Miért nem veszik komolyan a járványt egyházi vezetőink?

covid egyház
nbcnews.com

Sok templom bejáratánál a kézfertőtlenítő helyére ismét szenteltvíz került. A hívek újra szorosan egymás mellett ülnek a padokban, ennek veszélyeire azonban senki nem figyelmezteti őket – tisztelet a kivételnek.

***

Orvos végzettségű, vallásgyakorló olvasónk saját Facebook-oldalán osztotta meg a járványügyi helyzettel kapcsolatos gondolatait, a sok visszajelzésre tekintettel azonban szerkesztőségünkhöz is eljuttatta bejegyzését. A szöveget szerkesztett formában, de lényegi változtatás nélkül, a párbeszédre hívás szándékával tesszük közzé.

***

Egy ideje ismét foglalkoztat az a gondolat, hogy ebben az ügyben – kutatóorvosként – újra határozottabban meg kell szólalnom, nyilvánosan is. Viszonylag hosszú olvasmány lesz, mert több aspektusa van ennek a kérdésnek, és hangsúlyosan a keresztény közösségek problémája felé fogom terelni a szót.

Belefáradtunk hallgatni, hogy járvány van, nehezen éltük/éljük meg a korlátozásokat (én is), de igen, még mindig egy járvány kellős közepén vagyunk. Itt van a nyakunkon az ellenség, és annak az a természete, hogy ha fáradtan kisétálok elé a fedezékből, mert már „unom a korlátozásokat”, akkor jó eséllyel az áldozata leszek. Vagy a környezetemben levőket sodrom veszélybe. Elindult az őszi oktatás, nagy tömegrendezvényeket tartottunk/tartunk, és a vírus, amely nyáron is itt volt, de akkor nem tudott erőre kapni, most ismét „jól érzi magát”, felerősödött, terjed, és egyre inkább teret nyer, újra szedi az áldozatait. Ráadásul már egy olyan variánsa dominál, amely fertőzőbb a tavalyinál.

Hirdetés

Közben mi úgy teszünk, mintha véget ért volna a dolog, nem lenne szükség óvintézkedésekre, és

a híradásokból sem látszik, hogy a veszély egyre növekszik, telnek meg a kórházaink, egyre többen vannak lélegeztetőgépen, egyre többen halnak meg Covidban.

A napokban posztoltam a közösségi médiában egy szerencsétlen, oltatlan huszonéves fiatal esetét és tüdőfelvételét (egy magyar kórházból), aki mindenféle alapbetegség nélkül kapta el a vírust, és sajnos várhatóan nem lehet megmenti az életét. Egy újabb értelmetlen halál… Mi pedig úgy teszünk, mintha nem lenne semmi rendkívüli, semmilyen óvintézkedést nem hozunk, és abban bízunk, hogy a 60 százalék körüli átoltottság varázsütésre megoldja a dolgot (miközben lassan kiderült az, hogy jelen körülmények között, az új variáns ellen, kb. fél évig tart ki az első oltások hatása, ismétlésre van szükség, azt pedig sajnos nagyon kevesen vállalják.) Tehát még ez a „bástya” is dőlni látszik.

A környezetemben élők, a barátaim tudják rólam, hogy én vallásos, katolikus, hívő ember vagyok – ilyen-olyan gyarlóságokkal, de igyekszem komolyan venni a hitemet. Most pedig az egyházi országos, regionális, helyi vezetők nagyon nehéz helyzet elé állítanak. Az a tapasztalatom (helyi szinten mindenképpen), hogy

tudomást sem veszünk a vírusról, mintha nem is létezne, mert nincsenek drámai hírek.

Amikor voltak, akkor volt templomainkban is távolságtartás, kötelező maszkviselés, sőt online szentmise/istentisztelet. Egy ismerősöm hasonlata – olyan ez, mintha azt mondanánk: kis járvány ellen nem kell védekezni, mert attól majd megvéd a hitünk, megvéd Isten, nagy járványtól viszont már nem véd meg, akkor védekezünk… Mi ennek a logikája, üzenete?
Nem az lenne a felelősök dolga, hogy az egyház elöljáróiként, akik a szegényeket, betegeket gyámolítják, védik, óvják, elsőként mondják azt, hogy megvédjük elesett, beteg embertársainkat? Például azokat, akiknél nem tud olyan hatékonyan működni a védőoltás? Kiktől várjam, hogy elsőként ilyen döntést hozzanak, ha nem a hitélet vezetőitől?

