Lelki vezetőink túlterhelése helyett ideje lenne kiásni saját „kutunkat”, hogy erőforrás lehessünk közvetlen környezetünk számára.
„Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (János 8;31-32)
Ez a cikk egy korábbi írásom folytatása arról, hogyan lehet életünk fókuszát az evangéliumra fordítani. Mindennek a kiindulópontja az − és akkor leszünk igazán sikeresek is −, ha van bennünk szellemi éhség és szomjúság: akarnunk kell a többet a kereszténységből, és motivációnkat is le kell tisztáznunk − elsősorban már nem önmagunkért, hanem másokért. Ha csak mi akarunk többet tudni, okosabbak lenni, abból gyorsan kialakulhat a felfuvalkodottság.
Aki önmaga gondolataival és mások véleményeivel telített, benne már nem fér el az Istennek a Lelke.
A megtérésem óta eltelt 13 évem arról szólt, hogy a Szentlélek munkáját segítsem − elsősorban azzal, hogy minél többször befogjam a számat (még fejlődésben vagyok) és nagyon igyekezzek nem okosabbnak tűnni Istennél. „Bízzál az Úrban teljes szívedből és ne a magad eszére támaszkodj!” (Példabeszédek 3;5) − ez az idézet a telefonom háttérképe is, úgy érzem, így jobban hat rám.
Miért van szükség életünk fókuszának megváltoztatására?
Sokszor makacsul védjük megszilárdult erődítményeinket, amiket Isten és az Ő igéje ellen emeltünk a világi tudományok hathatós segítségével. Pál apostol erre külön kitér a korinthusiaknak írt második levelében: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre (2Kor 10; 3-6).
Ezt kapták Szent Páltól a levél címzettjei, mikor azok kezdtek felfuvalkodni.
A felfuvalkodottság és a gőg veszélye talán minden eddiginél jobban veszélyes a mai kor emberére:
ezrével magasodnak az okosabbnál okosabb elméletek, amik − az egekig magasztalva saját tetteiket − Isten fölé helyezik az embert. Ez mindennapos hadakozást okoz, és nem arra fordítjuk energiáinkat, hogy a hitben erősekké váljunk, mások segítésére. Ezt is folyton tudatosítanunk kell: már nem mi vagyunk a cél, hanem a nagy Mi: az egyetemes emberiség közössége a szeretetben. Az egyházak és minden felekezet célja Isten akaratának végrehajtása, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” (1Timóteus 2;4)
Mik a jelei annak, hogy nem az Ő útján járunk?
Ha bármely embercsoportról azt gondoljuk a színe, a vagyoni helyzete, a világnézete, a véleménye, a szexuális irányultsága miatt, hogy erre vagy arra nem lehet méltó, akkor biztosan tudhatjuk, hogy letértünk az útról. „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, és nincs benne semmi megbotránkoztató; aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.” (1János 2;9-11)
Az utunkról való letérés a fejünkben kezdődik.
Etetünk és hizlalunk olyan genetikailag módosított szellemi malacokat, melyek belülről rágják az általunk elfogadott és már hallott igéket. Mivel hizlaljuk? Hírekkel, embereket egymás ellen uszító véleménycikkek olvasásával, folytonos panaszkodásunkkal, önmagunkra és másokra kimondott negatív kijelentésekkel, a kérdőjelet is megkérdőjelező tudományos kérkedéssel, a jóban való restséggel és minden olyan hasztalan dologgal, melyekkel nem hidakat építünk, hanem árkot ásunk magunk és embertársaink közé.
Nagyon fontos tudnunk, hogy minden, bennünk keringő gondolat lényegében reakció a külvilágra. Születésünk óta minden szavunkat a világtól kaptuk, azokból a mondatokból, véleményekből és a ránk aggasztott címkékből alakultunk személyiséggé. Ezek a világ által belénk mart torz személyiségjegyek egy önmagunkról kialakult negatív képpé állhatnak össze, melynek könnyen a fogságába eshetünk. Ezért tekint az emberek többsége önmagára negatívan, és gyakorlatilag folyamatos frusztrációval, feszültséggel küzd, állandóan a világhoz mérve magát, természetesen azt tapasztalva, hogy milyen értéktelen és haszontalan a többiekhez képest.
Hogyan lehet megszüntetni a bennünket lehúzó negatív spirált?
Akkor tudunk mindettől szabaddá válni, ha elhisszük: mi nem pusztán a világ elemeinek kiszolgáltatott rabszolgák vagyunk, és nem azért születtünk, hogy a nálunk nagyobb erőforrásokkal rendelkező világi hatalmasságok a kényük-kedvükre használják az életünket. Hála Istennek, már a világi tudományok is sokat foglalkoznak ezzel a negatív erőtérrel, mint transzgenerációs hatással.
Nekem négy pszichiáterem is volt, sokat kaptam tőlük. A Szentlélek azonban mindenkinél jobb terapeuta,
mert mindenre rávilágít, minden gyerekkori traumát és rossz mintázatot megmutat, meg is vígasztal, majd a kivezető utat is megmutatja. Ezt a „megvilágító” erejét már azelőtt megtapasztaltam, hogy egyetlen terápiába is bevontak volna. Mert mit is kapunk egy terápiában?
