Németországban évek óta elhúzódó vita folyik bizonyos templomi faragványok miatt. Ezeken a domborműveken vagy szobrokon egy anyakoca gömbölyödik általában, körülötte furcsa csúcsos kalapot viselő szakállas figurák – az úgynevezett „Judensau”.
Hogy a szimbólumok mennyire sértőek, gyalázkodóak, azon nincs mit magyarázni. A nagy kérdés az, mi a teendő ezzel a szégyenletes örökséggel. Sokan emeltek már szót a szobrok miatt, de műemléki védelemre hivatkozva egyelőre egyet sem távolítottak még el. Van, ahol emléktáblát tettek a szobor alá, Wittenbergben egy Izraelből származó cédrusfát is ültettek a domborművel „díszített” templomfal mellé.
Ezek a faragványok csupán „materializálódása” annak a sötét indulatnak, amely lappangva, alattomosan ott van a történelemben, az emberi szívekben, amióta Isten elhívta az ő népét.
Valójában egy házaspárt hívott el, Ábrámot és Sárait, és belőlük támasztott magának egy új népet, akiket évszázadokon át nevelgetett, tanított, fegyelmezett és dédelgetett.
Az emberi természetet ismerve nem csodálkozhatunk azon, hogy sokan irigykedtek erre a népre, bár a Biblia tanúsága szerint nem volt könnyű a sorsuk. Az igazán nehéz időszak azonban Nagy Konstantin császárral köszöntött a zsidóságra. Addig is sok rettenetes vádat fogalmaztak meg ellenük a nagy egyházatyák, mint Origenész, istengyilkos népnek nevezték őket, de amíg a pogányok közül megtért keresztények maguk is üldözött kisebbség voltak a Római Birodalomban, addig ez szó maradt. A konstantini fordulattal azonban a kereszténység engedélyezett, majd gyakorlatilag államvallássá lett és az erőviszonyok alapvetően megváltoztak.
Konstantin tette kötelezővé a vasárnapi ünnepnapot, amely addig a Nap-tiszteletének napja volt (máig Sunday) – és megtiltotta a szombati nyugalmat, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a keresztények elkülönüljenek, elszakadjanak a zsidó szokásoktól.
A történelemből tudjuk, mennyi szenvedést és mennyi gyűlöletet okozott közvetve és közvetlenül ez a szakadás – pedig Pál apostol világosan fogalmazott, amikor a római keresztényeknek azt írta: „Ha kitörtek is az ágak közül néhányat, és téged vadolajfa létedre közéjük oltottak, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél, ne kérkedj az ágak ellenében!
Ha mégis kérkedsz, ne feledd: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged!”
Ideje lenne újra megfontolni ezeket az igéket, hiszen azt is megírta Pál: „A vakság csak részben veri Izraelt, míg a pogányok teljes számban meg nem térnek. Akkor majd egész Izrael üdvözül.” és „az evangéliumot tekintve ugyan ellenségek, a ti javatokra, de a kiválasztás által kedvesek őseik miatt. Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását.”
Egyre többen látják úgy, hogy a zsidóság és kereszténység kapcsolata kulcskérdés, amely aktuálisabb, mint valaha.