Ehhez képest mi történik? Ismét a lakóhelyem példáját hozom, de máshol is ezt tapasztaltam, tisztelet a kivételnek… Bemegyek a szentmisére, körülnézek. Maszk senkin, talán elvétve egy-két emberen.

Nem hangzik el egyetlen egyszer sem kérés a szószékről, hogy kedves hívek, az lenne a helyes, ha a templomban maszkkal védenénk egymást a fertőzéstől.

Sokan köhécselnek, fújkálják az orrukat (tudom, persze, nem mindenki covidos, vannak krónikus tüdőbetegek, vannak más vírusok is), mégsem hangzik el a figyelmeztetés újra és újra, hogy aki fertőzés jeleit tapasztalja magán, ne jöjjön el a szentmisére, mert vét az 5. parancs ellen. A helyi templomban jelenleg a bejáratnál fertőtlenítő nincs kitéve, ellenben ott vannak a szenteltvíztartók, ismét megtöltve. Szép jelkép, hogy belenyúlunk, és ott letesszük a kinti gyarlóságainkat, de most a valóság az, hogy belenyúlva összeszedjük a vírust. Oldalajtó többnyire nem nyitható, hogy a szellőztetés lehetősége fel se merüljön (különösen bosszantó volt ez, amikor az időjárás ezt kellemetlenség nélkül lehetővé tette volna). Távolságtartás nincs, az idős embertársunk mellett ott ül szorosan a fiatal, esetleg nem védett, aki esetleg megfertőzi őt.

Hangsúlyozom, nincs semmilyen szabály, előírás, amelynek az egyház (az én esetemben a katolikus) ne tenne eleget.

Én mégis csalódott vagyok. Végtelenül csalódott, mert azt látom, hogy ennyit ér a másik ember egészsége, védelme. Ennyire hiányzik az egymást féltő, óvó szeretet a szabályainkból, viselkedésünkből, a szentmisén való részvételünkből.

És a végére talán még egy apróság. Lehet bárkinek, bármilyen véleménye a védőoltásról, de az nem magánügy. Az egy társadalmi/közösségi ügy. Aki nem adatja be magának, az egyrészt potyautas, a másiktól várja, hogy majd megvédi őt. Másrészt egy járványban veszélyezteti a többieket, és nem hajlandó semmit tenni azért, hogy ezt a veszélyt csökkentse. Nem érdekli a másik. Van ugyanis a védőoltás adta védelemnek egy egyéni szintje, amely soha nem száz százalékos, hiszen nem gépek, hanem Isten különböző tulajdonságokkal, képességekkel, adottságokkal rendelkező egyéni teremtményei vagyunk. Közöttünk vannak az elesettek, betegek, idősek, akik közül nem mindenki lesz az oltástól megfelelően védett. Van viszont az oltás adta védelemnek egy társadalmi/közösségi szintje, ami azt jelenti, hogy ha mindenki beoltatná magát, olyan többségben lennének a teljesen védettek, hogy a vírus nem találna magának utat, hogy az egyik elesettől a másikig eljusson. Ebben nem vesz részt, aki nem oltatja be magát. Miatta maradnak meg a járványutak az elesettek között, hozzájárulva ezzel a megbetegedésükhöz, esetleg halálukhoz.

De továbbmegyek, a többség még annyi kényelmetlenséget sem vállal, hogy egy órára a maszkot felvegye. Talán mert úgy gondolja, hogy az sérti az ő szabadságát. Közben azzal a kellemes tudattal vesz részt a szentmisén, hogy nem hagyta megzavarni külsőségekkel azt, hogy teljes áhítattal imádja Istent, és fel sem merül benne, hogy esetleg komoly veszélybe sodor másokat. Templomba járóként, öntudatos hívőként… Remélem elszámol majd a lelkiismeretével. Aki pedig látja a valós veszélyeket, és látja, hogy ehhez képest a valóságban mi történik, hogyan néznek félre ebben a helyzetben egyházi elöljáróink, küzd azért, hogy megőrizze a bizalmát az egyházi struktúrákban, küzd azért, hogy ne inogjon meg a hite ilyen körülmények között…

Köles László
egyetemi oktató, kutatóorvos