“Ha gyereket akartál, miért nem szültél egyet?!”

egyedülálló szülő

Hallottam a kérdést, sokszor és sokak szájából, amikor tavaly június 23-án hazaállítottam egy hét éves kisfiúval.

A válaszom egyszerű volt. Nem akartam gyereket. Nem akartam egyedülálló szülővé válni, nem akartam gyermeket úgy, hogy apa nélkül nő majd fel, nem akartam otthagyni a munkám azért, hogy érzelmileg stabilizáljam és otthon készítsem fel az első osztályra. Nem akartam nullára redukálni a magánéletemet, és a szabadidőmet. Nem akartam felélni a megtakarításomat. Nem akartam gyereket.

EZT a gyereket akartam. Nem azért, mert én gyerekre vágytam,

hanem azért, mert volt egy gyerek, akit megszerettem és akinek anyára volt szüksége.

A Gondviselés

Mert a világ ilyen. Vannak olyan gyermekek, akiknek nem adatik meg, hogy édesanyjuk vagy édesapjuk legyen. Ugyanúgy, ahogy vannak olyan felnőttek, akiknek valamilyen okból nem adatik meg, hogy gyermekük legyen. Én hiszem, hogy az Isten mindenkit boldogságra teremtett. Minden sorsot gondosan elegyengetett. Kirakott egy puzzle-t, ahol minden darab a helyére illik. Ennek ellenére vannak olyan szülők, akik nem ezt az utat járják, így gyermekük számára nem tudják megadni a család biztonságát. Úgy gondolom, ilyenkor a Teremtő újra megrázza azt a puzzle-ös dobozt, új helyet teremtve az oda nem illő daraboknak, ezzel mintegy új feladatot adván az erre készen álló embereknek. Megpróbálja kiegyenesíteni a szálakat, hogy minden emberi sors újra egyenesbe kerüljön. Így kaphatnak ezek a gyermekek is második esélyt. Ahogy esetleg mi, felnőttek is egy új házastárs, egy új barát, egy új vállalkozás, egy új lehetőség képében. 

Hiszem, hogy a Gondviselés nem úgy működik, hogy látunk egy áttetsző fényes kart lenyúlni felhők közül a földre, arrébb téve embereket, kiosztva új feladatokat. A Jóisten keze és lába – és úgy gondolom, szíve is – mi vagyunk itt, a Földön. Rajtunk keresztül tud munkálkodni. Kérdés, hogy észrevesszük-e, mi az akarata. Kérdés, hogy meghalljuk-e a szavát. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e az ő segítségébe kapaszkodva megtenni azt, amire hív minket. Kérdés, hogy bízunk-e benne ennyire?

Vajon észrevesszük-e, hogy a Gondviselés rajtunk keresztül működik?

Észrevesszük-e, hogy a puzzle újratervezéséhez és egy gyermek második esélyéhez mi is kellünk?

Egy nem mindennapi gyerek mindennapjai

Tehát tavaly nyáron elhoztam egy hétéves kisfiút. Belevágtam egy hosszú procedúrába, hogy hivatalosan is a gyámja lehessek. Azóta is küzdök a bürokrácia örömeivel. 

Elhoztam egy törött szárnyú madárkát. Akinek a sebei nem egy-két nap, vagy hét alatt gyógyulnak be. Akinek a képességei nem ott tartanak, ahol más hétéves gyermeké. Mert az érzelmi biztonságot – ami megteremtette volna a termőtalajt a fejlődésnek – igazán sohasem tapasztalhatta meg. Mert a feltétlen szeretetet és bizalmat, amit az anya és gyermeke közti kapcsolat jelent, soha nem élhette át.

Így az első időkben még a mosdóra is nehezen engedett el. Ha zuhanyoztam, elhúztam a függönyt és ő ott gubbasztott mellettem a vécé tetején ülve. Ha elmentem, kérdőn állt előttem, vajon visszajövök-e? Nem hagyom-e el örökre?

Nem volt hite saját magában. Nem érezte képesnek magát még a legegyszerűbb dolgok elvégzésére sem. Különleges figyelmet és törődést igényelt a nap 24 órájában.

31 évet éltem le abban a tudatban, hogy türelmes vagyok.

Három nap alatt rájöttem, hogy eddig fogalmam sem volt arról, mi fán terem a türelem.

