Miért térdelnek le valójában a focisták, és mi a szándékuk az ezt kifütyülőknek?

Adott végre egy újabb csont, amit lehet rágni, ami újra perifériára helyezheti a párbeszéd képviselőit. Hrutka János bemutatkozó írása a Szemléleken.

A sportesemények előtti térdre ereszkedés sokakból vált ki éles reakciókat. Vagy azért, mert elítélik, maximálisan az ilyesfajta véleménynyilvánítás ellen vannak, vagy azért, mert megunták hallgatni a füttykoncertet, a magyarokról kollektív véleményt formáló nemtetszés kinyilatkoztatását. De tudja bárki, hogy miért térdelnek a sportolók, érdekel bárkit is a háttértörténet?

A Magyarország-Anglia Nemzetek Ligája csoportmérkőzésen hallott fütyülés, és az általa kiváltott reakciók, a mindkét irányban elvakult kommentek ösztönöztek arra, hogy megpróbáljak egy picit utánajárni a dolgoknak, megérteni, tisztába tenni az álláspontok mögött húzódó eszmeiséget.

Rabszolgaság, Black Lives Matter, George Floyd

Amikor pontosan egy évvel ezelőtt, 2021. június 8-án Magyarország Írországot fogadta barátságos mérkőzésen a Szusza Ferenc Stadionban, és a magyar publikum kifütyülte a letérdelő ír játékosokat, sokan véleményt nyilvánítottak az ügyben. A nemzetközi felháborodást kiváltó füttykoncertről számos politikus, közéleti személyiség mellett Orbán Viktor is kifejtette álláspontját, miszerint a térdelés hazánkban kultúraidegen, magyar ember csak Isten, a hazája, és a szerelme előtt térdel, amikor megkéri annak kezét, ráadásul a miniszterelnök szerint a térdelést alapvetően volt rabszolgatartó országok találták ki, Magyarország viszont sohasem tartozott közéjük. Provokációnak nevezte a tettet.

A sportolói térdelésnek, az ilyesfajta véleménynyilvánításnak valójában azonban nem sok köze van a rabszolgatartáshoz, nem a rabszolgatartók találták ki,

nincsen párhuzam mögötte olyan történelmi eseményekkel, melyekkel egyesek indokolatlanul próbálják összekötni, támaszt keresve szemléletüknek, nézeteiknek, mondandójuknak.

Sokan tévesen a Black Lives Matter (Számítanak a Fekete Életek, rövidítve BLM) mozgalommal, egy feketék jogaiért kiálló, harcoló amerikai szervezettel kapcsolják össze kialakulását, pedig a 2013-ban alakult polgárjogi szerveződés és aktivistái jóval később (2020-ban) vették csak át az eredetileg a feketékkel szembeni rendőri bánásmód elleni tiltakozás ezen formáját. Ráadásul több válogatott is nyilatkozat formájában tette világossá, hogy együttérzésüknek, akciójuknak semmi köze a BLM-hez, az kizárólag egy általános kiállás a bőrszín szerinti megkülönböztetés ellen.

George Floyd 2020. május 25-én Minneapolisban bekövetkezett halála óriási nemzetközi felháborodást váltott ki. A rendőri intézkedésről, annak brutalitásáról videófelvétel is készült, az incidens pedig hatalmas tüntetéseket, lázongásokat eredményezett a világ több nagyvárosában is. Vannak sokan, akik az akkor 46 éves, büntetett előéletű George Floyd múltját ugyancsak szívesen citálják támaszként a térdeléssel szembeni véleményük alátámasztására, elvonatkoztatva attól az apró ténytől, hogy bármit is tett korábban, a tragédiát kiváltó eseménysor szereplői között ő volt az áldozat. A sajnálatos halálesettel végződő igazoltatásakor már közel négyéves volt a térdeléssel való kiállás.

Ülve maradásból lett a térdelés

Eric Reid és Colin Rand Kaepernick, a San Francisco 49ers két fekete bőrű játékosa volt az első, akik térdeléssel protestáltak az afroamerikai lakosságot ért rendőri túlkapásokkal szemben. Illetve először üléssel:

Kaepernick 2016-ban, egy NFL-előszezonban játszott mérkőzés előtt ülve maradt az amerikai nemzeti himnusz alatt, tüntetve a faji igazságtalanság, a rendőri brutalitás és elnyomás ellen.

„Nem fogok felállni, hogy büszke legyek egy olyan ország zászlajára, amely elnyomja a feketéket és a színes bőrűeket. Számomra ez több, mint futball, és önzés lenne a részemről, ha ezt másként nézném. Holttestek hevernek az utcán, miközben az elkövetők fizetett szabadságra küldik, és megússzák a gyilkosságokat” – nyilatkozta.

