Ha boldogabb szeretnél lenni: kérdezz bátran!

Talán mégsem az a legbölcsebb, aki mindenre tudja a választ?

Olyan korban élünk, amikor megmondóemberek uralják a közbeszédet – a nyilvánosság professzionális terepein és a közösségi médiafelületeken egyaránt. Mindenre van magyarázat, mindig van indok, semmi bizonytalanság. Illendő betoldani ide annyi kiegészítést, hogy nyomokban azért tartalmaz némi kétkedést, óvatosságot egy-egy megszólalás, kétségkívül alaptalan lenne teljességgel általánosítani, de a nagy egész tekintetében a kijelentő mód vált közös társadalmi kommunikációnk terén általánossá.

Ma olyan stílusban élünk, mintha szégyen lenne kérdezni, bizonytalannak lenni, nem képben lenni minden részletet illetően mindennel kapcsolatban. A politikai kommunikáció logikája – amely szerint minden politikus mindig nyertes, még a választás legutolsó helyezettje is, csupán megfelelő magyaráz(kod)ás kell hozzá – beszivárogni látszik a közemberek fejébe, fülébe, szájába, szívébe. Nem hagyhatom magam, nehogy gyengének tűnjek… Még hogy én kérjek bocsánatot, de hát ő kezdte… Jól beszólok neki a plénum előtt, hogy mások is lássák, mennyire nekem van igazam…

A SZEMlélek szerzői közösségében kialakult néhány íratlan szabály, s bizonnyal nem véletlenül alakult ez így. Az egyik fontos szempont, hogy akkor sem félünk kérdőjelet használni, ha egyébként meg vagyunk győződve valaminek a tényszerűségéről. Amellett, hogy néhány konkrét esetben kellemetlen tapasztalattól mentett meg bennünket ez a hozzáállás, a kérdőjel nem mindig az információ hiányát hivatott jelezni.

A kérdőjel annak a nyitottságnak, befogadókészségnek is az üzenetét hordozza, amely nélkül nincs építő párbeszéd.

A kérdésektől mentes, túlzottan magabiztos kommunikációs stílus mögött nem csupán elbizakodottság húzódhat meg. Hanem például az attól való félelem, hogy kiderül, valamit mégsem tudok jól. Ha nagy lendülettel, határozottan mondom, könnyebb meggyőzni akkor is másokat az igazamról, ha az mégsem teljesen úgy van. De amikor kikapcsol a kamera, offline állapotba kerülök, mégis ott marad – jó esetben – az a kis jelzés, hogy valami nem oké.

Az a „valami nem oké” abból fakad, hogy én nem vagyok isten. És te sem vagy az. Nem is kell úgy tennünk emiatt, mintha mindent tudnánk, minden helyes válasz birtokában lennénk. Meggyőződésem, hogy a kétkedő, kereső, kérdező, „nem teljes” ember az igaz ember. Őneki holnap is van miért felkelnie, mindig van mit tanulnia, mindig tud gazdagodni, befogadni, fejlődni. Milyen rossz lenne belegondolni, hogy egy nap arra ébredünk, nincs hová haladnunk tovább: elértünk a csúcsra, mindent tudunk, mindent elértünk. Borzasztó lenne, nem?

Megfontolandó gondolatokat fogalmazott meg korábban e téma kapcsán Görföl Tibor teológus:

„…ha kérdések merülnek fel bennünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, közösségünk minden tagja mindennel pontosan tisztában van, csak mi képezünk kivételt. Ez hibásan azt az érzetet keltheti, ha mi nem értünk valamit, akkor nem vagyunk jó hívők. Szégyelljük megvallani a kérdéseinket egymás előtt. Pedig az egész fordítva van. Minél több kérdése van valakinek, minél jobban izgatják a hit nagy kérdései, annál mélyebben hisz.”

Ahhoz azonban, hogy kérdezni is képes életmódot éljünk, szükség van egy fontos hozzávalóra – ott szerepel e cikk címében is.

Gyakran az az oka a kérdéseink elmaradásának, hogy igazából sejtjük a választ, csak nem merünk rákérdezni. Mert ne szólj szám, mert úgyse lesz jobb, mert a végén még válaszolnak…

A kérdések megfogalmazásához sokszor igazi bátorságra van szükség. Képzeljünk el egy sajtótájékoztatót, amin egy diktatórikus állami berendezkedés fővezére várja a kérdéseket. De olyan igazi diktatúrára gondoljunk, ahol a kérdezés lehetősége is csupán színjáték, ahol a nem igazodók jobb esetben börtönbe kerülnek, rosszabb esetben „eltűnnek”. No, kinek volna bátorsága ilyen helyzetben bármilyen őszinte kérdés nyilvános megfogalmazására?

Az élet nem ennyire radikális, de az iménti szélsőséges példa jól mutatja, hogy kérdezni néha sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Az pedig újságírói alapelv, hogy jó válaszokat csak jó kérdések tudnak előcsalogatni.

Ha mindezt megfogadnánk, ha többet és bátrabban kérdeznénk a közbeszéd terepein, alighanem megnyugtató mértékben csökkenne társadalmunk ítélkezés-mutatója is, amely jelenleg az egeket verdesi.

Kérdezzünk bátran, hogy boldogabb legyen az életünk!

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.