Nagykorú karácsony: emlékezz a jászolra, és engedd be szívedbe a felnőtt Jézust!

karácsony
shutterstock.com

Isten kíváncsi volt az általa teremtett világra – vajon a világ mennyire kíváncsi a Teremtőre? Emlékezés és várakozás a karácsony.

Gyerekként nagyon szerettem házakat építeni. Persze én még a lego orosz dédnagymamáját ismertem, meg az NDK-s panelkészletet, de a lényeg ugyanaz: sokszor elképzeltem, milyen izgalmas lenne belépni a magam építette-berendezte kicsi világba. Talán merész a párhuzam, de ez jut eszembe arról, ahogyan Jézus belép az általa megalkotott anyagi világba − mintha kíváncsi lenne arra, milyen is lett a mű.

Zseniális ötletnek tartom, ahogy az új filmsorozat, a „The Chosen” Jézusa tüzet csihol, fát farag, sőt, megvágja az ujját. Ő, akinek a szavára lettek a csillagok, ott küszködik a pici szikráért, hogy megfőzhesse szerény kis vacsoráját. A Passió visszaemlékező jelenetei is szívbemarkolóak, ahogy a kicsi Jézus járni tanul, ahogy dolgozik a szüleivel a ház körül, ahogy széket készít, és bemutatja Máriának ezt az új divatot.

Igen, a Mindenható, a Teremtő belépett az anyagba, hogy egészen közelről mutathassa meg nekünk, kedvenc gyermekeinek a szeretetét.

Szeretem azt a ferences elgondolást, hogy ez a megtestesülés eleve benne volt Isten tervében − nem a bűnbeesésre adott válaszként, hanem a közelség, a találkozás álmaként. Viszont a bűn miatt lettek a körülmények olyan fájdalmasak, hogy Mária „szívét tőr járja át”, ahogyan az öreg Simeon fogalmaz Jézus bemutatásakor a templomban. A bűn, azaz az ember bizalmatlansága miatt kellett a Megváltónak istállóban születnie, aztán menekülnie, emiatt kellett újabb és újabb módon bizonyítania a szeretetét, magyaráznia az írásokat, és emiatt kellett felvállalnia a keresztet, hogy aztán a föltámadásával legyőzze a bűnt is, a halált is.

Döbbenetes a gondolat, hogy „Mária karján égi a lény”, és ez az Istengyermek tudta, hogy mit vállal. Tudta, amikor lemondott isteni hatalmáról, hogy a világ nem lesz képes befogadni a világosságot, aki Betlehemben felragyog, az igazságot, aki nem áll egyik párt mellé sem; tudta, hogy csak kevesen mernek majd járni az úton, és kevesen mernek majd az élet oldalára állni a halál kultúrájában.

És mégis képes volt nem csak megszületni, de meg is halni, nem csak feltámadni, de fel is menni a mennybe.

Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy kisgyermekként ránk bízta magát, és hasonlóan merész, hogy most már bennünk akar élni!

A mi kezünk-szavunk-szívünk által is akar szólni, cselekedni, szeretni. Mi több: a szegénységünk, a betegségeink, a nyomorúságaink által akarja elfogadni a szeretetünket – tehát nagyon is itt maradt, méghozzá álruhában, rejtőzködve. Ma is előnyben részesíti a jászlat a palotával szemben, ugyanúgy megesik a szíve rajtunk, mint annak idején a nyomdokaiban loholó tömegen. És ma is jóllakatja azokat, akik tőle remélik a kenyeret, ma is meggyógyítja a betegeket, akik hittel fordulnak hozzá, és ma is megbocsátja a bűnöket.

De ragaszkodik a mi szabadságunkhoz is: nem töri ránk az ajtót, hanem megáll és zörget. Még mindig türelemmel várja, hogy felismerjük, hogy meghalljuk, hogy beengedjük, hogy őt válasszuk. Várja, hogy ne álljunk meg a cuki “Jézuskánál”, hanem merjünk tanítványává lenni annak názáreti ácsnak, aki úgy beszélt, ahogyan még senki, akinek a tanításában erő volt, aki megalkuvás nélküli szelídséggel szállt szembe a római diktatúrával, aki úgy szeret, hogy életét adta értünk, a barátaiért. Merjük követni őt a nyolc boldogság őrült útján, szomjazva és éhezve az igazságra, örvendezve, ha üldöznek és mindenféle rosszat kiabálnak ránk, mert tudjuk, hogy a szelídek öröklik a földet; és békességet szerezve, mert tudjuk, hogy miénk a mennyek országa!

Nem mindegy, hogy mit válaszolunk erre a meghívásra, mert Jézus, amikor fölment a mennybe, azt is megmondta, hogy ha elkészítette a helyet és ha már mi is készen állunk, vissza fog jönni. Akkor már nem fog rejtőzködni, hanem hatalommal jön, és akkor nem lesz már kérdéses, hogy Ő az Úr! Ezért zárul az egyházi év Krisztus Királyságának ünnepével és ezért kezdődik az Adventtel, mert

nem csak emlékezünk a kétezer évvel ezelőtti betlehemi gyermekre, hanem visszavárjuk őt, erőben és hatalomban.

Karácsonyi ajándékként hadd ajánljam Döbrentey Ildikó meséjét:
A kisded első csodája

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.