Sokáig azt hittem, a monotonitás megköt, de ahogy mostanában elkezdtem tudatosan felépíteni a napi- és hetirendemet, rájöttem: a mindennapi mókuskerék igen nagy megtartó erő tud lenni a krízishelyzetekben, és az ilyen fénytelen, nyomasztó tél végi időszakokban.
A rutin stabilitást, biztonságot ad, csökkenti a stresszt – de csak miután beállt a ritmus. Mert rutint kiépíteni nagyon nehéz, különösen, ha nincsenek rá mintáink – jó hír viszont, hogy a folyamat tanulható, csak kitartás kell hozzá.
Tél végére sokunknak elfogynak a tartalékai – fizikailag és mentálisan is megterhelő időszak ez. Ismerőseimtől hallom, hogy fáradtak, alulmotiváltak, és ezzel nincsenek egyedül: én is benne vagyok ebben a hideg, lassú melankóliában. De idén először valami mást is érzek – ez pedig a nyugalom, amit a heti rutin és a rendszeresség ad nekem.
Akinek élete első éveiben nem volt módja elsajátítani a (bármihez kapcsolódó) rutint, annak felnőtt korában ismerős lehet az a káosz, ami szétesett és túlpörgetett időszakok szabálytalan váltakozásából áll. Ez a káosz, ha nem vesszük észre és nem kezeljük időben, belülről felzabálhat minket. Jó hír, hogy ez egy visszafordítható és kellő figyelemmel kontroll alatt tartható folyamat, de kitartás és tudatosság kell hozzá.
Bennem a változás akkor indult el, amikor fejleszteni kezdtem az önismeretemet – ez a belső munka végre hatékony kezdőlökést adott, hogy el tudjak köteleződni egy-egy, fizikailag vagy mentálisan engem építő tevékenység mellett (ilyen a tánc, a mozgás, ilyen a lelkigyakorlat, az írás, a festés…). És egyszer csak azt tapasztaltam, hogy hosszú idő után végre ritmusa lett az életemnek. Minden keddre, péntekre és vasárnapra találtam magamnak fix programot, amik afféle “horgonypontként” szolgálnak a hetemben. Vagy szigetként, ahol megpihenek, és megyek tovább. Ezeknek a tevékenységeknek az állandósága, szüntelen ismétlődése adja azt a nyugalmat, amibe nehezebb időszakaimban kapaszkodni tudok.
Fontos megemlíteni az önbecsülés kérdését: csak akkor tudok igazán elkezdeni rutinszerűen csinálni valamit, ha tudom, hogy az jót tesz nekem, és tudom, hogy igenis
megérdemlem, hogy jó dolgok történjenek velem.
Egészséges önbecsüléssel rendelkező olvasók esetleg felvonhatják a szemöldöküket, hogy ezt ugyan miért írom, hiszen nyilvánvaló. De igenis fontos megjegyezni, hogy nagyobb hátránnyal indulnak a szokások kialakításában azok, akik mélyen, belül nem hiszik el magukról, hogy megérdemlik a nyugodt, kiegyensúlyozott, örömteli hétköznapokat. Ha tehát valaki azon kapja magát, hogy már sokadszorra kezd bele egy hobbiba, de már az elején folyamatosan kiesik a rutinból és nem tud visszarázódni, annak lehet, hogy egy plusz érzelmi támaszra van szüksége – amit megtalálhat vallásgyakorlásban vagy önismereti munkában egyaránt (a kettő ráadásul remekül kiegészíti egymást!).
Na de vissza a keretekhez! Meggyőződésem, hogy
az „elkezdeni a legnehezebb” frázis egy óriási tévhit. Ugyanis folytatni sokkal nehezebb, mint elkezdeni.
Miért? Mert eleinte hajt az elhatározás, a lelkesedés, a magamnak tett ígéret stb. Aztán egyszer csak „közbejön valami”: kis megfázás vagy fáradtság, esetleg egy másik program borítani tudja az épp csírázó szokásomat… És itt dől el sok minden.
Mert ha az első, motivációt vesztett állapot ellenére folytatom, amit elkezdtem, akkor onnantól a második ilyen szakasznál már emlékezni fogok az elsőre, és tudni fogom: egyszer már sikerült leküzdenem az alulmotiváltságot, másodjára is menni fog. Harmadjára is. Hiszen ez a tevékenység hosszú távon engem szolgál.
Fontos, hogy milyen tevékenységet választok: mi esik jól, mik a szükségleteim fizikai, lelki, szociális, spirituális síkon. Például látok egy hirdetést, amiben izzadságtól (enyhén) csillogó testű nő fut a pusztában, gyönyörű vonalai vannak, pont nem annyira vörös, mint amennyire én vagyok a futás első öt percében – és elkezdek vágyakozni, hogy igen, nekem is futnom kellene. De minek, ha eddig sosem okozott örömet? Ugyanez igaz a mentális kikapcsolódásra is. Egy zaklatott nap után nem biztos, hogy a meditáció – vagyis negyedórányi egy helyben ülés – lesz a legjobb feszültséglevezető módszer… Valószínűleg jobban járok (és a családom is), ha kölcsönkérek a gyerekemtől egy darab gyurmát, és azt addig gyúrom (ne adj’ isten!, ütöm, nyúzom, tépem, cincálom stb.), amíg le nem csillapodnak az idegeim.
Ha rutint építünk az életünkbe, az tényleg, szó szerint építkezés.
Elhatározom, fenntartom, felülvizsgálom, elköteleződöm.
Ha több alkalom után is azt tapasztalom, hogy amit elkezdtem, az valóban engem szolgál, akkor már elköteleződhetek iránta, és onnantól ez az elköteleződés fogja biztosítani, hogy a keretek megszilárduljanak.
A keretek felépítése és fenntartása tanulható – és felelősek is vagyunk azért, hogy megteremtsük őket. Ha valakinek sikerül egy belső ritmust kialakítania, azzal nemcsak a saját határait jelöli ki, hanem a környezetének is azt üzeni: lehet a világ rendezetlen és kiszámíthatatlan, én, köszönöm, rendben vagyok.
Fodor Katalin
