Ritkán esik meg, hogy az emberi élet és az emberi együttélés alapvetően fontos kérdéseiről széles körű vita kezdődik Magyarországon.
A fásultságig hozzászoktunk, hogy a lényeges kérdéseket lényegtelen álkérdések, a valódi problémákat mesterségesen összetákolt álproblémák fedik el. Ebből a szempontból szerencsés, hogy
az emberi halál, pontosabban a meghalás folyamata számos érdemi kérdést vetett fel az utóbbi hónapokban.
Ugyanakkor természetesen egyáltalán nem szerencsés, hogy létezik halál, és még kevésbé szerencsés, hogy vannak, akik súlyos betegségük következtében szenvedést és fájdalmat kénytelenek átélni, s különösen nehéz haldoklási folyamattal néznek szembe. Jobb lenne, ha ezekkel a nehézségekkel nem kellene szembenéznünk – csakhogy ezen nem tudunk változtatni.
Aki véleményt nyilvánít az eutanázia kérdésében, annak mindig tudatosítania kell magában, hogy nincs abban a helyzetben, mint a gyógyíthatatlan betegek, vagyis olyasmiről beszél, ami első pillantásra nem érinti közvetlenül, és saját élethelyzetének lényegesen felhőtlenebb körülményei között beszél sokkal nehezebb élethelyzetben lévők dilemmáiról. Élethelyzetének különbözőségéből azonban nem következik, hogy ne lehetne igaza – és persze az ellenkezője sem következik feltétlenül. Az érintettség hiánya azonban ettől függetlenül is csak látszólagos:
a halál és a haldoklás nem pusztán magánügy, hanem szerves része az emberi együttélés összefüggésrendszerének.
Legalábbis annak kellene lennie – de erről majd később.
Ráadásul az eutanázia kérdéséről ma nem is lehet arctalan és semleges vitát folytatni, hiszen egy konkrét ember, Karsai Dániel betegsége hozta felszínre a korábban nagyrészt tabunak számító problémát. Karsai Dániel szeretné elérni, hogy amennyiben betegsége mérhetetlenül súlyos, és – megítélése szerint – emberhez méltatlan állapotba taszítja, és bénulása olyan mértékű lesz, hogy már önkezével sem tud véget vetni az életének, orvosi beavatkozással vegyék el az életét. Ettől a konkrét, személyes vonatkozástól lehetetlen eltekinteni. A közelmúltban azonban oly sok zavaros felvetés fogalmazódott meg, hogy érdemes legalább a legfontosabb tényezőket számba venni. Számomra úgy tűnik, hogy öt szempontnak kell figyelmet szentelnünk:
- a konkrét esetnek;
- az eutanázia általános problémájának;
- a vitákban felmerülő érveknek;
- a társadalmi-kulturális kontextus szerepének;
- az idevágó javaslatoknak.
Először is tehát a konkrét esetről. Teljes félreértésre vallanak azok, a vita során képviselt álláspontok, amelyek attól tartanak, hogy döntésképtelen és magatehetetlen emberek élete is kioltható lesz, ha – Karsai Dániel ügyéből kiindulva – módosítják az eutanáziáról szóló jogszabályt. Jelen esetben arról van szó, hogy valaki szabad döntéssel, beszámíthatóan és megfontoltan kívánja életfunkcióinak leállítását akkor, amikor életét szabad és kifejezett döntéssel nem akarja folytatni. Ehhez közvetlenül semmi köze nincs olyan emberek sorsának, akik nem tudnak efféle szabad és kifejezett igényt megfogalmazni. Ezért is volt lehangoló szembesülni azzal, hogy egyesek összemosták a különböző élethelyzeteket és problémákat. Az európai adatok azt tükrözik, hogy létezhet ilyen összefüggés az eutanáziát tudatosan igénylők és a kiszolgáltatott helyzetben lévők halála között, de ez már a következményekhez tartozik, nem pedig magát az alapkérdést érinti. Ugyanakkor erre is érdemes lesz később még visszatérni.
A második tényező, amely figyelmet követel magának, az eutanázia általános problémája. Létezik eutanázia, és létezik asszisztált öngyilkosság. Abban különböznek egymástól, hogy az eutanázia esetében orvos végzi el az élet végét eredményező beavatkozást, mégpedig az érintett feltételezett java érdekében, az asszisztált öngyilkosság esetében pedig orvosi kontroll mellett maga az életének véget vetni kívánó személy hajtja végre a szükséges cselekedetet (veszi be a halálos készítményt, indítja el a halálos infúziót). A kettő között morális szempontból nincs jelentős különbség (bár ezt néhányan vitatják).
