utánam jövő nemzedéknek tanítottam, tanácsoltam.
Hogy bizalmat és ne stigmát érdemeljünk a társadalom részéről, azt hiszem, az egyetlen út a folyamatos önvizsgálat. Mindannyian, akik aszimmetrikus emberi kapcsolatokban dolgozunk – gyermekvédelemben, oktatásban, rászoruló és/vagy kiszolgáltatott emberek segítésében, egészségügyben, lelki/vallási hivatásban, vezetői pozícióban stb. – meg kell kérdezzük magunktól: én vissza fogok élni a rám bízott, hozzám segítségért forduló embertársa(i)mmal? Bántalmazó, ragadozó vagyok? Netán éppen ezért vagyok itt? Esetleg még nem tudok róla, de belül titkon szörnyeteggé váltam? Majd csak évek múlva veszem észre, akkor, amikor bántalmazni kezdem a körülöttem lévőket? Észre fogom venni egyáltalán? (Az elkövetők ugyanis a legritkább esetben érzik és értik, hogy milyen mély sebet okoznak – lelkigondozói segítséget sem elsősorban az általuk elkövetett abúzus miatt kérnek.) Magát mindenki szívesen tekinti gyanú felett állónak. De ennél komolyabban kell venni a problémát, már a lehetőségét is!
Nincs biztos válaszom a fenti kérdésekre. Majd ha a sírba tettek, akkor talán megnyugszom. Addig éberen őrködöm magamon, és igénybe veszem a felajánlott segítségeket (gyermekvédelmi eljárásrendek, szakmai team, szupervízió, rendszeres továbbképzések, stb). Követem a szabályokat és remélem, ha megmutatkozna bennem egy szörnyeteg, a körülöttem lévők eltávolítanának minden helyről és munkából, ahol bántalmazni tudnék. A lehetőségeikhez mérten a gyermekvédelemben, a segítő szakmákban dolgozó szakemberek mind így őrködnek magukon. Része a képzésünknek. Kevesen vagyunk és nagyon nem ideálisak a lehetőségeink. Ismerve, hogy milyen súlya van egy ilyen stigmának, remélem, a gyermekvédelem iránti hivatásukat felvállalóknak nem kell megtapasztalni ezt a megbélyegzést. Ki bírná el, hogy még ezt is felvállalja? És ha mi is elhagyjuk a pályát, és ha még kevesebben jelentkeznek az utánpótlásba,
ki lesz az állami védelemre vagy gondoskodásra szoruló gyerekekkel?
Oda kell figyelnünk magunkra, oda kell figyelnünk egymásra. Segít, hogy ne váljunk szörnyeteggé, ha tudunk külső nézőpontot behívni, ha van, aki részrehajlás nélkül tud megítélni minket, mert mi magunk vagy a munkatársaink érzelmileg túlságosan bevonódottak vagyunk. Jó embernek, “jó szakembernek” akarjuk látni önmagunkat és egymást. Hiszen minden nap együtt vagyunk.
Különösnek tartom, hogy miközben a bicskei otthonban történtekben érintett K. Endre ügyét kivizsgálták, a független magyar bíróságon elítélték, majd a köztársasági elnök felmentette, Csókay László nevét sárba tiporják és elveszti az egyetemi oktatói pozícióit, holott sem feljelentés nem történt ellene, sem bűntény nem került megállapításra. Sőt, az ombudsman független vizsgálata szerint ebben az ügyben ő az a szereplő, aki a maga helyén teljesen jogszerűen járt el: akkor és ott az ő eszközeivel többet nem lehetett tenni.
És mégis karaktergyilkosság történik…
De nem csak ő veszít ezzel – ez már rég nem csak Csókay Lászlóról szól.
Félhet mindenki, aki tőle tanulta a gyermekvédelmet. Félhet mindenki, aki hasonló pozíciót tölt be most, vagy töltött be valaha, mint ő. Ha ezt az embert, aki egész életében a gyermekvédelemben dolgozott, és egy nehéz helyzetben is mindent a szabályzat szerint csinált, eldobják, alázzák és gyalázzák, akkor ki fogja a jövőben vállalni, hogy a gyermekvédelemben dolgozzon? Most sincs elég szakember a gyerekek ellátására. Ki fogja képezni az utánpótlást? Ki fog egyáltalán jelentkezni, hogy gyermekvédelmet tanuljon? Ki lesz ott, hogy azt a védelmet megadja a gyermekeknek, amiről a gyermekvédelem kellene szóljon? Véres csatánk végeztével a gyerekek elfelejtve, ugyanúgy hiányos vagy még hiányosabb védelmet kapnak majd az otthonokban?
És ki védi meg a szakmát, ki védi meg a gyermekvédelmet?
Lehet azt mondani, hogy amit Csókay László a rendszerben a maga helyén nyújtani tudott, az nem volt elég. Az Alapvető Jogok Biztosa szerint ő megadta, amit akkor és ott megadhatott. Ha ez már megvan, ne elvegyük, hanem egészítsük ki! A gyermekvédelmi rendszert nem megdönteni kell, hanem felépíteni – félelemmel, rettegéssel ezt nem lehet elérni.
