Egy ideje már nézem „A család az család” és a többi, modern családkampány plakátjait, és mindenféle rajzokat látok. A családtagokat színesben ábrázolva vagy különböző összetételű, emberek és állatok alkotta csoportokkal. A kibontakozó meghatározás szerint ezek valamennyien egytől egyig: család. Mert ahogy írják: “Család = bizalom, kötődés, figyelem, felelősség, gondoskodás.”
Velem született fogyatékosságom, hogy bizonyos szempontból fordítva vagyok bekötve: például ahogy megérzem, hogy érzékenyíteni szeretnének, menten gondolkodni kezdek: Mit szeretnének elérni? Mit kéne gondolnom és éreznem, mi helyett? Nos, a válasz világos: a család az család kampány lényege az azonosnemű párok házassága, valamint az azonosnemű párok általi örökbefogadás széleskörű társadalmi elfogadtatása. A nyitóképen szereplő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány plakátjának is ez fő üzenete: a bácsi-bácsi-kisgyerek, illetve a néni-néni-kisgyerek, a többi szereplő pusztán statiszta. Ugyanis eddig sem volt kérdés, hogy család a csonka család, a mozaik család, a nagycsalád és a kiscsalád, a kutyával/cicával élő nénit/bácsit pedig sem ezelőtt, sem az érzékenyülés után nem fogja családnak nevezni senki.
Vajon helyes-e, hogy Magyarországon az azonos nemű párok hivatalosan nem köthetnek házasságot, valamint nem fogadhatnak örökbe gyermekeket?
Hiszen joggal merül föl a kérdés: Miért ne illetné meg a házasságkötés és a gyermekvállalás joga az azonos nemű párokat? Akár tetszik a heteroszexuális többségnek, akár nem, mindig is voltak homoszexuális embertársaink, vannak és lesznek is. Tehát, ha amúgy is együtt élnek, miért ne házasodhatnának össze hivatalosan is, miért ne hívhatnánk családnak az együttélésüket, és miért ne fogadhatnának örökbe gyermekeket? Mielőtt választ adnék a kérdésre, hadd idézzem a zseniális angol gondolkodót, G. K. Chestertont: „Mielőtt elmozdítasz egy kerítést, állj meg és hosszasan gondold végig, hogy eredetileg miért helyezték azt oda!” Igen, szerintem elsősorban őszinte gondolkodásra van szükségünk, nem érzékenyítésre, ha el akarunk mozdítani, le akarunk bontani egy olyan kerítést, amely évezredek óta ugyanott áll.
Először is fontos hangsúlyozni, főleg a keresztény felebarátaink felé, hogy a
homoszexuális embertársaink polgári (!) házasságkötésének tilalmát vallási okokkal nem lehet megindokolni.
Legalábbis egy jogállamban nem. Igaz ugyan, hogy a homoszexuális együttélés a Biblia tanítása szerint bűn, ám ez nem indok arra, hogy az állam hivatkozási alappá tegye a jogalkotás területén, ugyanis akkor a válást, a promiszkuitást, a heteroszexuális félrelépést, sőt a kapzsiságot, a gyávaságot és a falánkságot is törvényileg kellene betiltani, a vétkeseket pedig hatóságilag szankcionálni, hiszen ezek éppen ugyanolyan bűnnek számítanak a Biblia szerint, mint a homoszexuális életközösség gyakorlása.
Azon nem-keresztény felebarátaim figyelmét pedig, akik most egyetértően bólogatnak, arra szeretném felhívni, hogy sokan, akik a “melegházasság” kapcsán a vallásos értékek és a szekuláris, jogállami normák szétválasztását hangsúlyozzák, nemrég még harsányan követelték a Biblia krisztusi szeretetről szóló tanításának európai szintű, geopolitikai dimenziókban való érvényesítését, mégpedig a migrációs krízissel kapcsolatosan.
Az igazi ok, amiért véleményem szerint nem helyes a házasság és a család fogalmának évezredes jelentését megváltoztatni, hogy amennyiben ezt megtesszük, kaotikus helyzet áll elő.