Számottevő viszont a különbség az úgynevezett aktív és az úgynevezett passzív eutanázia között. Az első azt jelenti, hogy tevékeny, cselekvő módon oltja ki az orvos valaki életét, a második azt, hogy nem teszi meg mindenáron azokat a lépéseket, amelyek az életben maradásához szükségesek – az első esetben tehát valamilyen konkrét cselekedet megtételéről, a második esetben valamilyen cselekedet meg nem tételéről van szó (formálisan persze az utóbbihoz is szükséges cselekedet, például a lélegeztetőgép leállítása).
Az elmúlt évtizedekben komoly viták folytak az aktív és a passzív eutanázia megítéléséről. A leghírhedtebb alighanem a filozófus James Rachels álláspontja lett, aki erkölcsi szempontból egyenlőségjelet tett a kétféle eutanázia közé (arra hivatkozott, hogy ha valaki vízbe fojt egy embert, nem tesz rosszabbat, mint az, aki végignézi egy ember fuldoklását, bár megmenthetné). Ez azonban nem vált többségi állásponttá, s a legtöbb európai ország jogszabályai és az etikai gondolkodók egyaránt éles határt húznak a kétféle hozzáállás között: az aktív eutanázia többnyire elfogadhatatlannak számít, a passzív szinte mindennaposnak. Éppen ezért nem is helyes, hogy ugyanaz az eutanázia szó jelöli a kettőt – arról nem is beszélve, hogy maga az eutanázia kifejezés sem elfogadott mindenhol, Németországban például kerülik, mivel a náci rémuralom idején (propagandafilmekkel megtámogatva) legalább háromszázezer olyan emberen hajtottak végre eutanáziát (a propagandának felülő) orvosok, akik életét nem tartották emberhez méltónak. Nagy hiba lenne, ha a náci gyakorlatot belekevernénk a mai problematikába, de az összképhez a szóhasználat is hozzátartozik.
Ezenkívül különbséget szokás tenni akaratlagos, nem akaratlagos és akarattal ellentétes eutanázia között. Magától értetődően a különbség arra vonatkozik, hogy eutanázia végrehajtható olyan emberen, aki ezt akaratlagosan kéri, olyan emberen, aki nem tudja kifejezni akaratát a kérdésben (például kómában fekszik), és elvileg olyan emberen is, aki ezt kifejezetten ellenzi. Ez az utóbbi eset természetesen tabunak számít, és legfeljebb a halálbüntetés tekinthető ilyennek. Az akaratlagos eutanázia engedélyezését pontosan meghatározott kritériumokhoz kötik a támogatói: a személynek halálos betegségben kell szenvednie; feltételezhető életidejében valószínűleg már nem születik hatásos gyógymód a betegségére; betegsége következtében elviselhetetlen fájdalmai vannak, vagy elviselhetetlenül terhes lesz számára az élet; folyamatosan kifejezi meghalási szándékát; segítség nélkül nem tud véget vetni az életének.
A harmadik tényező a vitákban felhozott érvekben jelölhető meg. A legalapvetőbb és leggyakrabban emlegetett érv az emberi önrendelkezés jogához köti az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság igénylésének jogát. Ha alapvető joga az embernek, hogy szabadon és belátása szerint döntsön az életéről, az életformájáról és a tetteiről, mindaddig, amíg másokat nem károsít, akkor e döntési kompetenciának az élete befejezésére is ki kell terjednie – hangzik el igen gyakran. Úgy tűnhet, hogy ezzel az érvvel nem lehet vitázni, ám etikai gondolkodók pontosan itt jelentik be a legsúlyosabb ellenvetéseiket. Ha ugyanis ennyire átfogónak tekintjük az emberi autonómiát és az emberi önrendelkezést, nem lehet akadálya annak, hogy bárki eutanáziaigényét kielégítsük: ha az ember teljeskörűen rendelkezhet az életéről, akkor hiba lenne ezt az önrendelkezési jogot kizárólag halálos betegekre szűkíteni. Ezért állítja Robert Spaemann, hogy halálos betegségek és emberhez méltatlannak tartott élethelyzetek esetében az eutanáziát elfogadhatónak tartó álláspont valójában az önrendelkezés korlátozásával egyenértékű, elvégre a teljes önrendelkezést csupán néhány esetre szorítja. Spaemann szerint „feloldhatatlan morális paradoxonba” ütközünk, ha egyfelől az ember önrendelkezési jogára hivatkozunk, másfelől e jogának érvényesítéséhez kiegészítő kritériumokat (halálos betegség és a többi) adunk meg. Miért ne igényelhetne valaki eutanáziát mindenfajta betegségtől függetlenül?