A következő hetekben már Eric Reid társaságában térdeltek le minden mérkőzés előtt, mert az üléssel nem akarták kigúnyolni vagy megsérteni az amerikai himnuszt. Kiállásuk, tiltakozásuk vegyes reakciókat váltott ki Amerikában, viszont az akció terjedését nem lehetett megállítani. Donald Trump elnök nyomásgyakorlása pedig csak olaj volt a tűzre: miután az akkori amerikai vezető 2017-ben kijelentette, hogy ki kell rúgni a tulajdonosoknak azokat a játékosokat, akik a himnusz alatt tiltakoznak, még nagyobb figyelem övezte Kaepernick minden lépését. A futballszezon után nem kapott szerződést, amit sokan politikai indokokkal magyaráztak, ezért a játékos panaszt tett az NFL és a tulajdonosai ellen, majd később, 2019-ben megegyezésre jutottak a felek. A tiltakozás ismertsége és terjedésének sebessége 2020-ban, a George Floyd ellen elkövetett rendőri brutalitás árnyékában újra felerősödött, profi szerződéshez azonban már nem jutott amerikai futballcsapatoknál.

A tiszteletadás gesztusa

A térdelésnek tehát semmi köze a rabszolgatartáshoz és George Floyd halálához, hiszen Kaepernick és Reid

kizárólag a fekete lakossággal szembeni rendőri erőszak ellen találták ki,

ráadásul egy adott ország kultúrájához sem lehet sok kapcsolódást találni, hiszen a cél a figyelemfelkeltés volt, ami bármilyen testtartásban megnyilvánulhatott volna, ennek köszönhető, hogy a kezdeti ülést, konszenzusként, a térdre ereszkedésre – kulturálisan a tiszteletadás gesztusára – váltották, ami egy egykori fehér bőrű katonával való konzultáció utáni ötlet volt.

A térdelés jelentése az évek alatt változott, kibővült, napjainkra már a rasszizmus elleni kiállás egyik szimbóluma lett. Miért zavar ez mégis sokakat?

Többen érzik úgy, hogy a kezdeményezés már túl sok, ráadásul rá akarták kényszeríteni a szereplőkre, nem választhatta meg senki, hogy ő mi mellett áll ki, és mi mellett nem. Ha az egész csapat térdelt, akkor mindenkinek térdelni kellett, aki nem ereszkedett féltérdre, aki bármilyen okból nem akart kiállni az ügy mellett, az automatikusan rasszizmussal volt vádolható. Sokan úgy érezték, hogy a kezdeményezés már vesztett erejéből, mások már kontraproduktívnak is gondolták. Az elsők között maradt állva például Wilfried Zaha, a Crystal Palace játékosa egy West Bromwich elleni találkozót megelőzően 2021-ben, míg társai térdeltek: „Nincs jó vagy rossz döntés, de én úgy érzem, hogy a mérkőzések előtti térdelés már rutinná vált, és teljesen mindegy, hogy állunk vagy letérdelünk, néhányunkat továbbra is bántalmaznak” – mondta a korábbi angol válogatott labdarúgó.

Sokan érvelnek itthon aránytalansággal, túlzott büntetésekkel, olykor kettős mércével is, merthogy a nemzetközi futballéletben, a topbajnokságok stadionjaiban is tapasztalhatók kifütyült momentumok, gólöröm közben megdobált játékosok, sőt az angol pályákon a térdelőkkel szembeni negatív megnyilvánulások is. Van, amivel nehéz vitatkozni, de valahogy nekünk, magyaroknak mindig „rossz lapokat osztanak” a különböző értékeléseknél és jelentésekben, egyszer sem a vendégszeretetünket emelik ki. Ráadásul megfelelő magyarázat, reakció bármire is, hogy mások is ezt csinálják?

Politika és futball

Mások mélységesen elítélik a politika sportpályákra való behozatalát, ráadásul a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) és az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) is tiltja a politikai véleménynyilvánítást a stadionokban, a mérkőzéseken. Ugyanakkor lehet-e politikamentes a sport, pláne olyan országokban, ahol kizárólag politikai potentátok töltenek be vezető pozíciókat a sportban, ahol piaci alapon az első apró kátyúnál törné ki a bokáját bármelyik sportszervezet, ahol nyílt választási üzeneteket fogalmaznak meg szereplők, stadionok, kapcsolódó közösségi felületek. Ráadásul

a nemzetközi és a hazai szakszövetségek is folyamatosan szerveznek, tartanak rasszizmus elleni kampányokat

a sportlétesítmények falain belül, elég, ha csak a #SayNoToRacism kampányra, a szivárványszínű karszalagokra vagy akár a hazai „A gyűlölet nem pálya!” akciókra gondolunk. Így elég nehéz keretek közé terelni, hogy mit lehet, és mit nem a sportpályákon.

De mi a baj fütyüléssel, az nem egy szabad véleménynyilvánítási forma? Miért baj az, ha egy zártkapus mérkőzésre kilátogató gyerekhad is hasonló reakciókkal él? Miért baj, ha ezt éltetjük, megsüvegeljük, és a magyarság továbbviteleként címkézzük?

