Megélt majd’ egy évszázadot, francia nyelvű és műveltségű arab keresztény, görögkatolikus, jezsuita pap. Mélyen ismerte a valóságot, bátran gondolkodott, és bátran meg is osztotta a gondolatait, tapasztalatait előadásaiban, könyveiben. Ezek a könyvek több generáció számára jelentenek szellemi útmutatást, táplálékot.
Azt mondta, a XXI. század kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz. Világosan látta, milyen irányba alakul a XX. század filozófiája, emberképe, világképe. Látta azt is, hogy ez az Istentől függetlenedni törekvő emberi okosság hová vezet, és ezzel szemben mindig Isten csodálatos megváltó tervét mutatta fel, az ember igazi reményét és célját. Mert vallotta és hirdette, hogy Isten szeretetből, örömmel és vágyakozással alkotta meg mindegyikünket, hogy célja van az életünknek, hogy
a mi boldogulásunk, örömünk, a Teremtőtől kapott talentumaink kibontakozása szerez dicsőséget az Örökkévalónak.
Tudta, hogy „a misztika abban áll, hogy rátalálunk Istenre – nem valahol az égben, hanem önmagunk legmélyén.”
Számomra hatalmas ajándék volt kamaszként a „Használd szabadságodat!” című könyve, amelyből megértettem, hogy a pokol – amelyről Jókai, akinek könyveit akkoriban lelkesen faltam, azt mondja, a „létezése kizárná az Istenről alkotott fogalmunkat” – nem Isten akarata, és nem is hely, ahova Isten taszít, ha „épp rossz kedvében találjuk”. Hanem az a rettenetes lelkiállapot, hogy képtelen vagyok elfogadni azt, aki maga a jóság és a szeretet, maga az irgalom, hogy harcolok a nyilvánvaló Igazság ellen.
Azt is Boulad atya könyvei nyomán ismertem föl, hogy
a Törvény valóban a szívünkbe van írva, hogy az Ige mindegyikünkben ott rejtőzik,
és az életünk nagy feladata a saját önkényes, felületes akaratunkat összhangba hozni azzal a mély, lényegbevágó akaratunkkal, amely voltaképpen Isten akarata bennünk. Akkor nem fogjuk tovább pusztítani önmagunkat és a világot a kapzsiság kísértésének engedve, akkor nem halogatjuk majd a valódi jót, elfecsérelve az időnket hiábavalóságokra.
Boulad atya ismerte és értette az iszlámot, látta annak rokonságát a zsidó-keresztény szellemi kincsekkel, de látta azt a fanatikus és intoleráns iszlamizmust is, amely felerősödve a civilizációk háborújába sodorhat minket. Látta azt is, hogy míg a Koránból igazolható az erőszak, a karddal való térítés,
a kereszténység minden háborújával elárulja az Újszövetséget.
Látta és kimondta már 15 évvel ezelőtt, hogy a terrorizmust nem lehet legyőzni, amíg a gyökereit – az igazságtalanságot, a kettős mércét – meg nem szüntetjük.
Úgy látta, hogy a valódi összeütközés nem a kereszténység és az iszlám között van, „sokkal inkább a győzedelmes, hódító, mindenütt jelen lévő modernség és a vallások között (…) a modernség képviseli a nagy kihívást minden intézményes vallás számára.” Látta azt is, hogy a modern technikát minden gond nélkül lehet használni középkori mentalitással is, viszont a modern gondolkodást, a szólásszabadságot, az állam és az egyház szétválasztását nem tudja egykönnyen befogadni az iszlám világ, hiszen ezek az eszmék az alapjait tennék kérdésessé. Szerinte a reménységet azok a bátor muzulmánok – gyakran nők – jelentik az iszlám világ számára, akik életük kockáztatásával mernek kiállni ezért a modernségért.
Legnagyobb ajándék számomra az volt, hogy egyik könyvét, a megbocsátásról szólót lefordíthattam. Reményt és világosságot adó előadásokat gyűjt egybe az Aki megbocsát, Istenhez hasonló című kötet egy lassan feledésbe merülő isteni erényről, a krisztusi megbocsátásról, amely „nem kevesebbet kíván mindkét féltől, mint valóságos hősiességet.” Hogy mennyire nagy szükségünk van erre a hősies megbocsátásra, azt érzékeltetik ezek a gondolatai: „Minden egyes megsebzett emberi szív jelenti Isten szívét is (…)
A transzcendens, tökéletes Isten együtt szenved a teremtményeiben és egyenként mindegyikükkel.”
Ugyanakkor nagyon nehéz a megbocsátás, ezért is kell hozzá hősiesség: „A közeledés, a megbocsátás nem a legérzékenyebb rétegemet érinti-e, a méltóságom, a tisztességem, a büszkeségem területét? (…) Ha egy gonosz cselekedet vagy szó a bensőmet járja át, akkor az egész lényem felháborodik, mivel a LÉTEMet találja el.” Azonban az a reménységünk, hogy mindenünket csak időlegesen birtokoljuk, nem vagyunk azonosak sem a jó, sem a rossz tulajdonságainkkal, sem a szépséggel, sem az öregedő testünkkel, sem a karrierünkkel, sem a kudarcainkkal – nem mi vagyunk az élet, csakis Krisztus. Ha ezt megértjük, mondja Boulad atya, akkor a birtoklásunk fölött állunk, és ez az út biztosan vezet a szabadságra. „Aki szabaddá vált, az minden egyes megbocsátással túllép azon az érzékeny területen, ahol a büszkeség fészkel, és a tiszta LÉT-ből cselekszik, aki ő maga, s aki marad is örökre.”
Végül egy olyan gondolat – szintén a megbocsátásról szóló könyvből –, amely a jelenlegi, keserves helyzetből kiutat mutat a világnak:
„Az ellenségszeretet a kereszténység egyik legfontosabb jellemzője. Az ellenségszeretet szakít az elégtétel kísértésével, sőt kényszerével.”
Majd Romano Guardinit idézi: „Valóban igazságos csak olyan álláspontról lehet [az ember], amely az igazságosság fölött áll. Az ember nem tud ellenállni az igazságtalanságnak, ha csupán a helyes mértéket igyekszik őrizni, hanem csak akkor, ha a szeretet erejéből cselekszik, amely már nem méreget, hanem ajándékoz és teremt. Csak ekkor válik lehetővé a valódi igazságosság.”
Mindezek nyomán felszakad bennem a zsoltáros sóhaja: bárcsak hallgatnánk ma Isten szavára, és ne maradnánk keményszívűek!