Az önrendelkezésre hivatkozó érvhez képest minden más súlytalannak tűnik, és sokszor átgondolatlan szentimentalizmusban merül ki. Az autonómiaérv talán elvontnak látszik, de végső soron minden egyéb megfontolás ebbe torkoll: abba a kérdésbe, hogy rendelkezhetünk-e az életünk felett teljeskörűen. Ha eltekintünk attól, hogy az életben maradásról hozott autonóm döntés halálos betegekre való korlátozása ellentétesnek tűnik az autonómia elvével, természetesen az lesz a következő kérdés, hogy mire hivatkozva lehet korlátozni a teljes emberi önrendelkezést. E téren léteznek vallási érvek, például az a gondolat, mely szerint az élet Isten ajándéka, ezért pedig az embernek nincsen joga elutasítani. De ilyenkor nyomban felhangzik az ellenérv: milyen ajándékozó az, aki nem tűri, hogy ne fogadják el ajándékát? Szintén a vallási érvek erejét csökkentheti az a probléma, hogy az állami törvényeknek mennyiben szolgálhatnak alapul vallási meggyőződések. Megengedhető lenne-e például, hogy a kereszténységet fontosnak tartó országokban törvényi erővel betiltsák és büntessék a házasságtörést? Vallásilag indokolt lenne, de az ilyen országok működésképtelenné válnának. A szekuláris törvények és a vallási meggyőződések a keresztény kultúrkörben nem fedik egymást. A katolikus egyház legutóbb 2020 júliusában nyilatkozott átfogóan az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság kérdéséről, s bár a Hittani Kongregáció Samaritanus bonus kezdetű levele tiszteletet parancsol, nem biztos, hogy az emberi élet értékét minden más megfontolás fölé helyező, és az eutanáziát a körülményektől függetlenül rossznak minősítő ítélete a nem hívő embereknél is egyetértésre talál (hiába hivatkozik a természetes értelem belátásaira).
Ezért úgy tűnik, hogy a halálra is kiterjedő teljes önrendelkezés hiányát másként érdemes alátámasztani. A legegyszerűbben és a legmeggyőzőbben talán azzal lehet, hogy amint a születés nem tartozik az emberi önrendelkezés körébe, úgy a halál sem tartozhat: az élet kezdete, a születés (pontosabban a fogantatás) ugyanúgy ki van véve az önrendelkezés hatálya alól, mint az élet vége, s az élet olyan feladattal szembesíti az embert, amelyet nem választott magának. Én nem tartom meggyőzőnek azt az ellenvetést, mely szerint az eredetileg nem szabadon választott élet szabadon kezelhető tényezővé válik az érett ember kezében –szerintem az élet kezdetének uralhatatlanságából az élet végének uralhatatlansága következik.
Az érvekkel kapcsolatban végezetül fontos még megemlíteni a kevésbé elvi, hanem inkább gyakorlati megfontolásokat, főként a következményekre hivatkozókat. Az eutanázia tilalmát gyakran azzal indokolják, hogy lavinát indít el: meggyengíti az orvosok életet támogató elkötelezettségét; a szabatosan meghatározott kritériumok fellazulhatnak, és az eutanázia lehetősége egyre szélesebb csoportokra terjedhet ki; a társadalom egyre érzéketlenebbé válhat az élet kioltására, így a gyilkosságok megítélése is enyhébbé válhat; általában is meginoghat az élet értékébe vetett hit. Ezekkel az ellenvetésekkel egyenként és érdemben kellene foglalkozni, ehelyett azonban csak egyetlen példát említek. Hollandiában a neurológus Jan Hendrik van den Bergnek az orvostudomány hatalmáról és az orvosi etikáról szóló 1969-es könyve óta beható társadalmi vita zajlott az eutanázia kérdéséről, és a „Schoonheim-ügyben” már 1984-ben felmentették az elviselhetetlen szenvedésről panaszkodó kilencvenöt éves asszony életét kioltó orvost, majd 2001-ben törvényi lehetőséget is teremtettek az eutanázia addig is elterjedt gyakorlatára. 2013-ra már az összes hollandiai haláleset három százalékát tették ki az orvosi beavatkozás hatására bekövetkező halálok. A jelenséget azonban főként az teszi aggasztóvá, hogy orvosi önbevallások szerint évente legalább háromszáz esetben úgy kerül sor eutanáziára az országban, hogy a betegek nem kérik. Az orvosok még csak nem is a betegek feltételezett kívánságát veszik alapul, hanem azért veszik el az életüket, mert értelmetlennek tartják a további kezelést, nem látnak esélyt a javulásra, tehermentesíteni akarják a hozzátartozókat, és elégtelennek tartják a betegek életminőségét. Ez arra figyelmeztet, hogy a következményekre hivatkozó érvek akkor is súlyosak, ha első pillantásra közvetlenül nem érintik a szabatos kritériumokkal meghatározott konkrét magyar esetet.