Fütyülés vs. tisztelet

Egyszer és mindenkorra el kellene már engedni, hogy ki, mi mellett áll ki, mit érez fontosnak, minek szenteli életét, kinek drukkol, netalán kire szavaz. Az egyik nem következik a másikból, nem lehet általánosítani, hogy aki ennek szurkol, az arra szavaz, és az csak ezt gondolhatja, valamint arról sem lehet szó, hogy aki nem térdel, az rasszista, aki térdre ereszkedik. az együttérző, humánus és jó ember. Mindenki csinálja, amit neveltetése, tanulmányai, nézetei, társasága, szocializációja okán jónak tart, és mindenki sétálhat tovább. Gulácsi Péter is gondolhat bármit, állhat oda bármilyen ügy mellé, ettől függetlenül egy kiváló, sikeres és értékes ember, sportoló és apuka. Dárdai Pál is térdelhet csapatával, az ő megítélésén sem változtat semmit.

A sportpályán és azon kívül is mindenki aszerint értékelendő, hogy milyen ember, nem térdelése vagy állva maradása okán.

A térdelők kifütyülése azonban azt jelenti, hogy a rasszizmus ellen szót emelő, az embertársaink bántalmazása ellen kiálló labdarúgókkal szemben fejezzük ki nemtetszésünket, ami már egy sokkal egzaktabb véleménynyilvánítás. Akkor is, ha nem ismerjük a pontos hátterét, és akkor is, ha sodor a tömegpszichózis, mert ezzel a rasszizmus elítélése ellen foglalunk állást.

Értékek és gyermeknevelés

Ha a gyermekeink is fütyülnek, arra büszkék lehetünk? Ha egy olyan mérkőzésen, ahová a szokatlan körülményeknek köszönhetően eljuthattak, ahol az utóbbi évek egyik legjobb teljesítményét, világsztárok sorát láthatták, ott nem a szeretet, a tisztelet, a hála és a boldogság az elsődlegesen megnyilvánuló érzés, hanem a gúny és az azt sem tudjuk, hogy mi megvetése, elutasítása, az nagy hiba. A mi hibánk szülőként, nevelőként, oktatóként, közösségként és társadalomként.

A mi felelősségünk, hogy nem tanítottuk tiszteletre, mások lényének, teljesítményének, értékeinek és gondolatainak tiszteletére.

Nem ültettük el benne a megismerni vágyás csiráját sem, hogy nyitott szívvel álljon minden új helyzethez, emberhez és történéshez, hogy legyen benne kíváncsiság, hogy először ismerjen meg bármit vagy bárkit, azután formáljon csak véleményt róla. Mindenekelőtt pedig ismerje meg önmagát, ki ő, hol a helye a világban, mit gondol erről vagy arról, alakítsa ki a maga kis világát, hiszen én is azt szeretem benne feltétel nélkül, aki ő maga, az egyéniségét és annak színvilágát, nem pedig azt, amilyennek látni, formálni szeretném. Utódaink botlásai gyerekként a mi hibáink felnőttként. Állhat bárki féllábon, ereszkedhet térdre, hasalhat a kezdőkörben, viselhet színes karszalagot, rózsaszín fehérneműt a nadrág alatt, vagy turulmadarat az alápólón, kifütyülni nem szép, mert hiányzik a tisztelet, az ellenfél tisztelete, és ez engem minősít, az én szegénységem.

Az általánosítás nem pálya

Mint ahogy az is minősít sokakat, hogy pár ember véleménynyilvánítása, néhány gyerek füttykoncertje után megbélyegeznek egy közösséget, és általánosítva egy egész nemzetet korholnak. Ez az állítás pedig akkor is megállja a helyét, ha a térdelés elutasítását követő első mérkőzésen hosszú perceken keresztül kellett hallgatni a cigányozást Olaszországból, a tévé előtt ülve, a magyar válogatottnak szurkolva.

A távolságok, a széthúzás csökkentéséből, a szélsőséges megnyilvánulások kiszorítása érdekében tett lépésekből, nagyvonalúságból újra a német válogatott adott leckét,

maximális tiszteletét kifejezve ellenfelei, és azok szurkolói előtt. A kedden Münchenben, Anglia ellen még a női csapat mezében játszó (az angliai női Európa-bajnokságra való figyelemfelkeltés okán), az ellenfele tiltakozásában szolidaritást vállaló, a kezdő sípszó előtt féltérdre ereszkedő hazaiak a magyarok elleni szombati találkozón nem fognak letérdelni, jelentette be csütörtökön Oliver Bierhoff, a német válogatott igazgatója. Mi pedig bízhatunk abban, hogy ezúttal valóban csak a futballról, az elmúlt napokban kiváló teljesítményt nyújtó magyar válogatottról szólnak majd a hazai és nemzetközi tudósítások. A németek megtették ehhez az első lépést, most rajtunk a sor.