Mindannyian a Hegyre igyekszünk – kérdés, hogy bolyongunk-e a csúcsok között, vagy tudunk magunknak célt választani, elköteleződni, és abba energiát fektetni. A választás temérdek lehetősége gyakran toporgáshoz vezet – hogyan lehet arról példát venni, aki elindul?
Erőss Zsolt hegymászó egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy
az emberre nézve az a legveszélyesebb, ha nincsenek céljai.
Viktor Frankl „Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben” című könyvében írta, hogy az élet minden nap felteszi nekünk a kérdést, és mi minden nap eldönthetjük, hogy hogyan válaszolunk rá. Hogy életünknek értelmet találunk-e még a legnagyobb szenvedésben is, az rajtunk múlik.
Az elmúlt napokban sokat hallottunk, olvastunk Suhajda Szilárd történetéről. Egyéni életútja hatalmas indulatokat váltott ki, beszédtémává vált, hegymászói ambíciói morális kérdéseket vetettek fel.
Elgondolkodtató, ha valami ilyen erős indulatokat vált ki a társadalomból – az valamire reagál, az rezonál bennünk.
Amit a kritikai oldal leginkább sérelmez, az a felelősség kérdése: felelősség önmaga és a gyermeke iránt, felelőssége apaként, férjként. Felelőssége az extrém körülmények között még extrémebb vállalásért, az oxigénpalack nélküli mászásért.
A másik oldalon többnyire azok vannak, akik valóban jártak már magas hegyeken. Az ő olvasatukban egy elhivatott ember képe jelenik meg, aki szenvedéllyel csinálta, amit csinált, és ezért nem félt kockáztatni sem. Bennük kérdésként fogalmazódik meg: vajon akik kritizálnak, mennyire élnek felelősségteljesen, mennyire élnek az álmaiknak, tesznek a céljaikért, mennyire feszegetik a határaikat?
Két jelentős társadalmi probléma jut eszembe: a válások magas aránya és az alkoholizmus, amiben Magyarország előkelő helyet foglal el.
Hogy is vagyunk mi, magyarok a céltalansággal?
Látni a sok dühös embert, akik követ dobnak egy hegymászóra, egy apára, akinek fontosabbak voltak a céljai, mint a saját gyermeke…
Miért haragszunk, és miért háborodunk fel ennyire az ő döntésén?
Trianon óta halmozzuk a traumákat: a második világháború, a több mint négy évtizednyi kommunizmus, a besúgórendszer, a levert forradalom után végül eljövő rendszerváltás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A sok csalódás a magyar társadalom jó részének apátiájához vezetett. Az alkoholizmus végső soron bizalmatlanságból fakad, mert a bizalom feltételezné, hogy valamerre érdemes elindulni, és az áldozatvállalás majd gyümölcsöt hoz, ezzel szemben az alkoholizmusban nem kell erőfeszítéseket tenni, hanem átmenetileg jól érezhetjük magunkat, anélkül, hogy kockáztatnánk vagy megdolgoznánk érte, vagy kitettük volna magunkat az elutasításnak.
Miért érdemes élni, és miért érdemes meghalni?
Hol vannak a lovagi erények, az eszmék, a hit?
S habár mindez a nőket is érinti, most inkább csak a férfiakról beszélek: hova, mibe lehet belefektetni a férfi energiát? Milyen eszmékben, értékekben lehet hinni, bízni, miért érdemes kiállni, küzdeni, „harcolni”, a szó nemes értelmében?
Nincs mibe kapaszkodni, nincs miben hinni, nincs, amiért élni és halni is érdemes. Az alkoholizmus, a céltalanság, a reménytelenség országa vagyunk.
Igaza van Erős Zsoltnak: valóban ez a legnehezebb.
Hiányoznak az apaminták, a hiteles, jó férfi példák. Hiányoznak az eszmék, amikben hinni lehet. Hiányoznak az értékek, hitelüket vesztették.
Eszembe jut Zorán: Apám hitte című dala:
„És én hiszek a kvadrofóniában,
És én hiszek a fegyver halálában.
És én hiszek a folyóban s a hídban,
És én hiszek, hiszek, hiszek apámban.”
És eszembe jut erre a válasz, a Vad Fruttik: Nem hiszek című száma, ami jól mutatja, hogyan íródtak felül az elmúlt időszakban örök érvényűnek hitt értékek:
“Nem hiszek a gyűrű aranyában
Nem hiszek a szavak igazában
Nem hiszek a néma hallgatásban
Nem hiszek a város zajában
Nem hiszek az otthon melegében
Nem hiszek Apáink erejében.”
Haragszunk egy apára – egy apára, aki otthagyta gyermekét.
Ha úgy nézzük, hogy hány embert érint a rengeteg válás miatt az apa hiánya, érthető is ez a harag.
De adjuk meg Szilárd fiának a szabadságot, hogy majd maga döntse el, miként értékeli édesapja ambícióit!
Haragszunk egy férfira, akinek céljai voltak, melyekért az életét is feláldozta. Sok ember számára minta volt a teljesítménye, a lelkesedése, a motiváltsága, az életszeretete.
Ez az ember nem meghalni ment a hegyre, hanem a legteljesebb módon akart élni
– s ennek bizony gyakran ára van.
Értve az emberi élet, mint érték kockáztatásának morális dilemmáját, mégis láthatjuk, hogy célok nélkül élni nem érdemes – oda vezet, ahol most vagyunk. Alkoholizmushoz, depresszióhoz.
Tehát vegyük fel a saját hátizsákunkat, amit kaptunk, és induljunk fel mi is a saját Hegyünkre, mert élni csak úgy érdemes, hogy tudjuk, mi felé haladunk. Különben csak vánszorgunk….
