A nevetés gyógyszer: oldja a stresszt, fokozza a vérkeringést, jótékonyan hat a szívműködésre. A nevetés, a humor mindenkinek jót tesz – még a keresztényeknek is. 🙂
De van-e humor az egyházban? Tudnak-e nevetni a keresztény emberek önmagukon, egymáson, az élet, a gyülekezeti élet fonákságain? Szabad-e nevetni egyáltalán az isteni erőtérben – egy istentiszteleten, egy esküvőn, egy keresztelőn, vagy pláne egy temetésen? Ezt járta körül a Hallhatóan Evangélikus Podcast legfrissebb epizódja, melyben az Adj, Uram, humorérzéket! – Egyházi anekdotagyűjtemény című kötet szerkesztőjétől, Boda Zsuzsától azt is megtudtuk, milyen az ugrós liturgia, és mi a lelkészek rémálma.
„Van, nem is akármilyen humorérzéke van az egyháznak, az egyháztagoknak. Ez az anekdotagyűjtemény alapvetően evangélikus lelkészektől származó történeteket takar, jelenleg is aktív vagy nyugdíjas lelkészek mesélték el a főleg az ő szolgálati idejükből származó történeteket. (…) Nem viccgyűjtemény, hanem valós alapokon nyugvó történetek.”
2017-ben, a reformáció kezdetének 500. évfordulója alkalmából sok helyen ültettek fát. Egy dunántúli faluban is így történt. Az ünnepi alkalmon az illusztris főemberek körülállták a kiásott gödröt, amely mellett odakészítve várakozott a facsemete. Egymás után hangzottak el az ünnepi beszédek, míg utoljára a helyi lelkész került sorra, aki a gödörre és az ásóra pillantva ösztönösen így kezdte mondandóját: „Kedves gyászoló gyülekezet!”
„Több forrásból dolgoztam, nemcsak mai lelkészektől származnak ezek a történetek, hanem egyházunk – akkor még – hetilapjának, az Evangélikus Életnek régebbi számait is elővettem – talán 1970-ből és ’51-ből is van egy olyan lapszám, amiből kivettem részletet, illetve egy békéscsabai lelkészünk, Hahn Lajos, aki az 1880-as években kezdett egy anekdotagyűjteményt összeállítani, az ő korabeli lelkészektől, illetve még korábbiaktól. Azt mondhatnám, hogy talán az 1700-as évekből van a legrégebbi, de ez, remélem, nem érződik az olvasók számára a történeten, mert abszolút megállja a helyét ma is.”
Egy sorkoszton lévő lelkész a falu egyik özvegyasszonyánál került sorra. Ő kedvesen beinvitálta vendégét, szedett a tisztelendő úrnak, majd szabadkozva így szólt: „Bátran szedjen még, Tisztelendő Úr, én addig megyek, dobok a többi disznónak is!”
„Ezek egyházi anekdoták, nyilván van egy specifikumuk, nyilván egy bizonyos közegben mozognak a szavak is, a történetek is. Mint minden anekdotának, sokszor van éle is. De azzal, hogy válogatottak, abban bízom, hogy így nem bántóak.”
Temetési hantolásnál az egyik, kissé kapatos sírásó megbotlik, már-már belecsúszik a gödörbe, amikor kollégája utánanyúl és figyelmezteti: „Józsi, várjál a sorodra, még nem te jössz!”
„A kötet ötlete onnan származott, hogy úgy érzem, sokszor az egyházban is nagyon komolyan vesszük magunkat, az ügyeinket, a dolgainkat, pedig
ha egy kicsit lazábban, humorral tekintenénk a saját dolgainkra, a közös feladatainkra, akkor sokkal több mindent jobban, testvériesebben meg lehetne oldani.
És az volt bennem, amikor lelkészeinkkel beszélgettem, és mesélték nekem a történeteiket, hogy de jó lenne ezeket összegyűjteni, közreadni, hogy egy kicsit oldjuk már ezt a nagy komolyságot, fontoskodást, ami sokszor a mindennapjainkat jellemzi. (…) Szükségünk van humorra.”
A szórakozottságáról ismert lelkész a prédikáció utáni hirdetésben felolvasta azok nevét, akik házasodni készültek a következő héten, igeként ezt fűzte a felolvasottakhoz: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
„Istennek van a legjobb humora – azt gondolom, hogy ezt a könyvet ő nagyon szereti.
Azért teremtette a humort is, a jókedvet is, hogy éljünk vele minél többször. Nem azt szeretné, hogy komolykodva, álszent arccal üljünk a négy fal között, és szeretetlenül forduljunk egymáshoz, hanem azzal a humorral, azzal a lazább hozzáállással, ami az ő ügyét is elősegíti, és a szeretetet növeli. Jó érzést kelt, jó napot szerez a másiknak is. Úgyhogy van az Istennek humora, és szerintem ő nagyon örül neki, ha egy rosszul elsült helyzetben is a vicces oldalt látjuk meg, és az marad meg bennünk.”
