„Építsünk hidat, kezdeményezzünk párbeszédet!” – sokat ismételt jelszavak ezek az egyházban, de amíg bárkire is úgy nézünk, mintha ufó lenne, addig nem biztos, hogy mindent jól csinálunk.
Mostanában mintha csak az LMBTQ-közösség és az egyház közötti híd építése lenne napirenden, pedig vannak a társadalomnak sokkal népesebb csoportjai, akiket az egyház mintha nem tudna megszólítani.
A prédikációkból is „kifelejtett” egyedülállók
Az egyik ilyen csoport szerintem a harmincas, negyvenes egyedülállók, akik nem találnak párt maguknak, akik lehet, hogy soha nem lesznek férjek vagy feleségek, de hisznek, viszik a saját keresztjüket, és szerves részei az egyháznak. Mégis: megannyi vasárnapi misén feszengve ülnek a padokban, mert egyedül vannak, és rosszul érzik magukat a családról szóló prédikációk alatt. Pedig a 2015-ös, családról szóló szinódus záródokumentuma viszonylag részletesen és hosszan tárgyalta az özvegyek, a fogyatékkal élők és az egyedülállók felé irányuló figyelem jelentőségét. Felhívta a figyelmet arra, hogy
nemcsak a családok gondozása, hanem az egyedülállók életének figyelemmel kísérése is fontos.
A gyakorlatban azonban vajon mi többet tud tenni egy plébános annál, mint hogy kéthetente elmondja: forduljunk egymáshoz figyelemmel, és karácsonykor kopogjunk át magányos, egyedül élő testvéreinkhez? Elvétve vannak a nagyobb plébániákon egyedülállóknak szervezett csoportok, programok, ám rendszerszinten mintha nem tudnánk mit kezdeni ezzel a helyzettel, azon túl, hogy próbálunk nem sajnálkozni egy negyvenes, egyedülálló, gyermektelen nő/férfi láttán a templomban. Elkaptam már néhány ilyen, sajnálkozó pillantást, és higgyétek el, legszívesebben kiszaladtam volna az épületből. Amikor hangot adtam az ezzel kapcsolatos véleményemnek egy plébánosnak, ő megkérdezte, hogy mégis mit várok az egyháztól. Őszintén nem tudom a választ. Majd arra is rávilágított, hogy
az egyház „mi” vagyunk, szóval a megoldást, a hídépítést nem fentről kell várni, hanem közösségi szinten kell elkezdeni.
Biztos vagyok abban, hogy a programok, a családosok és az egyedülállók közötti nyitott párbeszéd segíthet elindítani valamit. De abban is biztos vagyok, hogy ettől például én nem fogom kevésbé könnyebben venni a családdal kapcsolatos végeláthatatlan prédikációkat, azok ugyanis mindig egy hiányra hívják fel a figyelmemet…
A lombikos szülők és a „csodababák”
„Hét év és öt sikertelen próbálkozás után, megérkezett a mi csodababánk, aki Isten ajándéka”- írta egy anyuka a videója alá a TikTokon. A videóból az is kiderült, hogy a baba mesterséges megtermékenyítéssel fogant. Pontosan tudom, hogy mit mond a katekizmus a lombikról, a mesterséges megtermékenyítésről, és ahogyan eddig sem tettem, ezek után sem fogom átlépni ezt a határt. Mégis:
szívből tudok örülni az így megszületett babáknak.
Itt engedjetek meg egy nagyon személyes kitérőt! Túl vagyok megannyi műtéten és nagyon reménykedem, hogy egyszer képes leszek kihordani egy gyermeket, ha házas leszek. Érezni a fájdalmat, lemondani az anyaság lehetőségéről, ugyanakkor megmaradni a tanításban olyan kereszt, amit nem kívánok egyetlen nőnek, párnak sem. Szinte elképzelhetetlen az a fájdalom, amit egy olyan házaspár érez, akiknek természetes úton nem lehet gyermekük. Miközben tudják ők is, hogy a módszert finoman szólva sem támogatja az egyház, mégis nagyobb a vágyuk a saját gyermekre, és alávetik magukat a gyermekáldással kecsegtető, testileg és lelkileg is fájdalmas eljárásoknak. Aztán megszületnek ezek a „csodababák”, akik egyre többen lesznek a bölcsikben és az ovikban, de
akiknek a szülei időközben eltávolodnak az egyháztól,
sokszor – legyünk őszinték – az onnan érkező ítéletek, rosszalló tekintetek, vagy át nem gondolt nyilatkozatok miatt. „Az egyház elsődleges kötelessége nem az, hogy elítéléseket és kiközösítéseket osztogasson, hanem hogy hirdesse Isten irgalmasságát, megtérésre hívjon és minden embert az Úr üdvösségére vezessen” – mondta Ferenc Pápa 2015-ben a családszinóduson tartott záróbeszédében. Ezek a házaspárok hoztak egy döntést, amely miatt – még, ha a hitünk szerint nem is elfogadott, sőt, bűn – mi, hívek a legkevésbé sem közösíthetjük ki őket, pláne nem a gyermekeket, akik semmiről nem tehetnek, és boldogságot hozva a szülők életébe megszülettek. Kötelességünk ezeket a házaspárokat megszólítani, kézen fogni, és azt mondani nekik, hogy „helyetek van Isten házában”. Merjünk hidat építeni hozzájuk, és nem megmondóemberként, ítélkezve kiközösíteni őket a tettükért!
És akiket teljesen elvesztettünk…
Álszent lenne nem felvállalni a saját ítélkezésemet, pedig van. Sokszor forgatom a szememet, amikor azokra gondolok, akik trendből, vagy a nagymama miatt templomi esküvőt tartottak, majd soha nem tették be többet oda a lábukat. Pedig valahol
mi is hibásak vagyunk abban, hogy elvesztettünk olyanokat, akik a keresztség, a jegyesoktatás miatt, ha rövid időre is, de részesei voltak a közösségnek.
Persze nem állítom, hogy a házastársak, jegyespárok nem felelősek a saját döntésükért. Egyszer egy ismerősömet megkérdeztem arról, hogy miért szakította meg az esküvője után azonnal a kapcsolatot az egyházzal. A válasz az volt, amit egyéb esetekben is gyakran hallok: „hiszek, de a magam módján”. Csak ugye, „magam módján egyház”, ahová be lehetne rángatni a családot a templomba, nincs. Na, tessék, már megint ítélkezem.
Csakhogy ezekből az Isten előtt megkötött házasságokból aztán gyermekek születnek, akik gyakran már nem kapják meg a keresztség szentségét. A válasz erre gyakran ez: „majd a gyerek eldönti felnőttként, hogy miben hisz.” Nekem keresztényként nagyon fájt ezt hallani, mégis újra és újra próbálom emlékeztetni magam arra, hogy
mindent meg kell tennünk azért, hogy ezek a párok ne távolodjanak el az egyháztól, Istentől.
Vajon mi lenne, ha a jegyesoktatásnak nemcsak a kötelező, formális elemei lennének meg, hanem, mondjuk, a közösség családos tagjai vendégül látnának egy-egy jegyespárt, s tanúságot tennének az életükkel? Olyan nehezen megszervezhető helyzetnek tűnik? Nem hiszem. Idealista, lányosan romantikus ötlet? Valószínű. De a hídépítést el kell kezdeni valahol…
Baranyai Enikő
vendégszerző
