Szabad kezet adtunk magunknak – éltünk vele! A Szemlélek állandó szerzői a maguk módján búcsúznak az óévtől és köszöntik az új évet, emlékeznek és elmélkednek az elmúltról és az előttünk állóról.
Asztalos Katalin
Egyszer volt, hol nem volt, egy vándor, aki nagyon sokáig gyalogolt egy pusztában, fáradt volt és rettenetesen szomjas, a lábát feltörte a cipő, és ameddig elnézett, csak a pusztaságot látta maga előtt. A vándor egyre gyengébb lett, sebesek voltak a lábai, a hátizsák felhorzsolta a vállát, nem akart továbbmenni, fáradtságtól elgyötörten huppant le az első kőre, ami az útjába akadt.
Észrevette, hogy a kulacsából is kifolyt a víz. Most először kérdezte meg önmagától, hogy van-e értelme a vándorlásának, nem lenne-e könnyebb elfeküdni a porban, és ottmaradni.
S bár egykor még hitt abban, hogy lesznek erdők, folyók és városok, de ott és akkor a teste fájdalma a figyelmét egyre inkább maga felé irányította. Elhagyta a remény, és egyre nagyobbra nőtt körülötte a sötétség. A vándor hangosan perlekedett a sötétséggel, és ahogy egyre többet foglalkozott vele, a nappalok valóban rövidülni kezdtek, és hosszabbodtak az éjszakák. Haragudott mindenre, de legfőképpen magára, hogy útnak indult, hogy miért épp erre jött, hogy miért épp ezt a cipőt és ezt a hátizsákot hozta az útra.
S ahogy így szomorkodott, egyszer csak észrevette, hogy fekszik mellette egy kis madár a porban. Fáradtnak tűnt és elgyötörtnek, pont, amilyen ő volt.
Egy darabig nézték egymást, majd egyszer csak a vándorban megmozdult valami: növekedni kezdett benne a vágy, hogy segítsen a kismadárnak. Összeszedte táskájából a maradék morzsákat, és a kulacsában is talált egy csepp vizet, megetette, megitatta, és a vállára vette a kismadarat. A vándor újra elindult.
Ahogy így gyalogoltak, egyre jobb barátok lettek, a madár néha felreppent, és amikor visszaszállt a vállára, elmesélte, hogy mi mindent látott. Eleinte csak pár métert emelkedett, majd ahogy megerősödött, egyre feljebb és feljebb repült, és egyre messzebbre látta be a pusztaságot. A vándor a madár által egyre inkább megértette, hogy a pusztaság csak egy része az útnak, amin ő éppen gyalogol. Így vándoroltak közösen, amíg el nem érték a zöldellő mezőket, a dús erdőket. Addigra a kis madár is megerősödött, és már nem volt szüksége arra, hogy a vándor vállán utazzon. Mindketten
hálásak voltak egymásért,
hogy kijutottak a pusztaságból. A madár egyre messzebbre és messzebbre repült, és már csak néha-néha röppent vissza a vándor vállára, de akkor elmesélte, mi mindent látott a nagyvilágban, és a vándor mindig szívesen hallgatta. Bármilyen messze is voltak egymástól, a köztük lévő kapcsolat olyan erős volt, hogy a nehéz napokon is érezték egymás jelenlétét, és onnantól fogva, ha elfáradtak vagy elgyötörtek voltak, tudták, hogy igazából nincsenek egyedül, és ez reményt adott, hogy folytassák az útjukat.
Farbaky Tamás
Az év fordulója a számvetés, a tervezés ideje.
2023-ban sokat jártam egy amerikai coachhoz. Nagyon vártam a találkozóinkat. Az alkalom elején mindig kérte, hogy meséljek, hogy vagyok, majd feltette a kérdést, amit azóta is nagyon szeretek: „What do you lean into?”. Magyarul körülbelül azt jelenti, hogy „Mi felé dőlsz?”.
Ez kicsit furán hangzik, de talán a bizalomjáték képe segít megérteni. A játék szerint egy ember bekötött szemmel áll a kör középen, majd amikor úgy érzi, hogy készen áll, elkezd dőlni, és a többiek feladata, hogy elkapják. A coachom kérdése mindig ezt a momentumot juttatta eszembe. Mi az, ami felé dőlök, mi az a cél, amiért küzdök, hogy elérjem – de ha nem dőlök, akkor „elkapni” sem tud, elkapni sem tudom. Persze mindig ott van a kudarc esélye, de ha a kudarc esélye miatt nem lépek, nem dőlök – a dőlés bátorsága azért egy határozott hitre vall –, akkor nem tudok fejlődni sem. A képből az is érthetővé válik, hogy
a valódi, az igazi cél a komfortzónán kívül található.
Érdemes lehet most feltenni egymásnak, magunknak ezt a kérdést, mi felé dőlünk, dőlnénk? És ha tudjuk már, akkor támogatni egymást e felé, mert ez nem könnyű, de lehetséges.
Fodor Katalin
„Nem szokásom újévi fogadalmat tenni. Előbb-utóbb kudarcba fullad minden elhatározásom, amit egyik napról a másikra hozok. Inkább a fokozatosság híve vagyok. Kipróbálok valamit pár hétig, hónapig, aztán meglátom, működik-e. Ha nem, alakítok rajta vagy elvetem.
Nagyon szeretem az átmeneti időszakokat, mert olyankor lehetőségem van megszemlélni mindazt, ami épp történik velem. Olyankor azt érzem,
most történik a lényeg.