Hogy milyenek a hétköznapjaink? Sok szóval tudnám jellemezni. Hihetetlenül vidám, borzasztó, vicces, elkeserítő, boldog és teljes, mindketten tele vagyunk hiányosságokkal és néha úgy érzem, nem tudjuk megugrani az akadályt. 

Ha azt hallom hogy: “hoppá, valami történt!”- azonnal tudom, hogy valami tényleg történt. Például leszakadt a mosdókagyló a fürdőszobában, mert felmászott rá. Vagy a porszívóval együtt kiszakadt a konnektor is a falból. Vagy fürdés közben a tusfürdő helyett a mosószerrel játszott, mert az nagyon érdekes, egészen addig, míg az teljes egészében a kádban kötött ki. Vagy esetleg lelökte a fogkeféimet, amik így a WC-ben landoltak. Vagy éppen elindult felém egy tányér főzelékkel a kezében, ami tányérostul-főzelékestül a folyosó padlóján landolt. Pedig csak egy percre hagytam magára. Tehát mint mondtam, a mindennapjainkat rengeteg szóval lehetne jellemezni. Igyekszem derűvel kezelni az érkező helyzeteket. Próbálok egy kicsit én is gyerek lenni és megérteni őt.

Jártunk logopédiára, lovas terápiára, alapozó terápiára és még sorolhatnám. A legfontosabbnak mégis azt látom, a legtöbbet mégis az az idő adta neki, amit én vele töltöttem. Igen, már nyolcéves. És igen, velem alszik. De már nem pisil be. Néhány hét múlva ünnepeljük közös életünk első évfordulóját.

A rossz anya

Bevallom amikor hisztizik, a legszívesebben “kitekerném a nyakát”. Amikor makacs és csak azért sem teszi meg, amit kérek, a vérnyomásom az egekbe szökik. Amikor szemtelen vagy gúnyolódik, néha az is felmerül bennem, hogy minek vállaltam ezt az egészet?! De az érzéseink azért vannak, hogy segítsenek minket és nem azért, hogy hátráltassanak. Érdemes ezeket a szolgálatunkba állítani. Rájöttem, hogy a legrövidebb út minden esetben a szeretet. Amikor nehéz vele, akkor bajban van. Ő van bajban, nem én. Én csak bosszankodom, ő azonban valami nagy hiányt él meg belül. A szeretet hiányát. Ha nem tekintélyelvűen próbálom meg kezelni a problémát vagy helyzetet, és nem az az első gondolatom hogy “mit képzel?!” hanem az, hogy bajban van, akkor lassan ráébredek, hogy valójában ilyenkor égetően szüksége van a szeretetemre. Sokkal többet ér egy hiszti esetében, ha megkérdezem, mi a probléma, átölelem vagy azt mondom “gyere, ülj az ölembe”, mintha lekevernék neki egy pofont. De ez persze borzasztó nehéz türelem játék.

Hogy miért éri meg?

Minden olyan pillanatért, amikor azt mondja: “Anya”. Minden olyan estéért, amikor elalvás előtt a fülembe súgja: “Szeretlek!” Minden olyan esti imáért, amiben megköszöni hogy “végre hazahoztam”. Minden olyan felépített várért vagy Lego autóért, ami után örömmel ugrik a nyakamba és mutatja, hogy: “Nézd, ezt is megcsináltam!” Minden olyan feladatért, amikre napokig tartott, míg meggyőztem: érdemes nekilátni, érdemes megpróbálni, képes rá! És később sikerült is. 

Hogy mi a tanulság számomra?

Hogy a gyermek a legnagyobb nevelő az életben. A Jóisten után. Görbe tükröt tart a világnak és a világ értékeinek. Tükröt tart nekem és a gyengeségeimnek.

És fejlődésre ösztönöz.

Az élet egy csoda. Engem ennek védelmére alkotott a Teremtő. Idővel rájöttem, hogy az életvédelem magával hozza a kapcsolatok megfelelő minőségének, a házasság védelmének, a férfiak és a társadalom felelősségének kérdését is. Olyan utat szeretnék mutatni a fiataloknak, hogy döntéseik mentén ne könnyek, hanem virágok fakadjanak. Kiteljesedést adjon a boldog házasság, kiegyensúlyozott családi élet megteremtése.