Legfőképp szavakat, melyek segítenek megérteni, hogy mi történt velünk, és rávezetnek arra, hogy hogyan gondolkodjunk másképp. Megtanítanak egy szerethetőbb képet festeni önmagunkról. Segíteni igazából csak úgy lehet, ha a másikban az embert nézzük, az Isten teremtményét, akiért Jézus meghalt, akinek szüksége van az élő Istennel való kapcsolatra. Ha a másik ember „csak” egy cigány, egy hátrányos helyzetű, egy büdös, vagy aluliskolázott, vagy mentális beteg, vagy kezelésre szoruló, vagy függő, vagy prostituált, vagy abortuszon átesett, gyilkos, erőszaktevő… akkor minden szavunkkal megfosztjuk a valódi szeretetkapcsolattól. Akkor az ítélet szól belőlünk, és nem lesz köztünk valódi kapcsolat. Ezzel szemben
a krisztusi kommunikáció mindig az emberhez szól: a szívéhez, és nem a koszhoz, amit rákentek, vagy amit szétkent önmagán.
Na de mi történik, ha maga a Teremtő Isten, az Ő egyszülött Fia és a Szentlélek von be bennünket egy terápiába? Ők is „csak” szavakat adnak, de ezek a szavak valódi Életet hordoznak, amik teljesen és minden eddiginél erőteljesebben formálják át az életünket.
„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsidók 4;12)
Milyennek lát minket Isten?
„Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.”(Zsidók 11,3)
A kereszténység gyakorlatának lényege az lenne, hogy az önmagunkról rosszul kialakított képet gyökeresen megváltoztassa és egy olyan életet adjon, ami által egy új, minden eddiginél magasabb és hozzánk méltó mércét állíthatunk fel önmagunkra nézve. Igazodva ahhoz, mit az Atya, a Fiú és a Szentlélek nyilatkoztatott ki Mózes könyvében:
„Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1 Mózes 26;27)
Nem véletlen a többes szám, mert Isten mindig közösségbe hív minket! Ha az Ő képmására lettünk teremtve, nem élhetünk egy világ által beárazott és felcímkézett fogyasztási egységként. Nem arra lettünk elhívva, hogy egész életünkben a nyomorultságunkat ismételgessük egymásnak. Nem a bűnös természet a fontos, hanem a megváltás, a kegyelem és a megigazulás. Ne a vádló szemével nézzük magunkat, ha maga az Isten sem úgy néz ránk! Úgysem tudunk elég jók lenni, valakinek mindig kevesek leszünk.
Istennél azonban nincs személyválogatás, és ha Ő nem a bűneinkre tekint − mert azt a Fia már elvette tőlünk −, akkor kik vagyunk mi, hogy folyton azokat ismételgessük?
„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8;14-16)
Jézus Krisztus „megigazított” minket. Az egész emberiségnek megmutatta, hogy milyen a normális ember állapota. Az Ő hozzáállása és tanítása az egyetlen lehetőség egy valóban szeretet-teljes emberi közösség építésére. Nincs más út, melyet áldozatával elérhetővé tett minden ember számára. Ezt nagyon fontos megérteni, mert azért vagyunk keresztények, hogy segítsünk az egész világon minden emberi lényt Jézus Krisztus által és a Szentlélek bennünk munkálkodásával abba az állapotba igazítani, amire teremtettünk: Isten képmására. Ezt az állapotot elbuktuk a bűnbeeséssel, de visszanyertük Jézus Krisztus által, aki által megigazultunk, aki megigazított minket, hogy újra valódi szeretetközösségben lehessünk az Istennel.
Ha elvétjük a célt, akkor elvétjük a lényeget. Minden ember jogosult célba érni, de csak akkor érheti el, ha meghozza a legjobb döntést, amit életében hozhat: Jézus Krisztust választja! Őáltala foglalhatjuk el a minket megillető helyet. Valaki mellett dönteni azt is jelenti, hogy előtte megismerjük. Jézust megismerni leghitelesebben a tanításai által tudjuk − benne vannak a Szentírásban.
A sikerhez el kell hinnünk, hogy méltók vagyunk
Remélem, hogy sikerült rávilágítanom, hogy miért gondolom fontosnak mindennapi szokásaink gyökeres megváltoztatását.
A változáshoz vezető úton sokszor azért élünk meg sikertelenséget, mert nem tartjuk magunkat méltónak a többre, a nagyobb bőségre és lelki ajándékokra.
A Biblia ezzel szemben egyértelműen tanítja: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kolossé 2;7)
A hitben meggyökerezni csak az Ige szívünkbe ültetésével, a rajta való folyamatos elmélkedéssel és tettekre váltásával tudunk. Mindehhez idő kell és Szent Pál felhívja figyelmünket a veszélyekre: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik. Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Kolossé 2;8-9)
Én bevezettem magamnak egy gyakorlatot: minden létező felületen, ami számomra fontos, amit gyakran használok, igehelyeket helyeztem el. Olyanokat, melyek tetszenek, vagy amiket szeretnék a magaménak tudni: hogy valóban a szívemből nőjön ki, és adhassak belőle másnak is. Minden okos eszközünkön van háttérkép − használjuk ki. Számtalan bibliaalkalmazás van, amit az internetről letölthetünk. A közösségi médiában érdemes olyan oldalakat követni, amik igéket osztanak meg és olyan ismerősöket, akik szintén. A villanykapcsolóinkra, vagy azok fölé is tehetünk igekártyákat, hogy folyamatosan emlékeztessenek a legfontosabbra. A bibliaolvasás pedig a mindennapok részévé kell, hogy váljon a gyülekezeti alkalmakon és imádságokon felül. Az átadott élet a legjobb élet. Ez persze kényszerből nem megy.
Nagy szükség van újra és újra a római levél intésére: „és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12;2)
Ha a szívünkbe nézünk, mind érezhetjük az akaratát: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13;34-35)
Ha csak ezt az egy igét napjában többször elolvassuk és teljes szívünkből akarjuk, már nagy lendülettel indulhatunk el a nekünk szánt áldások útján.
