Akik a vártnál hamarabb érkeznek – ma van a koraszülöttek világnapja

Az élet egy csoda – ezt tanúsíthatja, aki látott már újszülöttet. A koraszülött pedig egy újabb fokozata a csodának.

Azok a babák számítanak koraszülöttnek, akik a betöltött 37. terhességi hét előtt születnek – világszerte nagyjából minden tizedik gyermek. „Magyarországon a koraszülés népbetegség” – olvasható a Semmelweis Egyetem kutatóinak tanulmányában: miközben az Európai Unió tagállamainak átlaga 6% körül ingadozik, a skandináv országokban pedig 3-4 százalék a koraszülések aránya, idehaza az újszülöttek 8-9%-a, évente mintegy 8000 gyermek jön idő előtt világra.

A legtöbb koraszülött a 34. hét után érkezik – életkilátásaik szinte azonosak a terminusra születettekével. A koraszülések harmadát jelentő 28-33. hét közötti születés esetében általában kisebb súlyt és bizonyos szervek fejletlenségét, éretlenségét tapasztalják, de napjainkban a túlélés esélye a 23-27. hét között bekövetkező születés esetén is egyre nagyobb, bár ilyenkor nem ritka a szövődmény, a maradandó károsodás.

Csoda volt, hogy sok-sok év reménykedés, aztán jó néhány év fokozatos elengedés után újra életet hordhattam a szívem alatt. Csoda volt, hogy a várandósság elején felfedezett magas vérnyomásom mellett ez a babszemnyi csöppség egyáltalán megérte, hogy láthassuk virgonc ficánkolását. Onnantól fogva szedtem a vérnyomáscsökkentőt, azt a ritka fajtát, amelyik neki nem árt, de szoros kontroll alatt voltam, mert a méhlepényt és a baba keringését biztosító ereket rendkívül erősen igénybe veszi a megnövekedett vérnyomás. Hogy ez milyen következményekkel járhat, azt csak akkor fogtam fel, amikor már a hetedik hónapban be kellett feküdnöm a klinikára.

Nem sok időt töltöttem a veszélyeztetett kismamák között: a 30. hét végén azt mutatta az ultrahangvizsgálat, hogy a kicsi vérellátása romlott, ezért az orvosok azonnali császármetszést javasoltak. Nem egészen egy óra múlva a nővérke egy kis csomagocskát tartott felém: “nézze meg a kislányát, anyuka, visszük az inkubátorba!” A zöld batyuból vékonyka karok-lábak kalimpáltak és valami kis sírdogálásféle is hallatszott…

Másnap,

amikor először fogta pöttöm markába a mutatóujjamat, emlékezetembe véstem, hogy nem értek össze az ujjacskái.

De ez az alig kilencven dekás kis emberke élt, mocorgott, önállóan lélegzett, néha el is mosolyodott – pedig még a hónaljáig ért a nullás méretű pelenka, és a szeme a madárfiókákéra hasonlított. Naponta kerestek új helyet a testén az infúziós tűnek (a sok kis heget tíz év után is fel lehet ismerni a bőrén), mert az első hetekben még az anyatejet és a tápszert sem tudta megemészteni, csak infúzión élt. Hat hét után vehettem először a karomba, addig csak az inkubátor nyílásán át benyúlva simogathattam, és sokat énekeltem neki. Innentől azonban már naponta kétszer két órát együtt tölthettünk, sokszor apa is velünk lehetett, és amikor végre kéthónapos korában hazaengedtek, már a két kilót is meghaladta a súlya.

Odahaza újabb egy hónapba telt, amíg sikerült teljesen átállnunk az anyatejes táplálásra – később, a védőnők és sorstársak csodálkozásából tudtam meg, hogy ez milyen komoly teljesítmény. Nekünk sikerült a legtermészetesebb módon összeszoknunk – csak az elválasztás esett nehezünkre három év után.

Mindezek a tapasztalatok hatalmas kincset jelentenek az életemben, roppant hálás vagyok az orvosoknak és a nővéreknek, akik hozzáértéssel, gyakorlottan kezeltek bennünket. Hálás vagyok a sok-sok barátnak, testvérnek, akik imádságban hordoztak, látogattak, jó szóval, biztatással, komatállal segítettek. Láttam, hogy a tudomány és a technika milyen sokat fejlődött, és hogy ez a fejlődés újabb kicsi életek megtartását jelenti: a szobatársam pici lánya épp fele akkora súllyal született, mint az enyém, és neki szüksége volt a legújabb lélegeztetőgépre. Láttam, milyen pontos az ultrahang, a szívhangot figyelő CTG, láttam, milyen kíméletes a műanyag branül, amelyen át az infúziót adják, láttam, micsoda precíz műszerek felügyelik az inkubátorokban növekvő kis fiókákat.

Azt is megtapasztaltam ugyanakkor, hogy a technika és a precizitás milyen kevés helyet ad az intuíciónak, az anyai ösztönnek, a számokba nem szorítható valóságnak. Pedig

vannak már dokumentált bizonyítékok a testi érintés gyógyító hatására:

amikor egy bátor ápoló egy inkubátorba, egymás mellé tette a koraszülött ikreket, és a két pici egymás átkarolva aludt, akkor a műszerek is egyre jobb értékeket mutattak. A szülésznők között is egyre többen biztatják a frissen szült édesanyákat, hogy sokat legyenek testközelben, bőrkontaktusban a gyermekükkel. Sok szülészeten természetes már az „aranyóra”, a szülők zavartalan együttléte az újszülött gyermekükkel. Lassan azt is felfedezzük újra, hogy a magzatmáz nem mielőbb lemosandó piszok, hanem az optimális testápoló, hogy az anyatej nem egyszerűen tökéletes táplálék, hanem egyben gyógyszer, immunerősítő, roborálószer, amely pontosan a csecsemő igényeihez igazodik, mind mennyiségében, mind minőségében.

Ami a komplikációk nélkül világra jövő babáknál lassacskán magától értetődő, az a koraszülött vagy beteg gyermekek esetében még mindig szinte elképzelhetetlen. Mintha elfelejtettük volna, hogy az orvos kezel, de a beteg maga gyógyul a természetes, Istentől kapott regenerációs képessége segítségével.

Testünk nem gépezet, amelyet nekünk kellene kalibrálni, és amelyben alkatrészeket kellene cserélni, hanem egy csodálatosan összehangolt élő organizmus.

Ezt a jól szervezett rendszert támogatni tudjuk a működésében – méghozzá nem csupán mérhető fizikai-kémiai behatásokkal, hanem sokkal inkább azzal a – műszerekkel meg nem fogható – többlettel, ami az emberségünkből fakad, illetve az emberségünket jelenti, amit nevezhetünk szellemi energiának, életerőnek, Istentől kapott lelkünknek is. De akárhogyan is nevezzük, egy biztos: ha figyelmen kívül hagyjuk, akkor nem csak megfosztjuk magunkat és egymást valami nagyon fontostól, hanem veszélybe sodorjuk az életet – ahogy ez ma társadalmunk tüneteiből látható.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.