Most születik épp egy új döntés. Most alakul ki egy új szokás. Egy új kapcsolat. Egy új életforma. És még bármi lehet belőle! Kívánom a Szemlélek olvasóinak, legyen idejük és alkalmuk megszemlélni mindazt, ami éppen formálódik, alakul az életükben.”
Gégény István
Minden újabb évkezdet arra hívogat, hogy egy kicsit elhitessük magunkkal: mostantól valami más lesz. Az évzárás pedig gyakran azt a vágyakozást is magában foglalja, hogy a következő esztendőt milyennek szeretnénk látni, különösen az előzőhöz viszonyítva.
Pedig nem változik ilyenkor nagyot a világ, a fontos dolgok ritkán szoktak január elején kezdődni. Kétségkívül lecseréljük a naptárainkat, ilyenkor (is) emelkednek az árak, egy ideig elrontjuk a dátumnál az évszámot… De nem érnek varázsütésre véget a háborúink, nem válunk radikálisan jobb vagy rosszabb emberré, az újabb évünk sem válik – önmagától – jobb időszakká annál, amiben eddig éltünk.
Mi lenne, ha 2024-ben egyszerűen csak folytatnánk azt, amiben jók vagyunk?
Ne akarjuk jobban tenni, ne akarjunk magasabbra jutni, többet elérni, inkább tegyük ugyanazt, amit 2023-ban is tettünk. És ugyanígy, amivel jó ideje küzdünk, annak ne a megszűnésében reménykedjünk, hanem legyen kitartásunk, bátorságunk nemet mondani továbbra is akár saját rossz hajlamainkra, kísértéseinkre, akár a világ felől áradó negatívumokra.
2024-et nem kitalálni kell, inkább hagyni, hogy szülessen. Azáltal fogunk mi is fejlődni, ha nem akarunk mást megélni, mint ami vagyunk, az adottságainkkal, talentumainkkal, érzéseinkkel, megpróbáltatásainkkal.
Rab Krisztina
– Szeretlek! – súgtam apám fülébe búcsúzóul. Akkor már hetek óta kórházban volt, napok óta alig evett.
– Mióta? – kérdezte váratlanul és szokatlanul tisztán.
– 54 éve – mondtam nevetve.
– Én sokkal régebben – tromfolt rám, ahogy szokott, és fordult vissza, a fal felé.
Amikor reggel megszólalt a telefon, tudtam. Elkezdtem árva lenni…
2023 nekem a veszteség éve volt.
Még nehezen jön a számra az „otthon vagytok?” helyett az „otthon vagy?„, a „megyek hozzátok” helyett a „megyek hozzád„…
De nehezen szokom azt is, hogy két hónapja már órarendem sincs. Elhagytam gyerekkori álmom, a pályát, melyre sok évvel ezelőtt az életemet tettem fel. Elhagytam, mert pedagógusnak maradni és önmagamnak maradni egyszerre már nem tudtam.
Számomra igazából semmi jelentősége nincs az évfordulóknak – annak sincs, hogy 2023 vagy 2024 van. Lapoztam egyet a naptáron… Nem kérek, nem ígérek, nem várok, nem tervezek semmit, amit egyébként nem kérnék, nem ígérnék, nem várnék, nem terveznék.
Az lenne a logikus, ha 2024 a hiány éve lenne számomra. De én inkább
hagyom magam boldognak és hálásnak lenni
azért, ami volt, ami van, és ami lesz.
Boldog új évet mindenkinek!
Szőke Tibor
Amire figyelünk, azt etetjük és hizlaljuk mind magunkban, mind a másik emberben. Azóta tudjuk, mire kell nézni és figyelni, amióta Jézus Krisztus ezt megmutatta az egész világnak. Mindörökre. Amikor leírjuk a dátumot, minden nap megemlékezhetünk erről.
2024-re kívánok mindenkinek sikeres fejforgatást
– arról, amije nincs, arra, amije van,
– arról, aki nincs mellette, arra, aki ott van,
– arról, amit nem tehet meg, arra, amit megtehet,
– arról, amiben nem jó, arra, amiben az,
– arról, ami tegnap volt, arra, ami a mából lehet.
A konkolyról a búzára, a kaszáról a termésre, az „én”-ről a „mi”-re, a különről az együttre.
Egyetlen mozdulat jobbra fordíthatja a világod.
Boldog Új Évet Kívánok!
Vermes Nikolett
Hosszan gondolkodtam, hogyan értékelhetek egy évet, amelyet átszőtt a gyásszal vegyes remény, amelyben eltemettem édesapámat, és amelyben megszereztem a teológus diplomámat. Az évet, melyben elengedtem régóta szőtt terveket, és amelyben új célokat fogalmaztam meg.
Most legyek égbe kiáltó?
Romantikus? Patetikus? Tárgyilagos? Nem tudom, de ahogy az előző hónapok eseményeit sorakoztatom fel magam előtt, a távolban már egy üres naptár képe dereng. Még szabadok a hétvégék, a nyári lapok, és a következő adventi időszakot sem mossa feketére a töméntelen mennyiségű feladat.
Hirtelen elém kerülnek ezek a fehér lapok, és én egyenként megszeretem mindet, ígéretet is teszek, hogy egyformán figyelmes leszek velük, nem teszek különbséget borús hétfő és napos szombat között, mindet boldogan köszöntöm reggel és örömmel búcsúztatom az esti órában. Csak várjatok, fehér lapok!