Most ugyan egyértelműen a homoszexuális párok érdekérvényesítése a cél, ám ha az ezzel kapcsolatos érveket elfogadjuk, akkor valójában bárki bárkivel és bármivel, bármilyen létszámban és összetételben köthet házasságot, és fogadhat örökbe gyermeket. Ha igaz az, hogy “Család = bizalom, kötődés, figyelem, felelősség, gondoskodás”, akkor ez igaz kell legyen a poligám kapcsolatokra, azok legextrémebb formáira is. 4 bácsi 1 néni, 5 néni 1 bácsi stb.
Sőt, akkor a poligámia az első, amit már réges rég be kellett volna vezetni. Hiszen a legtöbb férfi és nő, az esküvője alkalmából tett esküje ellenére nem tudja, és/vagy nem is akarja leélni az életét egyetlen nő vagy férfi szexuális partnereként. Ráadásul e tekintetben nem kisebbségről, hanem jól látható többségről beszélünk. Miért nem vezettük be a sokak által megélt poligám szexuális vágyaknak megfelelő családmodellt? Miért nem nevezzük nyugaton családnak egy olyan közösséget, melyet egy férfi, és mondjuk négy nő alkot? Azért nem, mert a nyugati, zsidó-keresztény civilizáció ezidáig erre a problémára nem a házasság és a család fogalmának lebontásával, hanem az egyén teljes körű szabadságának felépítésével adott választ.
Ha valakinek nem működik a házasság, mint monogám kapcsolat, akkor a hagyományos, zsidó-keresztény kultúrán (és nem a zsidó vagy keresztény vallási alapelveken) alapuló országokban a következő lehetőségek állnak rendelkezésére: lehet szingli, és gyakorolhatja a bio-szexet (fűvel-fával), vagy ha házas, teljes nyugalommal lehet házasságtörő, lehet egyszerre akár több szeretője is. Ha ezt elbírja a házassága, élhet így (nyitott házasság), ha nem, elválhat, méghozzá annyiszor, ahányszor csak óhajt. Mindezekhez joga van bárkinek! Egyetlen evilági törvényt sem szeg meg, aki a fentebbi együttélési formulák közül bármelyiket, vagy akár az összeset gyakorolja. Arra viszont nincs lehetősége, hogy hivatalossá tegye, és házasságnak nevezze a gyakorlatban megélt, poligám kapcsolati formát.
Ha a kerítést lebontjuk, a változás miért állna meg az azonos neműek házasságkötésével?!
Gondoljuk át: a homoszexualitás pusztán néhány betű a jelenleg 92 gender identitás közül. Mi lesz a többivel? Ha “A család az család” kampány alapelvei, család-definíciói hivatkozási alappá válnak, akkor ilyen alapon miért fosztanánk meg a gyermekvállalás lehetőségétől a poligendereket (akiknek 3-nál több gender identitásuk van egyidejűleg), a genderfluidokat (akik váltogatják: egyszer férfi, máskor női identitásuk szerint élnek), vagy éppen az s2-ket (az S2-k az indián, két lelkű homoszexuálisok, jelentsen ez bármit is)? Ha egy örökbefogadott gyermek egy transzgender és egy (vagy több) genderfluid nevelőszülővel nő föl, az nem lesz káros, vagy egyenesen kaotikus hatással a gyermek pszichoszexuális fejlődésére, szexuális identitásának kialakulására? (Van, aki szerint Jókai egyes női karakterei már csak egyszeri (kötelező) elolvasás után is súlyos károkat okozhatnak a tizenévesek nemi fejlődésében.)
