Az elhunyt egykori egyházfő életműve hasonlít Ferenc pápa apostolkodásának fogadtatásához: sajátos „megfelezési”, kisajátítási, félreértelmezési folyamatoknak lehetünk tanúi. Görföl Tibor katolikus teológus segít egy kicsit világosabban felismerni a német származású pápa maradandó jelentőségét.
Joseph Ratzinger, XVI. Benedek 2022. február 8-án közzétett levele oly hatalmas hullámokat vetett a világegyházban és főként az európai nyilvánosságban, hogy ismét egyértelművé vált: személye és egész életútja szervesen hozzátartozik a katolikus egyház kortárs valóságához.
Hiába mondott le – az újkorban példátlan gesztussal – a pápai tisztségről 2013 elején, s hiába állította, hogy csendes, visszavonult és szemlélődő életet kíván folytatni ezután, megnyilatkozásaival az elmúlt közel tíz év folyamán rendszeresen magára vonta a figyelmet.
A februári levél a katolikus egyház talán legnagyobb mai válságával, a szexuális visszaélések botrányával foglalkozott. Nem sokkal korábban derült ki, hogy a München-Freisingi főegyházmegye érseki székében töltött évei alatt több visszaélésre is sor került, és felmerült a gyanú, hogy a szükséges intézkedések elmaradtak. XVI. Benedek levele köszönetmondást, bűnvallomást és jövőbe tekintő reményt fogalmazott meg.
A levél szerzője először megköszöni a támogatást, amelyet számos ember részéről érzékel. Majd a liturgia bűnbánati részének szavaival töredelmének ad hangot, és kijelenti: „Igen felelős tisztséget töltöttem be a katolikus egyházban. Ezért fokozottan nagy fájdalmat érzek azon vétségek és hibák miatt, amelyekre hivatali időm során az érintett helyeken sor került.” A levél utolsó részének szavai Joseph Ratzinger december 31-én bekövetkezett halála óta különösen megindítóak: „Hamarosan életem végérvényes Bírájának színe előtt fogok állni. Noha hosszú életemre visszatekintve számos okot látok a rémületre és a félelemre, mégis derűs vagyok, mert szilárdan bízom benne, hogy az Úr nemcsak igazságos Bíró, hanem barátom és testvérem is.”
Miért érdemes hosszabban elidőzni ennél a levélnél? Főként azért, mert rávilágít, hogy miért kísérte mindig feltűnő kettősség Joseph Ratzinger személyiségének, szavainak és intézkedéseinek értékelését. Egyfelől őszintén szembenézett a visszaélési botránnyal, már pápaként is szigorított a vonatkozó egyházi szabályokon, és határozott intézkedéseket követelt – másfelől a münchen-freisingi ügyek kezeléséről kiadott terjedelmes nyilatkozatába véletlenül tárgyi tévedés került, ami miatt hatalmas vádsorozat szakadt rá.
Egyfelől szokatlanul világosan mérte fel egyháza helyzetét – másfelől könnyen lehet, hogy éppen a visszaélési botrányok lavinája késztette lemondásra.
Egyfelől alázatos és szerény ember volt, akire mindig szívélyes, megnyerő és szelíd személyiségként emlékeztek vissza azok, akik személyes kapcsolatban álltak vele – másfelől a Hittani Kongregáció vezetőjeként tanúsított kérlelhetetlen intellektuális szigora és a keresztény hitre leselkedő veszélyekre figyelmeztető állásfoglalásai miatt már korán feszültségbe kerültek vele a teológia (főként német) képviselői, s például e feszültség hatására került sor 1990-ben az Európai Katolikus Teológiai Társaság megalapítására.
Hivatalban lévő és emeritus pápaként a tevékenységében szinte folyamatosan megfigyelhetők voltak efféle kettősségek, és gondoskodtak róla, hogy szünet nélküli viták kereszttüzébe kerüljön. A hit és az értelem összhangjáról szóló híres regensburgi beszéde (2006) nagyon világosan kifejtette az evangélium és a görög filozófia szövetségéről alkotott meggyőződését, de mivel az iszlámot elmarasztaló egyik bizánci császár véleményét is felidézte, tiltakozó muszlimok tömegében keltette fel a kereszténység értelmetlenségének gyanúját. 2009-ben visszavonta a tradicionalista Piusz-testvérület négy püspökének kiközösítését, ám utólag kiderült, hogy az egyikük holokauszttagadó, s ezért a zsidóellenesség (természetesen alaptalan) vádja árnyékot vetett a tradicionalisták és a nagyegyház közötti közvetítést szorgalmazó erőfeszítéseire. És a sor még hosszan sorolható lenne.
