A kilencvenes években születtem – gyermekkorom meghatározó élményeként maradt meg bennem a számítógép, az internet és a digitális technika elterjedése. Kisgyerekként otthon láttam először digitális fényképezőgépet – azt gondoltam, egy elavult technológiát sikerült meghaladni.
Több év eltelt, mire felfedeztem, majd beleszerettem ebbe az “elavult” technológiába, a filmes fotózásba. Első tekercsem egy ősrégi szovjet géppel “lőttem el”. Egészen különleges volt a pillanat, amikor hosszas várakozás után megkaptam a képeket szkennelt, digitális változatban.
Az utóbbi években egyre jobban belemélyedtem az analóg világba.
Pedig ma mindenről szinte végtelen számú képet lehet készíteni: lehet nyomni a gombot, mint süket a csengőt, utána – akár kamerán, akár telefonon – azonnal látjuk a képet, azonnal szerkesztjük, azonnal feltöltjük, azonnal megosztjuk, azonnal jönnek a like-ok is. Azonnal…
Biztos, hogy jó ez az „azonnal”? Biztosan ez az élet logikája, anatómiája?
Én éppen azt szeretem az analóg fotózásban, hogy nem látom azonnal, milyen lesz a kép. Megnyomom a gombot, amikor valami számomra különlegeset látok, de nincs róla látható képem, nincs miben gyönyörködni. Vagyis valahol van, de még nem érhető el. Én pedig ott maradok a pillanatban, nem tűnök el a digitális világban. Várnom kell. Továbbmegyek, de szépen, lassan, a mélyben kezd felépülni bennem egy különös feszültség. Üres percekben eszembe jut egy-egy kocka. Vajon milyen lesz? Sikerült? Nem tudom. Lehet, hogy valamire nem figyeltem? Lehet, hogy rossz helyre került az élesség? A pillanat elinalt, már nem tudom kijavítani. Nem szoktam sokat nyomni a gombot: megnézem a témát, belövöm a vízszintet, az élességet, egyet kattintok, és rábízom magam – lesz, ahogy lesz.
Nemrégiben Latin-Amerikába utaztam, ahová 20 tekercs filmet vittem magammal – a mélyebben érdeklődők kedvéért Kodak Vision 250D-t, amelyre például az Oppenheimer című filmet is fényképezték. Ez talán kevésbé fontos, hiszen inkább arról szeretnék írni, hogy miért is fotózok filmre?? Többről van-e itt szó, mint nosztalgiáról?
Utazás után egy hónapot vártam, hogy kézhez kapjam a szkennelt képeket – volt köztük olyan pillanat, melyet közel három hónap múltán láthattam viszont. Ez nagyjából az iskolai nyári szünet hossza. Nem túl sok-e ez?
Azt hiszem, az élet anatómiájához közelebb van az analóg kép, mint a digitális.
Az Élet nem siet, csak mi tudunk olykor nagyon türelmetlenek lenni.
Pedig megérezni az Élet tempóját, lüktetését – ajándék. És amikor megérezzük, már hozzá tudunk lassulni.
Olga Tokarczuk Az elveszett lélek című könyvében egy ember életét mutatja be, meséli el, hogy hogyan vesztette el a lelkét az állandó pörgésben, és milyen gyakorlatokkal tudott lelassítani, hogy a lelke szépen lassan utolérje, és újra találkozhassanak. Hasonló utolérés a pillanat, amikor először megnézem a szkennelt képeket. Nagyon szeretem ezt az adventi várakozáshoz hasonló feszültséget, amelynek betetőzéseként leírhatatlan élmény végignézni az elkészült képeket.
Most az utazásom alatt készült több mint 500-ból egyetlen fotó történetét szeretném elmesélni. Kolumbiában, Palomino mellett, a Szent Ágoston sziklán készült. Előttünk találkozik a Karib-tenger és a Sierra Nevada hegység. Öt kilométert gyalogoltam a homokos parton a kilátópontig. Mikor végül odaértem, már ment le a Nap, és egyre csökkent a fény. A fotózáshoz készülődve a gép keresőjén keresztül néztem a tájat, és kezdtem növelni a záridőt, remélve, hogy még maradt pont annyi fény, hogy a kép ne legyen tök sötét. A számláló 1/15-ös záridőnél állt meg. Ez azt jelenti, hogy a film a gépben a másodperc 1/15-éig kap fényt, amely alatt “kialakul” a kép. Minél kevesebb a fény, annál hosszabb idő kell ahhoz, hogy értékelhető kép készülhessen. Ez az érték (1/15) már az objektív stabilizátorának határa, ennél picit hosszabb záridővel nagy eséllyel bemozdul, hiszen nagyon nehéz teljesen mozdulatlanul kézben megtartani valamit hosszú ideig. Digitálisnál itt lett volna lehetőségem megnézni, hogy mi hogyan látszik, hogy bemozdul-e, és ha igen, újra megpróbálni. Itt ez nem volt opció, rábíztam hát magam: lesz, ahogy lesz. Ezután több mint két hónapig izgultam…
De megérte a küzdelem, megérte a várakozás! Sikerült: enyém maradt a pillanat.
Farbaky Tamás
Az analóg fotózás legnépszerűbb formátuma a 35 mm-es film, amelyet kisfilmnek is neveznek. A kisfilmes tekercsekre maximum 36 kép fér rá. Egy tekercs ára előhívással és szkenneléssel együtt ma már legalább hatezer forint, de egy professzionális film maga kerülhet ennél többe is. Nem egy olcsó műfajról van tehát szó: kétszer meggondolja az ember, mikor fotózzon. Ez fel tud értékelni egy-egy kockát: meg lehet, meg kell tanulni várni, megkülönböztetni, hogy eljött-e már a különleges pillanat, vagy még érdemes várni rá.
A kép előhívása bonyolult kémiai folyamat. Nem lehet csak úgy kinyitni a gépet, hiszen akkor a tekercs jó része fényt kap és tönkremegy. Óvni és védeni kell a tekercset, hogy csak annyi fényt kapjon, amely a képhez szükséges. Ki kell bírni, hogy nincs azonnal visszacsatolás, sem pozitív, sem negatív.