Negyedik lépésben azonban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az élet végéről folytatott viták nem teljesen függetlenek attól a kontextustól, amelyben zajlanak. Egy érv persze nem veszít racionális erejéből, ha más összefüggésbe kerül: az egyetemi előadóteremben megfogalmazott gondolat a kocsmában sem kevésbé helytálló, ha helyes. Ugyanakkor az érvek meggyőző ereje fogyatkozhat a körülmények hatására. Ha valaki marhasültet rágcsálva érvel a vegetarianizmus mellett, akkor is kevésbé hiszünk neki, ha érvei helytállóak. Sajnos az eutanázia esetében is hasonló a helyzet. Az ellenérvek olyan közegben hangzanak el, amelyben szó sincs az élet feltétlen védelméről. Magyarországon évente nagyjából húszezer ember életét oltják ki orvosi beavatkozással, az abortuszra ugyanis széles körű lehetőség van, és nagyon sokan élnek vele. Az abortusz megítélése természetesen a keresztény felekezetek körében sem egyértelmű, és a protestáns etika sokszor megengedőbb, mint a katolikus. De így is nehéz érvelni az eutanázia ellen, ha az abortusz előtt széles tér nyílik, ahogyan a házasság és a család mellett szóló megfontolások is veszítenek meggyőző erejükből, ha virágzik a pornográfia, és méltatlanul van megjelenítve az emberi test. A Hittani Kongregáció említett levele egymás mellé helyezi az eutanáziát, az asszisztált öngyilkosságot és az önpusztítást: ennek értelmében az eutanázia ellenzésének együtt kellene járnia a kábítószer-függőség és az alkoholbetegség elleni küzdelemmel, de pont addiktológusok panaszkodnak arra, milyen csekély támogatást kapnak erőfeszítéseikhez.
Szintén a kontextushoz tartozik a halálhoz fűződő társadalmi viszony kérdése. A legnagyobb társadalomtudósok hosszasan értekeznek arról, hogy a haldoklás és a halál már régen kiszakadt a hétköznapi emberi életből, mesterséges körülmények közé, kórházakba került, ahol „a haldoklók magányossága” (Norbert Elias) valóban elviselhetetlenné válhat, és „egyre több embernek kell meghalnia úgy, hogy soha életében nem látott haldokló embert” (Robert Spaemann). E téren nagyon sok mindennek meg kellene változnia ahhoz, hogy érdemben lehessen beszélni haldoklásról, halálról és eutanáziáról.
Éppen ezért érdemelnek figyelmet a megoldási javaslatok. E téren nem ismerek jobb javaslatokat a palliatív kezelések kiterjesztésénél és fejlesztésénél. Orvosi tapasztalatok szerint
az eutanázia igénye visszaszorul, ha a betegek részletes tájékoztatást kapnak a palliatív lehetőségekről:
ha elsősorban a fájdalomtól félnek, megnyugtató lehet számukra a fájdalomtól való mentesség; ha elsősorban attól félnek, hogy terhére lesznek másoknak, megnyugtató lehet számukra, hogy szívesen segítenek nekik. Mivel pedig sokan elsősorban a kiszolgáltatottságtól félnek, az etikai gondolkodók szerint olyan kultúra kialakítása szükséges, amelyben minden ember tudja, hogy ki van szolgáltatva másoknak, és másoktól függ – miért pont a haldoklás folyamata kerülne ki a kölcsönös függés emberhez egyedül méltó elismerésének köréből?
Ettől azonban még nagyon messze vagyunk, Magyarországon is.
