Tavaly ilyenkor Brüsszelben éltem – éppen hamvazószerda volt, amikor megnéztem az egyik legnagyobb hatású divatfotós, Peter Lindbergh posztumusz életmű-kiállítását.
Akkor még szinte semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy gyönyörű fekete-fehér képeket csinált, de arra nem voltam felkészülve, amit ott találtam.
Már a kiállítás első terme kizökkentett a valóságomból: általam eddig csak magazinokból ismert világsztárok, szupermodellek zengtek ódákat a német származású fotósról, aki nem sokkal korábban – életmű-kiállításának összeállítása után –, 75 évesen hunyt el. Ő volt az, aki szembement a teljes divatiparral: modelljei minimális sminkben, retusálás nélkül jelentek meg a képein. „Az igazi szépség az, ha önmagad vagy” – így gondolta Lindbergh. Modelljei – köztük Kate Moss, Linda Evangelista, Uma Thurmann – bíztak benne: eredendő törékenységükben merték megmutatni magukat neki. Egyszer, amikor egyikük fáradt kinézetét vetették a szemére, csak annyit reagált: „És akkor mi van? Fáradt és gyönyörű.”
A fotóiból sugárzó szépség időtlen: van képe, amit menő divatmárkák ma is használnak. Lindbergh számára – aki munkásságával a szupermodell éra elindítójává is vált – a divat valójában másodlagos valóság volt: sokkal inkább az ember és története érdekelte.
Ahogy haladtam felfelé a kiállítótér emeletein, Lindbergh életművének különböző aspektusait ismertem meg. A legfelső szinten várt a legkülönlegesebb projekt: a Testament című anyag az amerikai Elmer Carollról szól, akit gyilkosságért halálra ítéltek. A rabbal egy floridai börtönben, a halálsoron találkozott Lingbergh, akit különösen foglalkoztatott a halálraítéltek világa: 400 ügy anyagát olvasta el, azt is tudta, hogy átlagosan 20 évet ülnek a börtönben a kivégzésükre várva. Elmer Caroll képei körül minden fekete, a kiállítótérben ablakon sincsenek. Nem tudjuk meg, konkrétan mit tett, de ez most nem is számít – Lindbergh mást szeretne megmutatni. A terem közepén elkerítve némafilm pörög: a halálra ítélt amerikai 35 percig néz a kamerába – néz az őt néző szemébe a súlyos, fekete csendben.
Beleállok – leülök. Nézzük egymást: a férfi engem, én őt. A tér és a kapcsolat szavakkal már nem kifejezhető – ő már nem él, őt is megölték.
Vajon miért egyezett bele ebbe a felvételbe? Miért engedte, hogy közszemlére tegyék? Amit látok, a székhez szegez.
Pedig lassan mennem kellene, hogy odaérjek a hamvazószerdai szertartásra. De nem tudok elindulni, és szépen lassan megértem, hogy nem is akarok. Nincs is rá szükség. Egyszercsak elkezdek imádkozni. Olyan természetesen jön. Szavak nélküli ima ez – teljesen paradox. És nem tudom, miért van ez… Hiszen egy gyilkost nézek… Elrontott élete lemeztelenedik, ahogy a szemembe néz. Meghökkent a hatalom, amit tőle kapok. A sebezhetőség gesztusa. Már ő sem csak egy gyilkos. Már látom benne az embert. Mindkettőnkön túl pedig érzékelhető a szelíd Jelenlét, amely képes összekötni az összeköthetetlent. Nem szó, csak Tekintet. Nem tett, csak Jelenlét.
Mély Csendben hagyom ott az emeleti termet, a lelkemben friss hamu nyomával.
