Szakmájában sikeres nő, kislányát egyedül nevelő édesanya – akár tipikus 21. századi életút is lehetne Barbora Dusikováé, de nem az.
Pozsonyban született, Oxfordban is tanult, Prágában is dolgozott, jelenleg Budapesten él. Végzettsége szerint német-svéd tolmács, most független pr-szakemberként építi a karrierjét. Szakmai rátermettségét igazolja, hogy a világ leghíresebb márkáival dolgozik együtt, miközben egyedülálló édesanyaként is helytáll – minden nap arra törekszik, hogy bebizonyítsa, az élet csak azért is szép.
– Fiatal vagy, de az életedből regényt lehetne írni. Mesélnél a fontosabb fordulópontokról?
– Nagy családban nőttem fel, ahol én voltam a kíváncsi, én voltam az, aki sosem tudott megülni a fenekén: ha láttam egy izgalmas filmet, akkor másnap elmentem a könyvtárba és utánaolvastam, ha tetszett egy hely, akkor pénzt gyűjtöttem és elmentem oda. Mindig kicsit más szemüvegen keresztül néztem a világot, mint a többiek. Az egyetem kapujában határozottan éreztem, hogy nekem egy járatlan úton kell haladnom. Először minden erőmmel tiltakoztam a továbbtanulás ellen, viszont a szüleim ezt nem engedték, és jelentkeznem kellett egy szakra. Kiválasztottam a német-svéd tolmács szakot, ahova nagyon nehéz volt bekerülni, és szándékosan semmit nem készültem a felvételire, hátha ezzel megúszom a továbbtanulását – mégis felvettek. Nem örültem neki, de elkezdtem, aztán találkoztam egy karizmatikus oktatóval, aki miatt maradtam is.
Az egyetem után elhelyezkedtem, de a nyolcórás irodai beosztást nem nekem találták ki. Miközben kávét főztem egy bevásárlóközpont izgatójának, valami egészen másra vágytam… Egy napon, amikor nekem csak csendes megfigyelőként kellett volna jelen lennem egy megbeszélésen, mégis kinyitottam a számat, és elmondtam, hogy az ötlet, amin gondolkodnak, borzalmas. Ennek köszönhetően állásajánlatot kaptam – egy hónapon belül a prágai vonaton ültem, majd három évet Csehországban dolgoztam. Eszem ágában sem volt Prágát elhagyni, csakhogy szerelmes lettem egy kecskeméti fiúba, és Magyarországra költöztem, éppen idén tíz éve. Pozsony, London és Prága után jött ez a kisváros, ahol mindent kipróbáltam: voltam rendezvényszervező, főszerkesztő, dolgoztam könyvtári és önkormányzati projektekben. Aztán egyszer csak felismertem, hogy rossz házasságban élek, ami hamarosan válással végződik, és nincs helyem benne – így költöztem fel a kislányommal Budapestre.
– Mit tanultál ebből a magánéleti válságból?
– A lányunk négyéves volt, amikor egyedül maradtam – marcangolt a tudat, hogy kudarcot vallottam, olyan volt, mintha az élet adott volna egy nagy pofont… De megráztam magam, óriási belső munkával felülkerekedtem a helyzeten, ahogyan sok más, hasonló sorsú nő is. Van abban valami érdekes, ahogy az egyedülálló anyákban kialakul egy védekező mechanizmus: megsemmisülünk, kényszerpályára kerülünk, el kell fogadnunk, amit kapunk, jót és rosszat egyaránt – aztán mégis megerősödve megyünk tovább.
– Egyik városból költöztél a másikba, egyedül maradtál a kislányoddal, közben pedig keményen dolgoztál a saját projekteden. Ez volt a te kényszerpályád – hogyan bírtad?
– Még Pozsonyban, 21 évesen, öt euróért jegyeztettem be a vállalkozásomat – akkor még semmit nem tudtam a vállalati világról, csak nagyon elszánt és határozott voltam. Aztán teltek az évek, alig foglalkoztam vele, de a válásom után tudtam, hogy ez lesz az én mentsváram, amiből a gyermekem számára anyagi biztonságot teremthetek. Keményen küzdöttem, és szó szerint minden maradék energiámat beleadtam, hogy rövid időn belül felépítsem ezt az alvó vállalkozást. Mindent a kreativitásomra alapoztam, és elkezdtem pr-szakértőként inspiráló nőkkel dolgozni. Lassan minden egyenesbe került, ráadásul egy napon felhívott Zoób Kati, hogy pr-munkatársat keres, és engem ajánlottak ma. Ma a saját cégem irányítása mellett az ikonikus divattervezővel dolgozhatok együtt, miközben más nőknek is munkát adok.
– Szlovákiai magyarként érvényesültél, állod meg a helyed Budapesten – milyen kihívásokkal szembesültél közben?
– Sokakat megnevettetett az akcentusom, ma is másként ejtem a szavakat. Nem számít, hogy mire vittem az évek alatt, még mindig “gyüttment” vagyok. Ugyanakkor nagy büszkeséggel tölt el, hogy mindent a tudásommal értem el. Sehol sem voltak ismerőseim, a kapcsolataimat magam építettem, miközben felkerestem más szlovákiai magyarokat is az összetartás jegyében – meglepetten tapasztaltam, hogy az én területemen egyedül vagyok.
– A nehézségek után megingott a hited? Volt már úgy, hogy elhagyott a remény?
– Református vagyok, és bár egy ateista férfihoz mentem feleségül, ragaszkodtam hozzá, hogy megkereszteljük a kislányunkat is. A hitemet szüleimnek köszönhetem – édesanyám szövegíró és egyetemi docens, édesapám zeneművész, mindketten kreatív, alkotó, karizmatikus emberek, akik művészetükkel máshogy kapcsolódnak Istenhez, mint az emberek általában. Az én hitem ezért is kicsit más: számomra a jóra törekvésben, a jócselekedetek utáni vágyban nyilvánul meg. Engem így neveltek. Éppen ezért nagyon elfogadó vagyok más felekezetekkel, és úgy gondolom, hogy vallási gyakorlattól vagy egyháztól függetlenül az a közös célunk, hogy tisztességesek és emberségesek maradjunk. A rendelkezésemre álló eszközökkel én is ezt a célt szolgálom, így a hitem nem tud meginogni. Hogy voltak-e reményvesztett pillanatok az életemben? Rengetegszer! Megszámolni is nehéz lenne, hányszor gondoltam úgy, hogy feladom, hagyom az álmaim. De közben végig tudtam, ha csak egy kicsit is tehetek másokért a magam eszközeivel, a kreativitásommal, akkor nem adhatom fel a reményt.