Mindezek a feszültségek nem véletlenszerűek, hanem szervesen összefüggenek Joseph Ratzinger gondolkodásának alapproblémájával. Fiatal korában, amikor útnak indult gyors ütemben felívelő teológiai és egyházi pályafutása, ahhoz a katolikus hagyományhoz kapcsolódott, amely a történelem és az igazság kapcsolatának kérdését helyezte középpontba. Nagyon elvontnak tűnhet a probléma, de nem az. Ha van igazság, ráadásul örök igazság, vajon miként fogható fel időbeli, történelmi megismerése?
Kevésen múlt, hogy a 24 éves korában teológiai doktorátust szerző, és nem sokkal később a habilitációig eljutó ifjú teológusból nem lett végül egy bajor kisváros plébánosa:
1957-ben Michael Schmaus müncheni professzor ugyanis „veszélyes modernizmus” nyomait fedezte fel Joseph Ratzingernél, és meg akarta akadályozni, hogy az akadémiai teológia művelői közé kerüljön. A fő problémát a történeti megközelítés jelentette a szemében.
Tracey Rowland, aki 2020-ban megkapta a Ratzinger-díjat, és XVI. Benedek egyik legkiválóbb szakértőjének számít, úgy véli, hogy teológiai mesterét a történelem és az igazság kapcsolata mellett főként a szépség és a szeretet foglalkoztatta. Igencsak leegyszerűsítenénk tehát Joseph Ratzinger életművének jelentőségét, ha csupán a keresztény hit védelmezőjének állítanánk be. Igaz ugyan, hogy határozottan fellépett minden olyan kezdeményezéssel szemben, amelyet veszélyesnek tartott (főként a felszabadítási teológia bizonyos áramlatait és a vallásokat egyforma lényegűnek tekintő pluralista vallásteológiát bírálta), de munkásságának mégiscsak a pozitív vetülete a legfontosabb.
Aki komolyan veszi a munkásságát, annak főként az igazság, a szépség, a szeretet és a történelem teológiájával kell foglalkoznia. Vajon mennyi jele van ennek napjainkban?
Vitathatatlan, hogy Joseph Ratzinger a 20. század legkiválóbb katolikus szellemei közé tartozott. Annak a szellemi közegnek a tagja, amelyet Yves Congar, Karl Rahner, Henri de Lubac, Romano Guardini és Hans Urs von Balthasar alakított ki. Ratzinger főként az utóbbi két gondolkodóról mondta, hogy ki sem tudja fejezni, mennyi mindent köszönhet nekik. Különbözni főként abban különbözött ezektől az óriásoktól, hogy tartózkodott merész következtetések levonásától, és határozottabban belebocsátkozott a társadalom, a politika és a nyilvánosság kérdéseinek taglalásába, a demokrácia vagy a pluralizmus elemzésébe.
Paradox jelenség, hogy miközben a katolikus közvélemény előszeretettel állította szembe XVI. Benedeket és Ferenc pápát, a német és az argentin egyházfőnek egyaránt az lett a sorsa, hogy sokan hajlamosak szelektíven befogadni tevékenységüket. Ratzingert és Bergogliót egyaránt az a veszély fenyegeti, hogy írásaiból és lépéseikből különböző csoportoknak csak egy-egy tényező fontos, csak egy-egy megnyilatkozásukat emelik ki, s ily módon kisajátítják maguknak a két egyházi tekintélyt. Ahogyan Ferenc pápát pápasága első napjaitól meg kell óvni az efféle megfelezéstől, gyaníthatóan XVI. Benedek szintén továbbra is megfelezési kísérleteknek lesz kiszolgáltatva.
Csak remélni lehet, hogy a következő évtizedekben teljes életműve fog érvényesülni, és ha így történik, nélkülözhetetlen lesz a 21. század katolikus egyházában.