És akkor még nem említettük a zoofileket, a nekrofileket, akik ugyanúgy nem tehetnek arról, hogy a szexuális orientációjuk tekintetében nem tartoznak a többségi társadalomhoz. Ők előbújhatnak valaha? Vagy megalázó módon bujkálniuk kell életük végéig? Nekik nincs joguk a családi örömökhöz? Ha nincs, miért nincs? Love is love, a család pedig család, nem? Ebben az esetben egy S2, egy nekrofil és egy zoofil trió is házasságot köthet, “családdá” válhat, ergo örökbe fogadhat gyermeket. (Aki ezen a ponton felháborodva kapkod levegő után, mondván, hogy milyen gusztustalan dolog a melegekkel egy lapon emlegetni S2-ket, zoofileket meg nekrofileket, annak figyelmébe ajánlom, hogy legtöbb (lehomofóbozott) heteroszexuális ember ugyanígy érez a homoszexuálisokkal kapcsolatban, épp ezért kell őket folyamatosan “érzékenyíteni”.)
Nem csúszós lejtő érvelésről van szó, hanem arról, hogy ha a kerítés elmozdul, a határ leomlik, nem lesz megállás, és ezt már most is láthatjuk. Ott van például a legújabb három apuka és egy kisgyerek esete, a kazah testépítő, aki a szexbabájával házasodott össze, a hologrammal házasodó japán férfi esete
vagy az ausztrál hölgy, aki egy híddal (!) kötött házasságot. Ki, és milyen alapon állíthatja, hogy a 92 gender identitás közül csak a hetero-, valamint a homoszexuálisok köthetnek házasságot? És a többiek? Az érvek is ugyanazok lesznek: “Hát nem jobb annak a gyereknek egy S2, egy zoofil és egy nekrofil alkotta szerető családban, mint egy alkoholista, drogos, agresszív hetero/meleg házasságban?” Dehogynem! Persze, újra mondom, bárki élhet bárkivel, akármivel, guminővel, híddal, bánom is én, szabad országban élünk.
Az igazi kérdés a hivatalos házasságkötés lehetősége, és ezzel összefüggésben a gyermekek örökbefogadása.
Szokták mondani: “Attól nem lesz a gyerek meleg, hogy meleg szülőpár neveli.” Persze, hogy nem! Híd sem lesz a gyerekből, ha az anyukája azt tartja a gyerek apukájának. Csak éppen rettenetes hátrányból indul majd neki az életnek. Mert bár a híd-apuka extrém példa, nem lehet nem figyelembe venni, hogy a legnagyobb minták alapján végzett reprezentatív kutatások szerint az azonos nemű szülők által nevelt gyermekek kétszer több érzelmi problámával fognak küszködni az életben, mint a hagyományos összetételű családokban felnőtt társaik.
Aki D. Sullins kutatásaiban kételkedne, annak ajánlom ezt a cikket. Akinek Mark Regnerus sem komolyan vehető tudós, annak pedig ezt az írást, ebből is ezt a mondatot: “A négy legnagyobb, statisztikailag reprezentatív adatbázis e kérdéskörben a kanadai cenzus (kétmillió eset elemzésével), az amerikai országos egészségügyi felmérés (1,6 millió esettel), az amerikai országos serdülőkori egészségügyi felmérés (20 ezer esettel), valamint a Családstruktúrák új felmérése (New Family Structures Study, háromezer esettel) – mind a négy elemzés ugyanezzel a konklúzióval zárult.” A 4 legreprezentatívabb amerikai és kanadai felmérés, összesen nagyjából 3 623 000 fős kutatási minta alapján elért eredményei mellett nem kellene elmennünk.
Ha Chesterton szavait megfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy
a család egy olyan fogalom, amely, bár korlátokat is magába foglal, ezek a korlátok nem ellenünk, hanem éppen értünk vannak éppen ott, ahol vannak.
Mint a korlát a magas kilátó tetején: valóban korlátoz a szabad mozgásban, de egyben meg is véd minket a bajtól. És egy szabad országban, ahogy a magas kilátó tetején, úgy a házasság és a család esetében is a saját felelősségére bárki nyugodtan kimászhat a korláton kívülre, ő dolga, felnőtt ember. De ettől még a korlátot nem veheti el a helyéről, az embertársai, és legfőképpen a gyermekek veszélyeztetése miatt. Már ha ez számít…
